Hétfőn sokan felkaphatták a fejüket arra, hogy három amerikai harci gép is lezuhant Kuvaitban. A három F-15-ös személyzete a körülményekhez képest jól van, csak kisebb sérüléseket szenvedtek. De mi történhetett – hogyan veszített el három, egyenként nagyjából 90 millió dollárt érő harci gépet az amerikai légierő egy olyan, Izraellel közösen vívott háborúban, amelyben az ellenfélnek, Iránnak nincs komolyan vehető légiereje, légvédelmét pedig elméletben végzetesen meggyengítették a csapások első szakaszában?
Mint azóta kiderült, az F-15-ösöket a kuvaiti légierő egy F-18-as gépe lőtte le.
„Március 1-jén, keleti parti idő szerint 11 óra 3 perckor három amerikai, az Epic Fury hadműveletet támogató F-15E Strike Eagle zuhant le Kuvait felett egy valószínűsíthető 'baráti tűz' incidensben” – olvasható az amerikai főparancsnokság közleményében. Ebben azt is leírják, hogy mind a hat pilóta állapota stabil, az okok feltárása pedig folyamatban van.
Fotó: twz.com
„Kuvait elismerte az incidenst, mi pedig hálásak vagyunk a kuvaiti védelmi erőknek a folyamatban lévő hadművelethez nyújtott támogatásukért” – olvasható még a közleményben. Akkor tehát nincs harag, bárkivel előfordulhat ilyen apró hiba, hogy lelő nem egy, nem kettő, hanem három „baráti” gépet?
Benne van?
A helyzet az, hogy bár a három gép lelövése egyszerre valóban kicsit extrém, igazából egyáltalán nem ritkák az ilyen incidensek, és nyugodtan lehet azt mondani, hogy egy olyan domináns légierő, mint az amerikai esetében valójában ezek nagyobb fenyegetést jelentenek a repülőgépekre és a pilótákra, mint az ellenséges tűz.
Ha csak a hidegháború utáni időszakot nézzük, akkor is több hasonló, súlyos incidenst jegyezhettünk fel. 1994-ben Irak felett éppenséggel pont F-15-ös vadászgépek lőttek le két szintén amerikai Black Hawk helikoptert, 26 katona halálát okozva.
2003-ban megintcsak Irak felett egy amerikai Patriot légvédelmi üteg lőtt le egy brit Tornado repülőgépet, mindkét pilótát megölve. Szintén 2003-ban, szintén Irak felett egy amerikai F-18-as vadászgépet lőtt le egy amerikai Patriot üteg, a pilóta meghalt.
2024-ben, a jemeni húszik elleni hadműveletek során egy újabb F-18-ast lőtt le az amerikai légvédelem, méghozzá egy Ticonderoga osztályú cirkáló, a pilóták kisebb sérülésekkel megúszták a tévedést.
Mint látható, az esetek olyan körülmények között történtek, amikor a gépek komplex, többféle fenyegetést hordozó környezetben, de alapvetően kontroll alatt tartott légtérben voltak (az iraki inváziók során az iraki légierőt és légvédelmet már a hadműveletek első szakaszában nagyrészt harcképtelenné tették). Ahogy egyébként most is ez volt a helyzet.
Mertek próbálkozni az irániak
Nagyon úgy tűnik viszont, hogy a mostani esetben az iráni légierő is szerepet játszhatott a történtekben. Kevésbé fér bele az izraeli-amerikai haderők arról szóló narratívájába, hogy a hadművelet első óráitól kezdve gépeik „szabadon tevékenykednek” az iráni légtérben, hogy bizony az iráni légierő is repült sikeres bevetéseket a háború első napjaiban. Ez – függetlenül attól, hogy mit gondolunk az iráni rezsimről vagy az egész konfliktusról – elképesztő bátorságra vall az iráni pilóták részéről.
Gondoljunk bele, hogy mekkora kockázatot jelent felszállni az ellenfelekhez képest súlyosan elavult gépekkel (az iráni légierő gerincét MiG-29-es vadászgépek adják, de még F-14-es Tomcatek, sőt az 1960-as évek elején gyártott amerikai F-4 Phantomjai is vannak az irániaknak) a sokszoros számbéli fölényben lévő légierőkkel szemben, és megpróbálni ellenséges légterekbe berepülni.
Márpedig iráni gépek sikeresen és veszteség nélkül mértek csapást az amerikai haderő az iraki Erbil városa melletti bázisára, illetve egy kuvaiti célpont ellen is.
Valószínűleg ebben szerepet játszhatott a meglepetés ereje is – talán senki sem gondolta, hogy az irániak drónok és rakéták mellett harci gépeket is útnak indítanak régiós célpontok ellen. Hétfőn aztán Katar bejelentette, hogy kettő iráni Szu-24-es csatarepülőgépet lőtt le légiereje, de azt nem közölték, hogy pontosan hol és mikor.
Mindenesetre az iráni gépek váratlan megjelenései biztosan szerepet játszottak abban, hogy a kuvaiti légvédelemnél és légierőnél mindenkinek „remegett az ujja a ravaszon”. Ha a térképre nézünk, ez elég érthető, Kuvait és Irán határa nagyjából 20 kilométerre van egymástól – ez egy harci repülőgép szemszögéből nézve szinte nemlétező távolság.
Tehát a rakétákat kilövő kuvaiti pilótának gyakorlatilag nem volt ideje mérlegelésre.
Minden bizonnyal meglátott azonosítatlan célpontokat a radarján, azt hitte, iráni drónok vagy harci gépek azok, és lőtt. Az F-18-asok és az amerikai célpontbemérő és rakétaindítórendszerek képességeit mutatja, hogy a három – feltehetően hőkövető – levegő-levegő rakéta szinte egyszerre indult el a három különböző célpont ellen, és sikeresen semlegesítette is azokat. Csak éppen ezúttal az amerikai haditechnika erejét szintén az amerikai haditechnika érezte meg.
