Tornyok és teázók, nem tipikus turistáknak – Kuvait keleti kényelme

A szaúdi Dammamból, kifejezetten kellemes repülőút után, este érkeztünk meg Kuvaitba. Ez fontos részlet, mert a város a fényeivel azonnal elvarázsolt. A kivilágított felhőkarcolók lenyűgöző látványt nyújtottak, és nem volt belőlük olyan sok, hogy elveszettnek érezzem magam – sőt, Rijád után kifejezetten emberi léptékűnek éreztem Kuvaitvárost, ahol nincsenek hatalmas távolságok: rögtön kompaktabb, élvezhetőbb, lakályosabb helynek tűnt.

Nem kell órákig metrózni, hogy a központban legyen az ember, mindent megtalálunk egy helyen, még a legmenőbb tengerparti éttermek is csak sétatávolságra vannak. Legalábbis a térkép szerint: gyalogosnak lenni itt ugyanis ugyanolyan rémálom, mint a szomszédos Szaúd-Arábiában. Amikor hosszú idő elteltével végre megláttam egy zebrát, hangosan, hitetlenkedve kiáltottam fel. Jó is, hogy kiélveztem a pillanatot, mert soha vissza nem térőnek bizonyult.

Ki sem szállnak az autóból

Persze Szaúd-Arábia után nem lepődtem meg, hogy még a vécére is autóval járnak egy olyan ország lakói, amely szintén a világ egyik legnagyobb olajvagyonára épült. És ez minden szokásukat meghatározza: az utcai büfék konkrétan úgy működnek, hogy eléjük parkolnak, rendelnek, a kaját a kocsiban elfogyasztják, a szemetet pedig kidobják az ablakon. Másnap reggelre persze megint tiszták az utcák, mert ők mégiscsak a rendezett luxus hívei.

És van is bőven, aki takarítson utánuk, és minden egyéb igényüket kiszolgálja. A lakosság 60 százaléka külföldi, jelentős részük vendégmunkás. Általános tapasztalatom volt, hogy hiába készültem lelkesen arab kifejezésekkel, a „Szalam!” köszönésen túl nem sokra mentem (volna) velük az indiai vagy épp nepáli büfések, taxisok vagy bolti alkalmazottak között.

Éppen ezért kicsit csalóka a kép, hogy Kuvait jóval liberálisabb helynek tűnt a nagy szomszédhoz képest, hiszen az európai módra öltözködő nők nagy része valószínűleg más országokból érkezett. A férfiak és nők érintkezésének szabályait pedig itt is komolyan veszik, függetlenül attól, az érintettek muszlimok-e.

Mint megtudtuk, a szálláshelyeket az is megkülönbözteti egymástól, hogy a férfi vagy a női vendégek élveznek előnyt náluk. Ez esetünkben azt jelentette, hogy a tetőteraszos, medencés, jacuzzis wellness részleg előttünk zárva volt: belépés csak hölgyeknek!

Kicsiként is a világ tetején

Mondjuk így is volt esélyünk felülről látni Kuvaitvárost. 

Az ország jól ismert jelképe, büszkesége a három magas, karcsú víztorony – egyesek szerint azért, mert édesvízzel sem folyó, sem tó formájában nem rendelkeznek. Az építmények egyikének gömb alakú része kilátóként is szolgál, szuper, 360 fokos panorámával, egy folyamatosan körbeforgó padlógyűrűvel, amely egy büfé körül kering.

A talaj fél óra alatt tesz meg alattunk egy teljes fordulatot – ki is számoltuk, hogyha nem lenne itt is teljes alkoholtilalom, egy kör alatt pont visszaérnénk a következő sörünkért.

De bármennyire is a víztornyok a leghíresebbek Kuvaitban, eljött a pillanat, hogy ezeket is felülről lássuk. Méghozzá elég hamar… vagyis Hamra. A világ legmagasabb csavart tornya, az Al-Hamra felhőkarcoló több mint 400 méteres, alulnézetből nyakzsibbasztó látvány. Szerencsére egészen sokáig fel lehet liftezni egyszerű látogatóként is, és a kilátás egészen elképesztő. Ennél magasabbról tényleg csak a repülőből láthatjuk a kuvaiti fővárost.

Ugyanilyen „szerénységgel” kezelik itt a pénz kérdését is: a kuvaiti dinár a világ legértékesebb valutája. Jelenleg 1250 forint körül mozog, és mivel maguk az árak nem egetverőek Kuvaitban, egészen szürreális élmény egy blokk vagy egy árcédula megtekintése, a 0,9 vagy épp 0,45 dináros tételekkel. 

De a csúcs a papírpénz, a fél és negyed dináros bankókkal. „Mégis van egy félpénzem!”

Ideje lassítani!

Persze jó dolog fentről nézni a világot, letudni a kötelező turistás látnivalókat, de mégis: mindig az az utazás legjobb része, amikor egy kicsit lelassítunk, és pontosan azt csináljuk, amit a helyiek. Például beülünk a mesés libanoni éttermek egyikébe. Kuvaitban ezek számítanak a legmenőbb helyeknek, a tökéletes ételek mellett azért is, mert a berendezés és a kiszolgálás is topkategóriás. Itt nem üres közhely a keleti kényelem.

Nyugati csak az étlap volt, ami itt és kivétel nélkül mindenhol máshol is csak virtuálisan létezett, egy QR-kód beolvasásával lehetett előhívni. 

Ennek a modern megoldásnak látványos ellenpontja volt a régi időket idéző „szenesember” jelenléte: a vízipipázó közönséget folyamatosan frissen felforrósított faszéndarabokkal látta el, kis vödörrel és nagy mosollyal járkálva az asztalok között.

Szintén kellemes, de idegen látvány volt az is, hogy este 11 után kisgyerekes családokkal volt tele az étterem. Nagyon más ritmusban élik itt az életet.

Hogy ez mennyire így van, csak pénteken értettem meg igazán. Kissé suta párhuzammal élve, itt ez a vasárnap: a közösségi ima napja, amikor mindenki összegyűlik, és egy kis időre megáll az élet – majd nagy lendülettel indul újra, tömeggel és némi nyüzsgéssel, de mégis inkább a maga lassú, kényelmes módján. Az ember szépen összetekeri és magához veszi az imaszőnyegét, aztán beleveti magát a piaci forgatagba.

Mi ezt egy hatalmas népétkezdéből néztük végig, jobbnál-jobb falatok és soha el nem fogyó tea mellett. És végre netezni is tudtunk, mert kaptunk „wifit”, ami itt azt jelenti, hogy a büfés elveszi tőled a telefonod, pötyög egy kicsit, és csatlakoztatja a saját mobilnetéhez. Minden megoldódik, hát minek aggódni – pláne kapkodni.

Teázás után egy kis tea

A legautentikusabb élmény a lelassulás netovábbja volt: amikor a teával kísért ebéd után beültünk egy teázóba. Pontosabban betereltek. Ezen a szent helyen egy agilis úriember szép sorban leülteti a piacon bóklászó férfiakat a kis asztalkák mellé, aztán addig hozza a klasszikus, kis üvegcsészés, mentás feketeteákat cukorral, amíg valaki azt nem mondja: köszöni szépen, de ő most már menne. Ritka az ilyen pillanat.

Csak úgy ülni, nézelődni, ráérősen beszélgetni: itt egyéb dolga sincs az embernek. Jellemző momentum volt, amikor a velünk szemben ülő idősebb úr váratlanul ránézett az órájára, hogy most már azért indulni kell – majd bő fél órával később valóban meg is mozdult. Nála nehezebben csak mi búcsúztunk ettől a zseniális helytől. Lélekben néha még most is ott üldögélek.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.