Andorra varázslatos völgyei, avagy ráérős kanyargás Európa legnagyobb miniállamában

Andorráról nem lehet beszélni a megközelítési módok bemutatása nélkül. Már csak azért sem, mert az országnak nincs saját repülőtere – pontosabban van, de spanyol földön: részben azért, mert egyszerűen nincs több kilométernyi sík terület a pireneusi miniállamban. Komoly forgalmat nem bonyolít a kihelyezett légikikötő, így a két legpraktikusabb elrugaszkodási pont Barcelona és Toulouse. Odaútra előbbit, visszaútra utóbbit választottuk.

A katalán főváros Európa, sőt, a világ egyik legnyüzsgőbb turista hotspotja, ahol tutira megy az ember. Mi még inkább tutira mentünk, és transzferidőnk jelentős részét az éppen „Sagrada Família-fázisban” (hatalmas, de tovább épül, ki tudja meddig) lévő stadion, a Camp Nou tövében töltöttük, a Futballárium nevű magyar sportkocsmában. Kubala-, Czibor-, Kocsis-portrék, mezek, sálak, matricák és millió egyéb relikvia: apró focimúzeumban érezhettük magunkat, már ezért megérte betérni.

És azért is, mert itt nincsenek unalmas sztorik, immár én is sokkal többet tudok Andrés Iniesta családi borászatáról vagy épp arról, hogy miért jobb befektetés egy Barca-bérlet, mint a kriptovaluták – persze egyikhez sem árt, ha az ember képes az időutazásra. (A névre szóló bérleteket még „ötven plusz” éve vették meg a katalán öregek, és – leegyszerűsítve – azok jogait árulják. Így lehet meccsjegyhez jutni.)

Innen mintegy négyórás buszozás várt ránk, kényelmes tempóban, az út második felében már meseszép hegyi tájakon. És hogy ne maradjunk barcás kötődés nélkül, két Guardiola nevű település mellett is elhaladtunk… 

A határellenőrzés az ilyen nem EU-tag, de uniós országok által körülölelt miniállamokban mindig lutri. San Marinóba például csak úgy besétáltunk, itt viszont jó negyedóráig állt a buszunk. Az andorrai hatóságok figyelmét két nyugdíjas korú ázsiai turista keltette fel, de a biztonság kedvéért mindenki más iratait is gyorsan átfutották. Rendnek kell lenni, a gyakorlatilag nulla százalékos bűnözési rátát nem a pireneusi szél fújta össze.

Nem sokkal később már a fővárosban, Andorra la Vellában kanyargott a buszunk: megérkeztünk a világ legszebb fekvésű duty free shopjába. Mert hát Andorra két dologról híres, ezekből él: a síelők minden álmát megvalósító hegyekből és a vámmentességből. 

Az aprócska város minden második épülete nagyra nőtt reptéri bolt – és ha ez nem lenne elég, a buszpályaudvartól kezdve a kiskocsmákon át a legmenőbb éttermekig mindenhol központi elem a cigiautomata, brutális dohánytermék-választékkal.

Mivel autentikusabb élményekre vágytunk, sokat itt nem időztünk, mentünk is tovább a síszezon után igazi hegyvidéki idillt ígérő Arinsal faluba. Itt minden szállás síszállás; vannak hagyományos kialakítású épületek és nagy, kevésbé szép kockatömbök is.

Mi az utóbbiak egyikében szálltunk meg, ennek nagy előnye, hogy nekünk nem azt kellett néznünk: csodálatos panorámánk volt, régi házakkal, zöldellő lankákkal, lábunk alatt zúgó patakkal, a háttérben hófödte hegycsúcsokkal. Ilyen helyen az ébredés szebb, mint az álom. Pedig az sem volt utolsó élmény: rég aludtam ilyen jól és pihentetően, mint ebben a tiszta levegőjű, csendes kis faluban.

Amennyire lehetett, bejártuk a környéket, a menetrendet egész jól tartó távolsági buszokkal. A legszebb Ordino volt, a település minden zuga képeslapra kívánkozik, a giccsfestők bátran ide zarándokolhatnak ihletért. Pedig az időjárás nem volt kegyes hozzánk, az esős időszakok és a simán csak szürke égbolt váltogatták egymást, dehát ez nem meglepő ilyen tengerszint feletti magasságnál, és bármikor be lehetett húzódni egy szimpatikus kisvendéglőbe.

Ahonnan gyönyörködhettünk a mindenhol nagy műgonddal telepített tulipánokban. A jólét legszembetűnőbb jelképe volt számomra, hogy ötfős, szakképzett brigádok járták az utakat csak azért, hogy ötméterenként friss virágos kosarakat lógassanak az utca szélén álló oszlopokra. Erre is jut pénz és energia, mert jut bőven mindenre.

Az éttermi és bolti kínálaton érződött Spanyolország közelsége, a széles és nívós sörválaszték mellett a méltán világhírű sonkák és kolbászok gondoskodtak a folyamatos elégedettségérzésünkről. Andorra nyugati felén magát a spanyol nyelvet is érdemes legalább 2-3 mondat erejéig ismerni, de még így is jut szerep a kézzel-lábbal mutogatásnak.

A kommunikációs mellett telekommunikációs problémák is adódhatnak, itt ugyanis ugyanúgy nem érvényes a „világjegy”, és vadászni kell a wifit, mint jó pár, Európán kívüli országban. Az például igazi időutazás volt, amikor megbeszéltünk egy találkozót egy helyre, ami persze pont zárva volt, és ezután a társaság két felének valahogy meg kellett találnia egymást 21. századi módszerek nélkül. Persze nem érdemes ezen sokat rágódni egy olyan helyen, ahol egy héttel korábban az évszázad áramszünete volt. Na, AZ gond.

És ha már nyelvi akadályok: az utazás leginkább szürreális, ugyanakkor legkedvesebb epizódja az volt, amikor egy hangulatos kis étteremben spanyolul, angolul, németül és magyarul kommentáltuk, izgultuk végig a többi vendéggel és a személyzettel egy amerikai pápa megválasztását.

A bábeli zűrzavar folytatása várt minket andorrai túránk végén, a Franciaországhoz közeli keleti országrészben. Először automatikusan a spanyollal próbálkoztunk, de minden mondattal egyre jobban tereltek minket a francia felé, az elmaradhatatlan mutogatással kiegészülve. A helyszín a határ melletti Pas de la Casa: igazi síelő-fellegvár, ahol az eddigi legszebb tájat az eddigi legrondább épületek egészítették ki, a funkcionalitás győzött az esztétikummal szemben. 

Annál szebb látványt nyújtott már a francia oldalon a beszédes nevű L’Hospitalet-près-l’Andorre vasútállomása, ahol szinte bármeddig szívesen vártuk volna a Toulouse-be tartó vonatot. Az út valamivel több mint két óra volt, és a festői hegyeket ugyan elhagytuk, cserébe viszont az egyik legkellemesebb francia városba érkeztünk.

A Párizs, Nizza, Bordeaux vagy Strasbourg mellett kevesebbet emlegetett Toulouse-ban vannak említésre méltó látványosságok, mint az emblematikus Saint-Sernin-bazilika, amely a román építészeti stílusjegyek megőrzése miatt világörökségi helyszín. Mégsem ettől jó hely, hanem azért, mert mindent átjár a francia életérzés, a maga könnyedségével és eleganciájával – turistatömegek nélkül.

A folyó- és csatornapartok a kecses hidakkal, a platánfákkal szegélyezett sugárút hangulatos kávézókkal, kiskocsmákkal és bisztrókkal, a kanyargós kis utcák franciaerkélyes házakkal, a termelői piac csupa színes finomsággal, amiktől az ember kedvet kap az út közepén ratatouille-t főzni – vagy csigát, osztrigát csemegézni, ha épp arra támad gusztusa. És persze a rózsaszín terracotta téglaépületek, amelyekről a város a La Ville Rose nevet kapta.

Toulouse arculatát az is meghatározza, hogy egyetemi város: vagyis sok a fiatal felnőtt, akik tartalmas kikapcsolódásra vágynak, ugyanolyan szívesen kiülnek egy napfényes délutánon a Garonne folyó partjára, mint a szegedi hallgatók a Tisza-partra. 

És amikor épp két szórakozóhely között vannak, ők is örülnek, ha gyorsan találnak egy ingyenes vécét: a belváros közepén, a nyílt utcán elhelyezett, egy oldalról sem takart piszoárok látványát a mai napig nem tudom hová tenni, de a toulouse-iak láthatóan arra szavaztak, hogy inkább ez, mint az árkádok vagy a kapualjak a híres rózsaszín téglás épületeken…

Ide már csak azért is érdemes volt eljönni, mert volt mivel összevetni Andorrát, ami országnak kicsi, sífalunak nagy, minden pontja fotóra kívánkozik, és nem a helyieknek, hanem a turistáknak szól a legtöbb ajánlata. Kicsit spanyol, kicsit, katalán, kicsit francia ékszerdoboz a Pireneusok hegycsúcsainak ölelésében – ahol jólesik egy pihentető „kitérőt” tenni Barcelona és Toulouse között.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.