Egyiptom elsősorban azért jó választás a külföldi nyaralásra vágyóknak, mert az időjárás még ősszel is kiszámítható. Egész októberben 30-37 fok körül alakul a napi hőmérséklet, de éjszaka sincs hűvösebb 22-28 foknál. Évente két alkalommal, áprilisban és novemberben esik csak az eső. Ez meg is látszik, mintha a Marson járnánk: vöröses színű homok fogad már a hurghadai repülőtéren a kellemesen meleg hajnal fényeiben.
Fotó: Klasszis Média/Valkai Nikoletta
A luxusszállodák sora mellett elhaladva megváltozik a táj. Az El-Nasr sugárúton óriási hotelek gondozott előkertekkel, pálmafákkal, októberben is burjánzó bougainvillea bokrokkal vannak tele. Egy-egy szálloda úgy néz ki, mint az Ezeregyéjszaka meséiben. A nevek is stimmelnek. Az egyik szállodát Alibabának, a másikat Aladinnak hívják. Nem tréfálnak sem a névadással, sem a küllemmel. Persze minden a turistáknak szól. A turisztikai övezeten túl mutatkozik meg csak az ország valódi arca.
Fegyveresek (majdnem) mindenhol
Egyiptom hatalmas ország, Magyarországnál tízszer nagyobb, ezért itt egy 300 kilométeres út megtétele semminek tűnik. Ennek ellenére indokolt a korai indulás egy egésznapos kirándulásnál. Hajnali öt fele Hurghadát (arabul El-Gurdaka) elhagyva egy órán belül Safagába érünk. Buszunk a helyi rendőrségi bázisra hajt. Egymás után érkeznek a turistabuszok, mellettünk két sorban kisebb járművek állítják le a motort. Akkor még nem tudtuk, de majdnem egy órás várakozás vette kezdetét. Szórakozásnak marad a nézelődés kifelé az ablakon.
Némi eleség reményében kóbor kutyák kóvályognak a járművek, gépfegyveres katonák és dohányzó öltönyös férfiak körül. Utóbbiak eléggé kitűnnek a sofőrök és a katonák közül, már csak azért is, mert a zakók alól pisztolyok villannak ki. Nekem erre hirtelen bevillan, hogy korábbi buszos kirándulásainkat egy-egy civil rendőr kísérte. De ezúttal nem szállt fel senki. Talán ebből is érezni, az Arab Tavasz távolodásával javult a helyzet és a közbiztonság. Ránézésre. De erre még visszatérek.
Mert közben valami csoda – vagy inkább parancs – folytán a sorok megindulnak, az összes járművet egyszerre engedik el. Ők biztosan tudják, de mi nem egészen értettük, miért kellett ennyit várakoznunk. Amellett, hogy pontosan le kell adni, mely jármű hány turistával, hova tart a sivatag irányába, így akarják kiszűrni az engedély nélkül működő, nem biztonságos utazásszervezőket is – hozza fel az indokokat az egyik közelemben ülő útitárs.
Egyre beljebb a valódi Afrikában
A nap hajnali fél 7 táján kezd előbukkanni a vöröses hegyek mögül, a kezdetben kopár út is lassan kacskaringóssá válik az Arab-sivatagban. Szembeforgalom nincs, csak buszok tucatjai tartanak ugyanabba az irányba. Arra, amerre mi is megyünk: Luxorba.
Már világosban állunk meg egy út menti pihenőhelynél. Szemem még a buszon ülve megakad egy csadoros nőn. Áll az út szélén. Egy szamarat fog. A szamár hátán egy gida. Ha a mini állatfarm nem lenne elég, mellettük egy kutya is téblábol. A brémai muzsikusok élő arab kiadása egészen szürreális képet nyújt. Aztán két turista odamerészkedik hozzájuk. Ahogy kiveszem a jelenetből, a nő némi dollárért vagy euróért cserébe engedi, hogy megsimogassák valamelyik négylábúját. Sajátos pénzkeresési mód, de itt a kietlen kősivatagban, ahol megállnak a turistabuszok, minden lehetőséget meg kell ragadni. Legalábbis ez lett a teóriám a látványon elgondolkodva. Hasonlót korábban is láttam már.
Fotó: Klasszis Média/Valkai Nikoletta
Közel 4 órás út után érkezünk meg a fásabb, zöldebb Nílus-völgyébe, és az első nagyobb városba, Kenába. Innen kisebb településeken keresztül, egészen közel a folyó mentén haladunk tovább dél felé. A Nílus összesen több mint 6 ezer kilométeren – Egyiptom területén 1500 kilométeren – keresztül folyik, minket nagyjából 60 kilométeren át kísér. Ekkora távolság van még hátra a Karnaki templomig, így alaposan van idő hozzászokni a vidéki Egyiptom milyenségéhez.
Élesen emlékszem, hogy hat évvel ezelőtt mennyire megfogott a kirándulás ezen része. Az út hosszan visz az igazi Egyiptomban. Földművesek dolgoznak most is a földeken, takarítják be a kukoricát, cukornádat. Szamár húzta kocsikon, bokáig érő ruhában, turbános férfiak tartanak valamerre. (Ez a normális viselet, véd a Nap ellen és hűti a testet a forróságban.) A házak romosak, csak a csatornával párhuzamosan futó főút aszfaltos, amelyen mi is haladunk. Itt tényleg megállt az idő.
Délelőtt érünk Luxorba. A mai város helyén fekvő ókori Théba évszázadokon keresztül volt Egyiptom fővárosa. Több fontos ókori nevezetesség látogatható, a mi programunk is sűrű. Először a Karnaki templomot járjuk be, majd megállunk a Memnon Kolosszusoknál egy fotó erejéig. Nem is maradnánk sokáig, a rámenős szuvenírárusok elől inkább gyorsan visszaszállunk a buszba.
A nap legjobban várt része a Királyok völgye. Három fáraó, III., IV. és IX. Ramszesz sírját tudjuk megnézni. Egyikben sem időzünk túl sokat, bár itt is lett volna miért. Felfoghatatlan, hogy a falfestmények színvilága ma is jól kivehető. Hieroglifák és rajzok 4 ezer éves történelmét bámuljuk tátott szájjal. Melegünk is van. Kint nagyjából 40 fok körül lehet a hőmérséklet, a sírkamrákban pedig fullasztó az idő. Azon agyalok, mit érezhettek azok az építőmunkások, akiknek ilyen körülmények között kellett dolgozniuk. Mi néhány percig bírunk bent maradni.
Hatsepszut királynő hegyoldalba vájt halotti temploma után utunk egy alabástromfaragó műhelyhez vezet. Érkező buszunkhoz ételt kéregető gyerekek rohannak. Nem lepődünk meg. Tudtuk, megint lesznek ilyen szívfájdító jelenetek. Kevés néhány év ahhoz, hogy a szegénység csak úgy köddé váljon egy 100 millió lakosú országban, ahol a kékgalléros átlagkereset átszámítva az 50 ezer forintot sem éri el. Jól jön a szállodánktól kapott reggeli és a gyümölcsök.
Kairótól távol
Egyiptom leghíresebb látnivalóit, a gízai piramisokat ezúttal kihagytuk. Monumentális méretük és lenyűgöző látványuk felejthetetlen, de egyszer bőven elég volt 25 óra alatt 1200 kilométer megtétele a fővárosba és vissza. Közvetlen repülőjáratok már Budapestről is vannak Kairóba, így több napot is el lehet veszni az arab világ egyik legfontosabb városában.
Ráadásul október közepén – egyelőre próbaüzemben – megnyitották a Nagy Egyiptomi Múzeumot. Az építkezés tizenkét évet csúszott, 2018-as látogatásunkkor még bőven építették az új kulturális központot. Bár a régi, Kairó belvárosában található Egyiptomi Múzeumban szintén órákat el lehetett tölteni az ókor kincsei között, ha teljesen megnyit a vadiúj létesítmény a piramisok lábainál, ez lesz a világ legnagyobb régészeti múzeuma.
Ha nem akarunk messze menni Hurghadából, jó néhány program közül választhatunk. Félnapos út keretében mi kicsit jobban körbenéztünk a város központjában. Szombat délelőtt például óriási nyüzsgés volt a halpiacon. Innen pár lépésre található az El Mina mecset, amit ugyancsak érdemes nemcsak kívülről, hanem belülről is megnézni.
A vízért és a tengeri élővilágért rajongóknak kötelező egyiptomi program a sznorkelezés. Sajnos a szállodák építésekor a part menti nagy korallzátonyokat elpusztították, a hotelek strandjainál száz métereket kell besétálni a tengerbe, hogy halakat lehessen látni.
A Vörös-tenger élővilágát szerencsére több, búvárkodással egybekötött hajókirándulással is fel lehet fedezni. Hurghadától nagyjából 50 perces hajóútra található például a Paradicsom-sziget. A névadás nem túlzás: páratlan színű víz és fehér homokos part fogad. Némi napozás és ebéd után innen indulunk tovább felfedezni a víz alatti világot. Leírhatatlan élmény bohóchalak és színes korallok között úszni.
Mennek, mint az őrültek
Szárazföldön az autó, a tuktuk (motoros riksa) és a motorkerékpár mellett a szamár a leggyakrabban használt közlekedési eszköz Egyiptomban. Hogy közlekedési kultúrájukon garantáltan csodálkozzunk, ezek használatát jócskán tudják cifrázni. Egy-két nap után már nem kiáltunk fel, ha négy gyereket látunk ügetni egy szamáron, vagy elhúz mellettünk három srác egy robogón. Hozzászoktunk az őrülethez. A rekordot egy 5 fős család (papa, mama, gyerekek) utazása jelentette egy Simson-szerű régi motoron.
Persze a laza közlekedési kultúrában a bukósisak nem kötelező, mint ahogyan az irányjelzőt sem használják túl gyakran. Nem így a dudát. Nem helyiként nagyon zavaró, hogy miért dudálnak állandóan, még akkor is, ha látszólag teljesen felesleges. Később helyi idegenvezetőnktől megtudjuk, hogy háromféleképpen tülkölnek: míg egy rövid dudálás az üdvözlést, két rövid az előzést jelenti, addig a hosszan nyomott duda valamilyen bajra, veszélyforrásra hívja fel a figyelmet.
A közlekedéshez kapcsolódik két, a bevezetőben már jelzett dolog is, amivel nem találkoztunk mostani egyiptomi utunk során: az egyik a zebra, a másik a jelzőlámpa. Előbbit gyors átszaladással, utóbbit körforgalmakkal és fekvőrendőrökkel helyettesítik. Egyedül Kairóban nem tudják ezek használatát mellőzni, az ország többi részén elvannak nélkülük.
Uberezni Rusgadában
Kiruccanásainkhoz elsőre jó ötületnek tűnt Ubert hívni. Az első napon két utazás – nagyjából 7 kilométeres táv borravalóval – 68 egyiptomi fontból (500 forint) kijött. A mobilalkalmazás lehúzta számlámról az összeget, és már szálltunk is ki a kopottas Hyundaiból.
Második nap már előjött az arab világ szelleme: az alkudozás. Taxisaink mindkét alkalommal kevesellték a szolgáltató tarifáját, így még érkezésük előtt megírták, mennyi lenne a fuvardíj. Tudva, hogy előző nap mekkora összegeket fizettem hasonló távolságokért, a 4 euróra bemondott fuvart 2 euróra alkudtam le. Sebaj, így is olcsó.
Rövid utunk alatt egyik sofőrünk arról érdeklődik, hogy honnan jöttünk. Mint meséli, kevés magyar turistával találkozik, annál több az orosz nyaraló, akik miatt a várost Rusgadának is csúfolják. Látszatra nagyon nem kedveli őket. „Hangosak és fennhordják az orrukat” – mondja, majd rögvest hozzáteszi, a magyarok nem ilyenek, hanem kedvesek.
Fotó: Klasszis Média/Valkai Nikoletta
Látszólagos fegyelem
A katonaságnak a mai napig fontos szerepe van az országban. Az utcákon, körforgalmaknál, egy-egy nagyobb csomópont mellett, továbbá valamennyi település bevezető és kivezető útjánál megmaradtak a katonai ellenőrzőpontok. Európaiként meglehetősen rémisztő látvány most is ennyi gépfegyveres egyenruhást látni. Talán csak már hazafele tartva a reptéren éreztem, hogy kisebb a felhajtás, mint korábban. Ez is csak abban nyilvánult meg, hogy ezúttal egyetlen harckocsit láttam, és szöges útzárak között sem kellett szlalomozni transzferünknek, mint hat évvel korábban.
Bár most is hajnalban indult vissza járatunk, a reptéri ellenőrzés semmit sem változott. Két motozáson, legalább négy fémdetektor kapun, több útlevél-ellenőrzésen és -pecsételésen kell átesni. A fegyelem csak akkor borult meg, amikor hátizsákom tartalmát elkezdte firtatni az egyik katona. Úgy másfél liter víz és két fémdobozos üdítő volt nálam. Felszólított, hogy dobjam ki, de miután mosolyogva csak annyit mondtam, hogy „Kérem, ne! Szomjas vagyok!”, elnevette magát és intett, hogy haladjak tovább. Még egy pecsételés a beszállókártyára egy asztalkánál ülő rendőrtől, és sikerült bejutni a reptéri váróba. Gépünk 5 óra múlva pontosan érkezett vissza a magyar fővárosba.
Kicseleztük a fáraót
Külföldi nyaraláson kétszer meggondolja az ember, hogy mit eszik, iszik. Egyiptomban inkább háromszor. A csapvíz fogyasztása tilos, a jégkockával sem árt vigyázni. A zöldségek, gyümölcsök esetében szintén kétes, hogy milyen körülmények között mosták meg őket. Az ételeket teljesen másképpen fűszerezik, mint idehaza.
Tehát egy sor indok miatt nem árt az óvatosság, különben megbánhatjuk, és lesújt a fáraó átka. Ez a gúnyneve a lázzal, hányással, hasmenéssel, görcsökkel járó bakteriális betegségnek. A hazai gyógyszerek hatástalanok, csak az egyiptomi patikákban kapható rá – néhány egyiptomi fontért – tabletta.
Előző vakációnk során sikerült megtapasztalni, mivel jár ez a megbetegedés. Mi másfél napos gyengélkedéssel túl voltunk rajta, de nem egy rémtörténetet hallottunk napokig ágynak dőlt, infúzióra kötött magyarokról. Akkor is, most is.
Ezúttal minden eszközt és házi praktikát bevetettünk, hogy ne sújtson le ránk ismét az átok. Nemcsak előzetes probiotikum kúrával treníroztuk szervezetünket, a még körültekintőbb étkezések mellett vittünk magunkkal „magyar gyógyszert”, pálinkát is.
Nem tudjuk pontosan, hogy a szerencsének vagy mindezek együttesének köszönhető, de megúsztuk. Már egy napja idehaza voltunk, amikor ki mertük mondani: sikerült kicseleznünk a fáraót!
María Corina Machado az idei győztes. 
