Először vetették be az új rakétájukat az amerikaiak Irán ellen, Kínában is felkaphatták a fejüket

Az Irán ellen szombaton megindított izraeli-amerikai támadás ezúttal nagyon messze van attól a korlátozott csapássorozattól, amelyet a két ország tavaly júniusban indított az iszlám köztársaság ellen.

A cél ezúttal láthatóan nem „csupán” az ország nukleáris, illetve ballisztikusrakéta-programjának a megsemmisítése vagy a jelentős meggyengítése, hanem Irán katonai képességeinek nagyon jelentős és általános „visszafejlesztése”. Az állami és katonai vezetők, a parancsnoki hálózat, a rakétaindítók, a nukleáris létesítmények elleni csapások mellett híradások érkeztek lőszerraktárak, katonai bázisok, illetve az iráni flotta egységei elleni támadásokról is.

Ehhez rengeteg lőszer kell. Márpedig az izraeli és amerikai erők által használt precíziós légibombák, cirkálórakéták és nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták többsége nagyon drága. Arról nem is beszélve, hogy – bár néha úgy tűnhet, az amerikaiak ezt nem fogadják el – légi úton nem lehet korlátlan mennyiségű lőszert eljuttatni a célpontokhoz.

Önmagában is hatalmas költség modern harci gépeket reptetni a levegőben – gondoljunk csak bele, hogy a B-2-es „lopakodó” bombázók például szó szerint a fél világot átrepülve, csendes-óceáni vagy egyenesen észak-amerikai bázisokról érkeznek az iráni légtérbe, de egy F-35-össel sem olcsó mulatság egy-egy, mondjuk ezer kilométeres forduló.

És akkor ott van a kockázat is. Bár az iráni légierőt nyugodtan lehet nem létezőnek tekinteni, a légvédelem pedig egyelőre nem sokat mutatott a legmodernebb ellenfelek ellen, mégis megvan a kockázata egy ellenséges találatnak, egy műszaki hibának, vagy akár a „baráti tűznek” is. Egy harci gépekkel, bombákkal, és mindkét oldal rakétáival és drónjaival teli légtérben túlságosan nagy egy téves azonosítás rizikója. (Tökéletesen illusztrálja ezt, hogy hétfő reggel arról érkeztek hírek, Kuvaitban három amerikai harci gép zuhant le, feltehetően a kuvaiti légvédelem nyitott rájuk véletlenül tüzet.)

Az ukrajnai háború is – persze egészen más körülmények és erőviszonyok mellett – megmutatta, hogy a szárazföldről indítható tüzérségi eszközök általában sokkal olcsóbb, hatékonyabb és a legtöbb esetben biztonságosabb módját kínálják a célpontok leküzdésének, mint a légierő.

Egyre messzebbre mennek

Emlékezhetünk az Ukrajnának a háború első szakaszában átadott HIMARS rakétakilövő-rendszerek óriási hatására, majd arra is, mekkora felhajtás kerekedett a HIMARS kilövőkkel kompatibilis, de az eredeti GMLRS rakétáknál nagyobb hatótávolságú ATACMS rakéták Ukrajnának átadása, illetve oroszországi célpontok elleni bevetésük engedélyezése körül is.

Akkor is szó esett arról, hogy az Egyesült Államokban bizony már van az ATACMS-oknál is messzebbre szálló, a HIMARS kilövőkből indítható kis hatótávolságú ballisztikus rakétája, az Ausztráliával közösen kifejlesztett PrSM (Precision Strike Missile – Precíziós Csapásmérő Rakéta). Ezek annyira új fegyverek, hogy az első darabokat csak 2023 végén szállították le egyes egységeknek, és éles harci bevetésükre nem került sor. Eddig.

Az amerikai haderő által az iráni hadműveletről kiadott felvételeken ugyanis éles szemű szakértők felfedezték, hogy a HIMARS rakétavetőkből kilőtt eszközök egy része bizony nem ATACMS, hanem PrSM rakéta volt – ezek a formájuk alapján viszonylag könnyen megkülönböztethetők.

BREAKING: Precision Strike Missile makes its combat debut against Iran! https://t.co/1teOR7xcO5 pic.twitter.com/Iynf1QtM5V

— Colby Badhwar (@ColbyBadhwar) March 1, 2026

„Belsőleg” persze még inkább különbözik a két rakéta. A két legnagyobb eltérés a hatótáv és az egyszerre kilőhető mennyiség. Míg az ATACMS nagyjából 300 kilométerre képes elrepülni, addig a PrSM első változata is már 500 kilométeres hatótávolságot tudott, de valószínűleg mostanra már bevethetők a tovább növelt, 650 kilométerre szállni képes verziók is. Az amerikai haderő azon dolgozik, hogy valamikor a nem túl távoli jövőben a fegyver hatótávolságát ezer kilométerre növeljék.

Ráadásul ugyanabba a sztenderd kilövőegységbe, amelybe egy ATACMS-t lehet betölteni, PrSM-ből kettő is befér, ezzel tehát gyakorlatilag megduplázták az egyszerre bevethető mennyiséget.

Mozgó célpontok ellen még nem megy

Egyelőre nem tudjuk, hogy pontosan hol és milyen célpontok ellen vetették be a PrSM rakétákat, és milyen eredménnyel. De abban biztosak lehetünk, az amerikaiak tudják, és gondosan fel is jegyzik ezeket az adatokat, hogy a fegyver további fejlesztése során felhasználják. Akármennyit is tesztelnek ugyanis egy fegyvert, a valós harci körülmények közti bevetés tapasztalatai árulják el igazán, hogy mire képes az eszköz.

A legvalószínűbb egyébként, hogy a PrSM-eket légvédelem által jól védett célpontok, például maguk a légvédelmi ütegek, illetve rakétakilövőállások ellen vethették be. Egyrészt azért, mert ballisztikus rakétaként megvan az az előnyük, hogy pályájuk utolsó szakaszában hatalmas, a légvédelmi eszközöket komoly kihívás elé állító sebességgel zuhannak (ezt láthattuk Ukrajnában is, ahol az Iszkander – és levegőből indított változatuk, a Kinzsal – rakétákat fogja el a legrosszabb arányban az ukrán légvédelem).

History made in the Northern Territory

The 14th Regiment, Royal Australian Artillery has fired Australia’s first-ever Precision Strike Missile (PrSM), building on land combat power

It was the first time the @AustralianArmy test-fired a PrSM on home soil, boosting our… pic.twitter.com/TDhkERIj3i

— Defence Australia (@DefenceAust) July 29, 2025

A PrSM potenciális célpontjainak másik közös jellemzője a mozdulatlanság. A rakéta jelenlegei változatai még nem képesek mozgó célpontokat megbízhatóan eltalálni – legalábbis az amerikai haderő nem kötötte a világ orrára, ha mégis. A gyártó Lockheed Martinnál fejlesztik egyébként a rakéta mozgó célpontok ellen bevethető, elsősorban hajók ellen tervezett változatát is, amely különösen hasznos lehet például a csendes-óceáni hadszíntéren, ahol a PrSM elődeihez képest növelt hatótávolsága a bázisok és egységek közti nagy távolságok miatt különösen nagy előnyt jelent.

A PrSM Irán elleni bevetése tehát minden bizonnyal több, mint egyszerű katonai szükségszerűség. Egyrészt a fejlesztést felgyorsító lehetőség, másrészt jelzés az Egyesült Államok potenciális ellenfelei, elsősorban Kína és Oroszország felé: lehet, hogy az ATACMS-t már ismeritek és azt hiszitek, ki tudnátok védeni – de mit szóltok ehhez?