Nagyfiúk a dzsungelben, avagy Trump és Netanjahu illegális háborúja

Képzeljünk el egy olyan iskolát, ahol az igazgató hatalma csak névleges, ahol az erősebb diákok önkényesen abuzálhatják a nekik nem tetsző társaikat, ahol a konfliktusok rendezése során már a látszatra sem adnak, és ahol minden vitát egyetlen dolog dönt el: ki tud nagyobbat ütni.

Ugye nem szeretné, ha a gyereke ilyen iskolába járna? Van egy rossz hírem: ha remélhetőleg az iskola még nem is, sajnos a világ egyre inkább ilyen.

Szemétbe dobott Alapokmány 

A világpolitikában az országok közötti konfliktusok rendezésének van egy közösen elfogadott rendje, amelyet az ENSZ Alapokmányában is lefektettek. A részleteket itt lehet elolvasni, de a lényeg: törekedni kell a békés rendezésre, tilos más ország szuverenitását megsérteni és ellene katonai támadást indítani – ez alól (az egyértelmű önvédelmet leszámítva, tehát amikor az adott ország csak reagál egy őt ért támadásra) egyetlen kivétel lehet: ha a fegyveres erő alkalmazásáról a közérdekre hivatkozva az ENSZ Biztonsági Tanácsa dönt.

Ezt az Alapokmányt, amelyet 1945-ben az ENSZ alapító államaként az Egyesült Államok is aláírt, és amelyet a föld legtöbb országa már ratifikált, dobta látványosan a szemétbe Donald Trump.

Kezdte azzal, hogy január elején katonai agressziót hajtott végre Venezuela ellen, és lényegében elrabolta az ország elnökét, Nicolás Madurót. Majd folytatta azzal, hogy Izraellel közösen ezúttal Irán ellen hajt végre katonai agressziót, és már az első napon megölte a Iegfőbb vallási és politikai vezetőjét, Ali Hámenei ajatollahot. 

Tudjuk persze, hogy Venezuela egy kommunista, Irán pedig egy iszlamista diktatúra. Egyiket sem kívánom védeni, de tény, hogy egyik sem indított háborút, és nem is tervezett ilyesmit. Őket támadták meg, ENSZ-felhatalmazás nélkül, a nemzetközi jogot megsértve – és ne nézzük egymást hülyének: nem humanista megfontolásból, hanem rideg hatalmi érdekekből.

Félelmetes precedens 

Az amerikai elnök már a látszatra sem ad. A venezuelai intervenciót követően azonnal megkezdte az ország olajkincsének lenyúlását, hogy az – ahogy ő fogalmazott – az amerikai népet is gazdagítsa (milyen alapon is?).

Most pedig – nagy barátjával, Benjámin Netanjahu izraeli kormányfővel közösen – úgy bombázza szét Iránt, hogy már ürügye sincs rá.

Tavaly nyáron, a 12 napos iráni háború után ugyanis ő maga jelentette be, hogy az amerikai légierő „eltörölte Irán nukleáris képességeit”. Azaz a proxyhálózatát tekintve is jelentősen meggyengült ország nem jelent fenyegetést a zsidó államra, és még kevésbé az Egyesült Államokra.

„Nincs szükségem a nemzetközi jogra” – jelentette ki Trump idén január elején, hozzátéve, hogy csak „a saját moralitása” szab neki határt. Hogy mit jelent ez a moralitás, azt az elmúlt bő két hónap is egyértelműen megmutatta. És Orbán Viktor miniszterelnök ezt az embert tartja az egyik legfontosabb ideológiai-politikai szövetségesének.

Mindez félelmetes precedenst teremthet. Hiszen ha Washington a világ egy távoli pontján erővel érvényesítheti vélt vagy valós hatalmi érdekeit, akkor miért ne tehetné ezt meg Oroszország a saját szomszédjában? Akkor mi tartja majd vissza Kínát attól, hogy betolja a hadseregét a közeli Tajvanra?

Nyomás Trumpon 

Ráadásul – úgy tűnik – az iráni rezsim megbuktatását elsősorban nem is Trump, hanem Netanjahu szorgalmazta, aki egy ultranacionalista, Nagy-Izraelről álmodozó miniszterekkel megtűzdelt kormányt vezet, valamint például a legnagyobb amerikai Izrael-párti lobbicsoport, az AIPAC.

Utóbbinak kiváló kapcsolata van Trumppal, és saját bevallása szerint 361 Izrael-párti demokrata és republikánus képviselőjelöltet támogatott 2024-ben mintegy 53 millió dollárral.

Úgy tűnik, hogy amit a Nemzetközi Büntetőbíróság által a gázai borzalmak miatt körözött Netanjahu és az AIPAC nem tudott kilobbizni a demokrata Joe Bidennél, azt ki tudta lobbizni Trumpnál.

Mindez már az amerikai elnök hívei között is ellenérzéseket kelt. Egyik legszorosabb támogatója és tanácsadója, Tucker Carlson például több alkalommal személyesen is megpróbálta lebeszélni Trumpot az iráni háborúról, majd „abszolút undorítónak és gonosznak” nevezte a támadást.

Marjorie Taylor Greene ismert republikánus politikus, az amerikai képviselőház korábbi tagja pedig közösségi oldalán dühösen azt írta, hogy a választási kampányban még azt ígérték a választóknak, hogy Amerika érdekeit teszik majd az első helyre, és nem indítanak több háborút.

A dzsungel törvénye

Az új világrend alapja tehát a nyers erő lett, a legnagyobb aduásza pedig az atomfegyver. Vajon miért nem akarja senki felszabadítani a világ egyik legkeményebbnek tartott diktatúráját, Észak-Koreát? Csak nem azért, mert Kim Dzsongun szobájában ott van az a bizonyos „piros gomb”? Csodálkozunk azon, hogy egyes hatalmak az atomfegyverben látják biztonságuk garanciáját, és a jövőben még inkább próbálnak majd atomhatalommá válni?

Az atomfegyverrel bőségesen rendelkező Oroszország és Kína egyértelműen jelezte, hogy nagyon nem tetszik neki, amit lát. Beavatkozni nem fognak, de ezek után még inkább a saját érdekeik érvényesítésére koncentrálnak majd.

„Elsősorban csak magunkban bízunk meg, és kiállunk az érdekeink mellett” – mondta hétfőn Dmitrij Peszkov, Vlagyimir Putyin orosz elnök szóvivője az ukrajnai tárgyalásokkal kapcsolatban. A világ nem térhet vissza a „dzsungel törvényéhez” – figyelmeztetett Vang Ji kínai külügyminiszter.

Úgy látszik, mégis visszatér. Még több fegyver, még nagyobb elrettentő erő, még több önkényes érdekérvényesítés. A Közel-Kelet már káoszba borult, a gazdasági és egyéb hatások egy részét pedig már Európában is érezzük.   

Pedro Sánchez mentette meg az EU becsületét 

Mindezt figyelembe véve mélyen csalódást keltő az uniós vezetők reakciója. Azok, akik nap mint nap – jogosan – erélyes hangon ítélik el az orosz agressziót Ukrajnával szemben, most csendben maradnak, vagy megelégednek üres lózungokkal.

Beszédes tény, hogy az EU külügyi főképviselőjének, Kaja Kallasnak a március elsejei állásfoglalása az Egyesült Államokat és Izraelt nem is nevesíti. 

A kevés európai kivétel egyike Pedro Sánchez, Spanyolország baloldali kormányfője, aki – amellett, hogy elhatárolódott az iráni rezsimtől – kimondta, amit ki kellett: ez a háború indokolatlan, veszélyes és sérti a nemzetközi jogot.

Egyúttal a konfliktus minden szereplőjét a nemzetközi jog betartására, deeszkalációra és párbeszédre szólította fel.

Persze a „nagyfiúk” aligha fognak rá hallgatni – moralizálásnak nincs helye a dzsungel világában.

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.