„Vrei să pleci dar nu mă, nu mă iei | Nu mă, nu mă iei, nu mă, nu mă, nu mă iei” – van egy nemzedék, aminek védhetetlenül ez ugrik be Moldováról. Az O-Zone megaslágere, a Dragostea Din Tei.
A Románia és Ukrajna között szerényen meghúzódó országról kis túlzással én is csak annyit tudtam előzetesen, hogy Európa legszegényebb állama, és a turisták által a legkevésbé látogatott (Belarusz után). Utóbbi miatt máris izgalmasnak ígérkezett. Ami pedig a „csóróságot” illeti: ez egy nagyon összetett kérdés, mint ahogy Moldova politikájával és történelmével kapcsolatban is minden rendkívül bonyolult.
Hamisítatatlan kelet-európai sztori az övék, háborúkkal, feldarabolásokkal, szovjet megszállással, megoldatlan konfliktusokkal és nehezen begyógyítható sebekkel.
Az országról alkotott képem legalább annyira sokféle, ahányféleképp meghatározzák magukat a moldovaiak. Direkt nem moldávot írtam – erre később majd visszatérek.
Fotó: Durucz Dávid
Troliban és proliban
Már az érkezés is rendhagyó. A hivalkodónak semmiképp sem nevezhető Chisinaui Nemzetközi Repülőtérről trolival (!) lehet bejutni a belvárosba. A járat ritka, a tömeg sűrű – cserébe mindössze 100 forintnyi lejbe kerül a jegy, amit a kalauz bácsi halált megvető bátorsággal szed be, bármilyen sokan is vannak a buszon. Ideje mondjuk van rá, körülbelül egy órát zötyögünk, mire beérünk a fővárosba.
Ami valójában egyetlen hatalmas lakótelep, a szürke és a barna különböző árnyalatait felvonultató épületekkel. Vannak ugyan nagyobb parkjai, de a zöldterületek csak még keményebb kontrasztot adnak a szocialista építészet szörnyeinek.
Megunjuk a levegőtlen, tömött trolit, levergődünk róla egy Kozelt ígérő vendéglátóhelynél. És itt, a szokásos nívójú sört kortyolgatva hasított belém a felismerés, hogy valójában minden európai nagyváros egyforma. Bármi is a körítés, ezek a kötelező helyek megvannak: egy bizonyos rétegnek mindig lesz pénze és igénye cseh sörözőkre és ír pubokra, olasz éttermekre és japán szusizókra.
Na meg Lexusra és Toyotára. A buszból és a kocsmaablakból is azt láttuk, hogy ez bizony már nem a régi Ladák és kortársaik országa, bármennyire is ezt vártuk előzetesen. Az erről szóló beszámolókat azért is hittem el korábban, mert a Kaukázusban például tényleg a nagy keleti klasszikusok tették ki a járműpark jelentős részét.
Ezek után kevésbé lepődtünk meg azon, hogy a belváros közepén foglalt szállásunk környéke egészen kulturált…nak tűnt a sötétben, egy bizonyos irányból közelítve.
Fotó: Krajczár Balázs
Reggel aztán, amikor felfedezőútra indultunk, már nem győztük kerülgetni a járda hiátusait, amiket néhol igen praktikusan szeméttel tömtek be, hiszen az akadt bőven a környéken.
Chisinaunak a sötét áll jól, éjszaka még a város is szebbnek látja és jobban érzi magát. Mondjuk a fiatalosan pezsgő „nightlife” csak néhány háztömbnyi területre korlátozódik, de mi nem is ezért jöttünk ide.
Kik azok a moldávok?
Mint írtam, itt nem „moldávok” laknak, hanem moldovaiak. Kezdjük talán ott, hogy Moldovát lényegében az különbözteti meg Romániától, hogy itt a román szavakat cirill betűkkel írják. A két nyelv, a két nép ugyanaz, akárcsak a két Korea esetében - ami elválasztja őket, az egy külső politikai akarat. Mindennél beszédesebb, hogy a közelmúltban vezetői szinten is komolyan felmerült, hogy összeolvadnak Romániával.
De túl egyszerű lenne, ha a sztori itt megállna.
Moldovában ugyanis szép számmal laknak oroszok, ukránok és gagauzok is. És miközben maga az ország Romániához, ezzel az EU-hoz csatlakozna, vannak olyan területei, amik pedig elszakadnának, vagy de facto már el is szakadtak tőle.
A mi fő célpontunk egy ilyen terület volt, ami az időutazás ígéretével kecsegtetett: a helytelenül Transznisztriának nevezett Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság, röviden PMR. Az elterjedt megnevezés több okból is problémás. Földrajzi értelemben például azért, mert nem a „Dnyeszteren túli” részek tartoznak csak hozzá, a folyó másik partján is vannak magukat oda tartozónak valló települések.
Ennél sokkal nagyobb gond a történelmi teher, amit a szó visel: annak idején a nácikkal kollaboráló román vezetés így nevezte azt a (mostanival csak részben azonos) megszállt területet, amit a Romániából ide hurcolt zsidók és romák megsemmisítő helyeként használtak.
Hamisítatlan kelet-európai sztorit ígértem, itt is az egyik önkényuralmi rendszer váltotta a másikat: a nácik után jöttek a kommunisták, a régió a Szovjetunió része lett, és a ‘90-es évek elején úgy döntött, az is marad. Akár Szovjetunió nélkül is.
Nehéz a kalapács, görbe a sarló
Mint egy poros vitrin, úgy őrzi a letűnt korok emlékét a PMR. De itt nem tanulságként vagy amolyan ízléstelen retro jelleggel áll hatalmas Lenin szobor a főváros, Tiraszpol közepén, és nem véletlen a sarló-kalapácsos, vörös csillagos „állami” lobogó sem. A Szovjetunió itt létező valóság, a mindennapokban, az emberek viselkedésében.
Már belépéskor állig felfegyverzett orosz katonák néznek ránk morcosan; mázli, hogy az amúgy abszurd útlevél-ellenőrzést nem ők végzik a senki által el nem ismert ország „határán”.
Aztán felkeressük szállásunkat, amelynek mi más lehetne a neve, mint Hotel Rosszija.
Fotó: Krajczár Balázs
Fizetni csak készpénzben lehet, váltani pedig csak a bankokban, a szintén senki által el nem ismert helyi rubelre. És ekkor már nem vagyunk teljesen egyedül: a recepció óta egy fehér inges bácsi figyel minket leplezetlenül, a bank felé menet még a hotel udvarának kerítése mögül is. Jó tudni, hogy ilyen fontos a biztonságunk.
Ő később is többször megjelenik az ürességtől kongó szállodában, valahogy mindig egy perccel azelőtt, hogy mi ki- vagy belépnénk egy ajtón.
De még akkor is, amikor hirtelen ötlettől vezérelve mackónadrágban lecammogunk a hotel bárjába egy búcsúsörre. Éberség, elvtársak!
És ha már sör: az italt a Szovjetunióban is komolyan vették, itt is megadják hát a módját az alkoholizálásnak. Tiraszpolban működik az Európa-szerte elismert KVINT vállalat, amelynek húzóterméke a jogi okokból „divin” névre keresztelt konyak. Az üzemben egy jó hangulatú, informatív körbevezetésben és kóstolásban volt részünk; láttunk a világűrt is megjárt italt és a Sheriff Tiraspol legendás, Real Madrid elleni 2021-es BL-győzelmének szentelt konyakot is.
Fotó: Krajczár Balázs
Záróakkordként viszont abba is bele kellett kóstolnunk, hogy a dnyesztermenti rubelt elég kreatívan váltják: ugyanannyi eurót kértek el tőlünk, amennyi dollárba került hivatalosan a program. Csak hogy megint eszünkbe jusson, hol járunk, melyik kultúrkörben és korban.
Szesszel lenyelt időkapszula
A kultúrprogramot ezzel gyorsan letudtuk, elkezdtük járni Tiraszpol utcáit. Tisztaság, rendezettség, kevés, fegyelmezetten viselkedő járókelő, minden gondosan söpörve-nyírva, a moldovai kosz és káosz ellentéte. A többieknek azt mondtam erre, „tisztes szegénység” – az úti beszámolók alapján kicsit ilyennek képzelem Észak-Korea külföldieknek megmutatott részeit.
Fotó: Rhédey Gábor
Jött aztán az a hely, amit nagyon nehezen tudtunk értelmezni. A „Back in USSR” étterem bárhol máshol egy retro hely lenne, afféle skanzen, és itt is annak szánták. De mi egyáltalán nem tudtunk különbséget tenni a PMR-ben tapasztaltak és a benti, egzotikusnak szánt „szovjet életérzés” között. Mintha egyszerűen csak egy cégért tettek volna a valóságukra, miközben az egész szakadár állam egy nagy időkapszula.
Fotó: Krajczár Balázs
Szerencsére az árak is a letűnt (?) kort idézték, iható söröket itthon ilyen olcsón hosszú évek óta nem tudtunk vásárolni.
A fiatal, mégis korhűen mogorva pincérnő tette teljessé az élményt; még ha arcizmainak mozgásképtelenségét részben a nagyon is 21. századi szépészeti eljárások okozták.
A vacsorához választott grúz étterem viszont megint azt juttatta eszembe, amit a chisinaui kozelező: ez a hely bárhol máshol is lehetne Európában. Na jó, kivéve Georgiát, mert ott a memóriámból nagy nehezen előbányászott „Gamarjoba!” köszönést nem fogadták volna értetlen arccal…
A PMR természeti szépségekben kevésbé gazdag, emlékművekben és kiállított tankokban annál inkább. Amennyire tudtuk, bejártuk, de várt még minket a másik félig-meddig autonóm terület, Gagauzia is.
Keresztény törökök?
Itt, ahogy Moldova jelentős részén, változatosan rossz utakon kellett haladnunk; és voltak szakaszok, amelyek olyanok voltak, mintha kizárólag fekvőrendőrökből álltak volna. A tisztes szegénységet itt már elfelejthettük, ez bizony egy hamisítatlan leszakadó régió.
A helyiek nem románok, de még csak nem is szlávok: a gagauz egy türk nép, akiket „keresztény törököknek” is szokás nevezni, mert szinte egyedüliként nem a muszlim tanokat követik. (Lenint annál inkább, az ő szobra az itteni fővárosban is kötelező elem.)
Annyira közeli rokonaik a törököknek, hogy a be-, el- és megköszönés ugyanazokkal a szófordulatokkal elintézhető, mint Isztambulban.
Fotó: Rhédey Gábor
Ez jól jött a világ egyik legkisebb néprajzi múzeumában, ahol kedves, takaros kis gyűjteményt állítottak össze a gagauzok történelméről és kultúrájáról – kizárólag gagauz és orosz feliratokkal, úgyhogy ez egy rövid, de annál több kedves mosollyal és gesztikulálással tarkított tárlatvezetés volt. Búcsúképpen némi szuvenírvásárlással a takarítószertár méretű és küllemű „museum shop”-ban.
Tradicionális gagauz ebédet is fogyasztottunk, de sajnos emlékként az marad meg, hogy minden nagyon zsíros és nehéz volt, a sűrű, olajos levest pedig kellemesen kímélő lángosszerű lepénnyel tudtam lekísérni a végtelen zsírhullámvasúton – mindezt egy helyi macskakülönítmény kolduséneke kísérte: a ravasz jószágok rutinosan jutottak be a posztszovjet térségre jellemző, ajtóval zárható privát evőhelyiségbe.
Fotó: Krajczár Balázs
Sziklakolostor és borospince
Magáról Moldova-Moldováról keveset meséltem, hiszen inkább csak keretet adott a még nagyobb kalandnak, de igazságtalan lennék, ha nem említeném a két megtapasztalni valót, amiktől igenis jó hely Európa legszegényebb országa.
A moldovai vidék ékköve Orheiul Vechi sziklakolostora, amelyből az egész ország egyetlen szép panorámája tárul a szemünk elé. És itt lakik a híres Efimie testvér, a szent remete, aki ehhez képest sosem magányos: egész nap egymásnak adják a kilincset nála a turisták, akik a világ minden részéből érkeznek.
Fotó: Rhédey Gábor
Ő azért próbál csendben elmélyülni a gondolataiban és elvégezni a lelki gyakorlatait: olyan atmoszféra lengi körül, amiből süt, hogy a nyüzsgés közepette is meg tudja őrizni a belső békéjét.
A másik, amiben Moldova élen jár, az a bor. Csodálatos vörös tételekkel ismerkedtünk meg az út során, és nem hagytuk ki a kötelező túrát sem a világ leghosszabb (200 kilométeres) borospince-rendszerében, Milestii Miciben.
Ez már nagyon turistás program, a borszökőkúttal meg a drága kóstolócsomagokkal, de nem tudnám komolyan venni magam, ha most nem mondhatnám el, hogy utaztam már „bordottón”. A föld mélyében, milliónyi borospalack és -hordó között kisvonatozni: extra élmény.
Fotó: Rhédey Gábor
Persze korántsem annyira autentikus, mint az utolsó moldovai vásárlásunk, ahol a chisinaui kisbolt alkalmazottja bármilyen nyelvű próbálkozásunkra csak rosszkedvű morgással és indulatos legyintéssel reagált.
Sok évtizednyi szocializmus nem múlik el nyomtalanul. Pláne, ha az ország egyik részében pont azon dolgoznak, hogy örökre megmaradjon.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Egy katona és civil társa „vállalkozása” volt. 
