Az, hogy Marguerite Duras: A szerető című regényében kulcsfontosságú a Mekong-delta, talán nem a legfontosabb ok volt arra, hogy elmenjek Can Thóba, de azért szerepelt közöttük. Még akkor is, ha közben rájöttem, mégsem szeretem annyira azt a túlfűtött könyvet, mint amennyire emlékeztem, legfeljebb csak a film hatott rám kamaszkoromban, hiszen a lány olyan flegmán állt a korlátra téve a lábát, hogy már az elején sejteni lehetett valamit abból a gyanús félszerelmi históriából, ami később következett. Tény viszont, hogy a Mekong-deltát még a film sem mutatta kimondottan gyönyörűnek: szürkén hullámzott a piszkos víz a kilátástalanul izzadó indokínai tavaszban.
Ma a hely első számú nevezetessége az úszó piac: turistalátványosságként hirdetik, bár akiket a turisták, mondjuk úgy, érdekességnek néznek, az emberi lét egy teljesen más dimenziójában élnek, nagyon messze attól a luxustól, hogy eszükbe juthasson elutazni valahova bármiféle szórakozásra vagy látványosságok megtekintésére. Nem mintha annak idején Indokínában nem a nagyon gazdagok és külföldiek kiváltsága lett volna az utazás.
Amikor Can Thóban jártam, mégis ezt akartam látni. Nem utazhattam végig az országon úgy, hogy éppen ezt a területet nem nézem meg. Korán keltem, ez alapkövetelmény még vízi piac esetében is, napfelkelte előtt átvitt az idegenvezetőm a hídon a folyó másik oldalára, a robogó hátulján kapaszkodtam a friss hajnalba, majd hamarosan vízre szálltunk egy motorral hajtott ladikban. A ladikot egy középkorú nő irányította, ő indította a motort és kormányozta a hajónkat, és később rájöttem: itt minden ladikot nő vezet. A vízen indulás után tankoltunk is egyből, egy faháznyi Shell-kút bújt ki a sötét hullámokból, rajta szerencsétlen fekete kutya rohangált.
Lassan pirkadni kezdett, a narancs nap világította meg a hajónkat, a kísérőmet, a Shell-kutat, a vízi piacot. A piacon szedett-vedett fabárkákban árulták az édesburgonyát, zöldséget és némi gyümölcsöt, nem annyira kilónként, hanem inkább tíz kilónként mérve az árut, és a kereskedők láthatólag berendezkedtek arra, hogy teljes családi életüket egy akkora helyen töltsék el, amekkora nekünk a vendégszobánk. Igaz, a hajójukon volt kabin, és még fel is lehet mászni rá, ráadásként pedig járkált mellettük öt tyúk plusz egy kakas, közvetlenül a mosogató vájdling és a száradó ruhák mellett, ami azért igazán teljesen más, maga a szabadság, végtére is. A kanálisok mellett apró lakhelyek épültek, legalábbis a bárkák viszonylatában már annak lehetett nevezni őket, de mindezek mellett igazából a nyomor olyan mértékét láttam, amilyet itthonról nem könnyű elképzelni.
Észrevettem, hogy a Mekong nem piszkos, hanem nincs konkrét színe, és értelmezhetetlenül sok tárgyat, dolgot, folyadékot tartalmaz, amelyet valószínűleg nem kellene neki. Nem csak ételmaradékot, fóliát, pet-palackot, talán olajat, kutyaszőrt persze, mangómagot, cigarettát, műanyageszközöket, hanem jó eséllyel akár fröccsöntött dinoszauruszt is.
Az egyik kanális mellett tésztagyár működik, ide csalogatják a turistákat: isteni pho-leves készül a napra kiterített rizstészta segítségével, amelynek látványára egy Köjál-dresszúrában felnőtt ember csak a fejét fogja, mert hát, belenyúlnak. Bárki, bármikor puszta kézzel belesimít egyet, a legyek, azok nem nyúlnak, csak odaszállnak, a madár meg hát ki tudja, csippant vagy szarik, mit tudhat még, és ezek a gondolatok akkor is felmerültek, amikor már régen tudtam, hogy Vietnámban vagy éhen halok, vagy megeszem, ami van és kész, és ha megeszem, akkor sokszor egyáltalán nem bánom meg.
A Mekong egy szigetén, ahol végül biciklitúrára mentem aznap, és egy alig vállalhatóan meleg délelőtt elsuhantam a mangófák és lótuszok mellett, találkoztam a kutyákkal, akik elfelejtettek ugatni valami általános melankólia vagy éppen a forróság hatására. Megláttam a szigeten épült házakat, amelyek fáradtnak tűntek, és idős emberek dugták ki belőlük fogatlan arcukat, bár némelyik szoba valami hűvössel kecsegtetett, és ott történt talán, hogy az értelmem feladta a próbálkozást arra, hogy megértsen valamit ebből a világból. Ezekből az ismeretlen növényekből, ebből a valószerűtlen párából és furcsa napszakokból, ezekből a távoli életekből, és csak az idegenséget fogadta be. Azt a múltat, amihez nem kötődik az én fejemben semmi és azokat az illatokat, színeket, növényeket és ízeket, amelyek nem tudnak egységgé összeállni, annyira újak és annyira nincsen gyökerük a korábbi életemben.
A folyón mentünk vissza a szálláshelyünkre, kísérőim adtak nekem egy frissen hámozott ananászt, utólag szégyellem, hogy féltem megenni, de mivel attól is féltem, hogy megsértem őket, mégis bele-beleharaptam, végül szinte teljesen elfogyott. Tökéletes gyümölcs volt, mézédes és hibátlan. Amikor kiszálltam, nem akartam a pálcikát, amire tűzték, a Mekongba dobni, bár már semmi jelentősége nem volt a folyó szempontjából.
Néhány napja ugyanebben a városban rendeztek konferenciát Hollandia részvételével, és elfogadták a Mekong-delta regionális főtervét, „amely többrétegű tervezéssel biztosítja a terület társadalmi, gazdasági és környezeti fejlődését”. A hollandok adják át tapasztalataikat a delta-régiókkal kapcsolatban, és a fejlesztési terv jó részét ők készítették, Vietnám pedig rábólintott. Izgatottan várom, hogy mi lesz a terv eredménye. Elképzelhető, hogy eltűnik a vízből a fröccsöntött dinoszaurusz? És a piacozóknak lesz tíz tyúkja is meg hosszabb élete? Nem lenne rossz.
Amerika hetekig nem támad, ha ez igaz.
