Borneó to be wild – Rejtő Jenő nyomában az orángutánok földjén

Nincs rá jobb szó, dögletes meleg van a világnak ebben a szegletében – de túl lehet lendülni rajta.

Egyrészt azzal, hogy amint zárt helyiségbe lép az ember, a trópusi klíma azonnal megszűnik: gyors vágással jeges hideget zúdít a nyakunkba a légkondi, amit sokszor gigászi ventillátorokkal is megfejelnek.

Másrészt azzal, hogy az időjárást hamar háttérbe szorítják a színek, hangok, illatok és ízek. Ezek szinte egyszerre csapnak le ránk – és bevallom, hasamat igencsak kedvelő utazóként az első meghatározó élményem a helyi ételekkel való találkozás volt.

És a sokadik is. Borneón ugyanis nem lehet rosszat enni. A helyi éttermek és büfék a maláj, a kínai, az indiai és az indonéz konyha legjobb fogásait kínálják, meseszép, színpompás tálalásban.

Ha valamit érdemes kiemelni, az egy klasszikus maláj étel, a streetfoodként is népszerű satay nyárs: csirke, marha vagy bárány húsából készül, mogyorós szószt adnak hozzá, háromszögletű kupacokban főtt rizst, valamint pár kocka uborkát és hagymát. Ennyi, több nem is kell a tökéletes boldogsághoz.

Életünk legjobb indiai kajáit is ott ettük, ahol megkezdtük ennek a hihetetlen szigetnek a felfedezését: Kuchingban, Borneó legmenőbb városában.

Macskák és multikulti

Hiszen muszáj imádni egy olyan helyet, aminek a neve malájul macskát jelent, tele van látványos cicaszobrokkal, és persze a nyilvános helyeken felbukkanó, láthatóan jól tartott macsekokkal.

De Kuching fekvése is pazar: az államnak is nevet adó Sarawak folyó két partján terül el, izzadó-illatozó-zajongó dzsungeltől szegélyezve; a látképet pedig a világ talán legizgalmasabb külsejű parlamentje és a térség legmagasabb zászlórúdja teszi teljessé.

Nyüzsgő délkelet-ázsiai városba érkeztünk, amelynek erejét sokszínűsége adja: a legjobb értelemben vett multikulti forgatag jellemzi.

Ugyanannyi kínai él itt, mint maláj, de jelentős az indiai és indonéz közösség is; békében megfér egymás mellett a muszlim, a buddhista, a keresztény és a hindu.

Szívet melengető látvány, amikor a baráti társaságokban együtt mulat a fejkendős maláj lány és divatos ruhákat viselő kínai barátnője – és még szebb, amikor együtt tapsolnak a rendkívül látványos kínai körmenetnek, a sárkány éve tiszteletére rendezett nagyon színes, nagyon hangos ünnepségen. A folyóparti rendezvénybe véletlenül csöppentünk bele, de hihetetlenül élveztük; a hangulatot úgy jellemezném, hogy esszenciális ázsiai este volt.

És hamisítatlan kuchingi este. Mert ahogy a kínai dobok hangjába belevegyült a müezzin éneke, úgy keveredtek az ételek is: pár kifőzdével arrébb zajlott az iftar, a ramadan böjti hónap estéit meghatározó közösségi lakoma, roskadásig pakolt asztalokkal. Ennél jobban tényleg csak Piszkos Fred tud időzíteni – itt igazán elemében érezte volna magát Rejtő világcsavargója is.

A majmok birodalma

Nem véletlenül jutott eszembe a hírhedt regényhős: ezen a ponton érkeztünk el az utazás lényegéhez, a fő programhoz, amihez Kuching végül jóval több volt, mint egyszerű ugródeszka.

Csónakba szálltunk, hogy egy Fülig Jimmyhez hasonlóan vagány figura elvigyen minket a majmok birodalmába.

A Bako Nemzeti Park maga a csoda. Szárazföldön nem lehet megközelíteni, pedig egy félszigeten fekszik, de a hatóságok nem akarják, hogy a turisták „lelakják” a gyakorlatilag érintetlen esőerdőt. Utazási lehetőség és szálláshely is korlátozottan áll rendelkezésre, és itt már egyre több szabály is életbe lép.

Míg Kuchingban csak arra kellett figyelnünk, hogy véletlenül se igyunk csapvizet (a szokatlanul sárga szín amúgy is könnyen eltántorítja az embert), itt a vadvilágra is tekintettel kellett lennünk.

Elsőre az ötméteresre is megnövő krokodilok tűnnek a legveszélyesebbnek: számos tábla figyelmeztet arra, hogy legyünk észnél, ne fürödjünk az amúgy gyönyörű tengerparton, és a csónakból se dugjuk ki kezünket-lábunkat út közben!

De ezeket a szabályokat sokkal könnyebb betartani, mint elkerülni a moszkitók és társaik csípéseit. A minél zártabb ruházat, a rovarriasztó spray és a helyben kapható különleges ruhatapasz a legjobb barátaink a malária és a dengue elleni harcban. A veszély nem hatalmas, de valós, ezért érdemes nem félvállról venni az óvintézkedéseket.

Csodálattal vegyes félelemmel figyeltük a szép, ám potenciálisan halálos borneói viperát is, ahogy egy ágon pihengetett a reggeli eső után – de ő legalább tartotta a tisztes távolságot, ellentétben a mosdónkban tanyát verő méretes pókkal.

Persze nem meghalni mentünk a dzsungel mélyére, ez mindennel együtt is családi program, az említetteknél jóval barátságosabb állatokkal. Leírhatatlan élmény, amikor a koránkelés jutalmaként békésen sétálnak körülöttünk az ezüstös langurok és a szakállas disznók, és ha elég szemfülesek vagyunk, két mókusészlelés közt egy repülőmakit is elcsíphetünk.

Bako igazi sztárja pedig a borneói nagyorrúmajom. Ritka tünemény, de mi kétszer is megpillanthattuk falatozás közben – hála vidám és talpraesett csónakosunknak, aki minden említésre méltó jószágnál lassított, s ha kellett, kanyarodott és farolt a mangroveerdő melletti sekély folyóban.

Egyébként mi magunk is ritka, egzotikus példányoknak számítottunk Borneón: a legtöbben csak udvariasan mosolyogtak, ha elmondtuk, honnan jöttünk, mert bevallottan soha életükben nem hallottak még Magyarországról – Európáról is alig.

Egy taxisofőr ellenben lelkesen bólogatott, és vigyorogva mondta, hogy biztos nagyon büszkék vagyunk a híres focistánkra, Luis Suárezre…

Celebfotó és orángutánspotting

És ha már hírességek: egy másik alkalommal alaposan az arcomba kaptam, mit érezhetnek az ázsiaiak, amikor az egyszeri fehér ember hanyagul, szalonrasszista módon kijelenti, hogy „mind ugyanúgy néznek ki”. Odajött ugyanis hozzám két maláj srác, hogy mindenképp közös fotót akarnak velem, mert nagyon hasonlítok egy amerikai színészre. Sajnos nem Robert De Niro vagy Leo DiCaprio jutott rólam eszükbe: én lettem Malajziában a túlsúlyos komikus, Kevin James magyar alteregója. Talán nem kellett volna annyi sajtos sült banánt ennem…

Ez a bizarr celebspotting már a Semenggoh orángutánrezervátumban esett meg velem, amely szintén megközelíthető Kuchingból, és Bakóhoz hasonlóan nagyrészt a dzsungel vesz minket körül a látogatás során.

Ezek az állatok már jóval szégyenlősebbek, mint a kisebb majmok vagy a szakállas disznók. Egyáltalán nem garantált, hogy megmutatják magukat a turistáknak távoli főemlős-rokonaink, nekünk viszont hatalmas mázlink volt: nem egy, hanem nyolc orángutánt láttunk, a hatalmas, méltóságteljesen pihenő hímtől a három kicsinyével a fán csimpaszkodó anyukáig.

Ez tényleg nagy dolog, a rezervátum őrei is láthatóan fellelkesültek, miközben magyarázták nekünk, merre érdemes mennünk.

Semenggoh még egy gyakorlatias dolog miatt is érdekes: az utolsó orángutánetetés időpontjához igazodik a reptéri busz menetrendje is.

A légikikötőből nemcsak a rezervátumba, Kuching városközpontjába is a 103-as jelzésű járattal lehet eljutni – a reptér a kettő között van. Aki késő délután landol, annak marad a taxizás.

Csak jókat tudok mondani róla: megbízható, tiszta, légkondicionált (!) és nem utolsósorban olcsó módja a közlekedésnek. És biztonságos is, mivel az applikáció a rendőrséggel is összeköttetésben áll, és amint a sofőr jelentősen eltér az előzőleg megadott útiránytól, a hatóságok akcióba lépnek.

Naplemente és álomszigetek

Ám szerencsére minket nem, csak a szívünket rabolták el Borneón. Életünk legszebb naplementéit is a szigetnek köszönhetjük, a Dél-Kínai-tengeren percek alatt lejátszódó esemény minden pillanata olyan tökéletes volt, mint egy festmény. Ehhez Kuchingból Kota Kinabaluba kellett repülnünk.

Magáról a városról sajnos nem tudok olyan dicshimnuszokat zengeni, mint a macskás multikulti-fellegvárról. Nem mintha tehetne róla, hogy nem szép. A második világháborúban porig bombázták, az újjáépítés pedig nagyjából úgy zajlott, mint Európa hasonló sorsú városaiban: a magas fém- és acélépületek kockái uralják a látképet.

Kis rosszindulattal egy nagy hotel- és plázakomplexum az egész belváros, és itt egészen más okból találkoztunk rengeteg kínaival, mint Kuchingban: tehetős turistaként öntötték a pénzüket a helyi szolgáltató szektorba, népes halrajként közlekedve a tengeri látványosságok és a duty free shopok között.

Jó okkal hoztam szóba a halrajokat, hiszen részben miattuk érkeztünk ide. A KK-ból (ahogy a helyiek becézik a városukat) könnyen megközelíthető szigetcsoporton kirándultunk, a jobbnál-jobb sznorkelezési lehetőségeket kihasználva.

Az utazási irodák reklámfotóira illő, valószínűtlenül kék víz és fehér homok önmagában is pazar látvány, a parttól pár méterre pedig színpompás trópusi halakat is láthatott, aki egy búvárszemüvegben beletette a fejét a vízbe. Amikor tényleg csak le kell hajolni a csodákért…

Persze itt is tett azért a természet, hogy ne nézzük az ember játékszerének: amíg Bakóban a krokodilok, addig a Tunku Abdul Rahman Nemzeti Park partjainál a medúzák jelenlétére figyelmeztettek a táblák. A kulcsszó ezúttal is az óvatosság volt, de alighanem szerencse is kellett hozzá, hogy a szemünkön kívül más érzékszervünkkel nem tapasztaltuk meg, mire képesek ezek az áttetsző lények.

A kikötőbe visszatérve el is jött a búcsú ideje, és ennél jobb helyen nem is költhettük volna el az utolsó borneói vacsoránkat. Ha van ennek az itteni mércével nem annyira érdekes városnak izgalmas része, akkor ez az.

Itt zajlik az igazi élet, folyamatos jövés-menéssel, hangokkal, illatokkal és igen, ízekkel. Újabb fenséges fogások és friss gyümölcsök: mangó, sárkánygyümölcs és ananász, amit a szemünk előtt vágtak fel, mégis édesebb, mint a cukros lébe áztatott konzervfalatok.

Kísérőnek élőzene, csillagfény, trópusi romantika. Hát igen. Rejtő Jenő azért tudott valamit.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.