Bécs, Stockholm, Moszkva – változatok nőnapra

El tud képzelni egy olyan, kissé rozoga repülőgépet, amelynek a fedélzetén mázsaszámra – hűtve – csak szegfű lapul, hatalmas dobozokban? Pedig így szállították a grúzok évekig a moszkvai metrómegállókba a nőnapi virágot, majd tértek haza háztartási gépekkel, amit az így keresett pénzből vásároltak.

Amikor hiánycikk a virág  

Akkortájt, a kilencvenes évek elején ugyanis egy szál szegfű is kincs volt, lévén az oroszországi virágkereskedelem nem állt éppen a helyzet magaslatán – fontosabb dolgokkal voltak az ott élők elfoglalva.

Azt nemhogy mi, külföldiek, de még a helybéliek egy része sem értette, hogy a világ leghatalmasabb, számos éghajlati övezetet átfogó birodalmában miért nem lehet nívós virágboltokat nyitni.

Még üvegház sem kellett volna hozzá – ez persze a zöldség-gyümölcs piacra is igaz volt –, csak a déli államokból kellett volna szervezetten importálni.

Miközben ekkor Moszkvájának belvárosában nercbundát vagy arany karkötőt is lehetett már venni, és nem dollárért. Persze nem ez volt az egyetlen abszurditás.

Pezsgő és tűzijáték

Azt, hogy a nőnap errefelé mekkora ünnep, az is jelezte, hogy már március 7-én este a Moloko (tejbolt) fehér kötényes bábuskái zárás felé kezükben pezsgősüveggel koccintottak – pohár híján –, miközben népdalokat dudorászva szolgáltak ki kefirrel és vajjal.

Moszkvában munkaszüneti napként éltem át a nőnapot – ma is az, munkásmozgalmi szerepe miatt –, amelyet este pompás tűzijáték tett még ünnepélyesebbé. Előző napokban a lakásunkig érződött, hogy a közeli vodkagyár gőzerővel termel, enyhe krumpliszagot árasztva. Ünnepek idején mindig feltöltötték az üzleteket, igaz, egy időben csak jegyre lehetett kapni a vodkát (kilencvenes évek eleje!).

Nőnapi dőzs, orosz módra

Az éttermeket jó előre lefoglalták a külföldiek, meg az újoroszok, ahogy a gazdagokat nevezték akkoriban – oligarchákról még nemigen beszéltünk ekkoriban.

Volt olyan nőnapi vacsora, hogy magunknak kellett nejlonzacskóban kocogtatva vinni az italt az egyik, elsőként nyílt maszek étterembe, a Leningrádszkij proszpektre.

A nőnapi dőzs másik módja is sajátos volt: előre ki kellett fizetni a menüt, ami nekünk, magyaroknak és más külföldieknek viccesnek tűnt. A kísérő, igen vegyes esztrádműsort – amelyben a Hattyúk tavától a világsztár Pugacsova vejének, Presznyakovnak a fellépéséig minden előfordult – végighahotázta mindenki, amit a helyiek nem nagyon értettek, elvégre nem kabarét adtak elő.

A felső százezer színházba ment – a Bolsojba csak nagy protekcióval lehetett jegyhez jutni – vagy koncertre, a hatalmas kongresszusi központba. Nem volt rövid a sor a büfé előtt, hogy koccintsunk egy pohár sampanszkojéval.

És előfordult, hogy alaposan bebugyolálva, térdig érő hóban evickéltünk március 8-án egy műkorcsolya gálára, a világbajnok párosokat megcsodálni.

Munkásmozgalom helyett biznisz

Ma már minden kapható egész Oroszországban és ünnepelnek is, csak másként. A munkásmozgalmi jelleget felváltotta a biznisz. Az utóbbi években az infláció elérte a virágpiacot is, mint mindent.

Ami változatlan: a macsó orosz attitűd része, hogy ilyenkor lelkesen ünneplik a hölgyeket. Amúgy nem jellemző, hogy az orosz férfiak aktívan belefolynának a házimunkába és a gyereknevelésbe – erről panaszkodott anno gyakran a kislányom egyik kedves óvónője, Ira –, pedig ez volna az igazi segítség.

Ahogy egy moszkvai ismerősöm megjegyezte annak idején, Oroszországot az olajfesték és az erős nők tartják össze.

Az olajfesték egyfajta varázsszer volt, több rétegben rákenték mindenre, hogy kicsit összetartsa, amit kell, meg eltakarja az egyébként alapos rendbehozatalra szoruló falakat, lépcsőházakat, játszótéri hintákat és még ezer más dolgot.

Kőműves feleségek, alkoholista férjek

A nőknek itt hagyományosan erősnek kellett lenniük: évtizedekig ugyanúgy végeztek kőműves és más nehéz fizikai munkát, mint a férfiak – évekig építették újjá az országot –, miközben próbálták életben tartani a sokszor alkoholista férjet, és nevelték a gyerekeket. A II. világháború idején, amikor 27 millió szovjet állampolgár halt meg, a hátországban minden munkát a nők végeztek.

A nőnap errefelé nem az egyenjogúsági harcról szólt és szól, inkább a tavasz, a nőiesség és a szépség ünnepe és az anyák napja keveréke is, ahogy például Bulgáriában.

Az Ukraina szálló éttermében mulatozva aligha jutott bárkinek eszébe a kilencvenes években (és alighanem ma sem jut, mégha az Ukraina közben Radisson is lett), hogy az egész 1857-ben New Yorkban indult, amikor március 8-án negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentéséért.

Ahol az apák sétáltatják a kisbabát

De ugorjunk egyet: elég csak felülni a repülőre és két óra alatt Stockholmban vagyunk. Nagyon más világ, semmiben nem hasonlít a szomszédéhoz. Itt nem a nők egyenjogúak, hanem a férfiak, és errefelé mind a 365 nap nőnap.

Amikor először sétáltam egy stockholmi parkban, feltűnt, milyen sok apa tologatja a babakocsit. Gyesen voltak.

Az apának kötelező kivennie legalább néhány nap gyest, azaz hagyni időt a feleségnek, az anyának is, hogy pihenhessen. De nemcsak ez a cél: személyesen neki is részt kell venni a kisbaba ellátásában, ami fejleszti a kötődést.

Az apa szinte mindig jelen van a szülésnél, ha kell, előtte eljár a feleségével terhestornára. A későbbiekben nem segít, hanem részt vesz minden házi munkában. Nagy különbség. A háztartási teendők minden családban el vannak osztva.

Ahogy egy svéd ismerősöm magyarázta, a dolog nem a nőnapon múlik. Hanem például azon, hogy már a járművek megtervezésénél (ne legyenek magasra téve a lépcsők, a fogódzók), valamint a várostervezésnél (kivilágítják este a parkokat) és -üzemeltetésnél gondolnak a nőkre. Minden metrómegállónál működik már a kezdetektől fogva lift, hogy a gyerekkocsit be lehessen tolni. (Nem beszélve a mozgáskorlátozottak közlekedéséről.)

Mindnyájan megfordulunk turistaként olyan országokban, amelyek macsónak mondhatók. Az itt élő nőknek ravasznak kell lenni ahhoz, hogy érvényesítsék akaratukat. Persze a spanyol, olasz, görög tengerparti éttermekben üldögélve alig figyeltem-figyelünk arra, hogy errefelé a nőnek néhol még mindig annyi a szerepe, mint A keresztapa című filmben a szépséges, tragikus sorsú menyasszonynak.

Az apa a fej, de az anya a nyak – mondja a világ egyik legnagyobb sikerű filmkomédiájában, a „Bazi nagy görög lagzi”-ban a mama. Itt a férfi csak akkor érzi magát igazi férfinak és erősnek, ha hatalma van, és ő akar mindenben diktálni, mintha az őskorban élnénk.

Egy svéd nő viszont – ahogy azt számtalanszor tapasztaltam – egyenesen kimondja, mit akar. Nem utal finoman valamire, és nem pislog közben szendén.  

A bécsi Cafe Stadtfrau 

Bécsbe ma már úgy járunk át, mintha Győrbe mennénk. Egyszer véletlenül március 8-án ültem be kávézni a Cafe Landtmannba. A patinás kávéházat, amely a nagykövetség közelében található, sok magyar is látogatja. Megkérdeztem a pincért, melyik sarokban foglalt helyet Cary Grant és Marlene Dietrich. Később azt is megmutatta, hol üldögélt Thomas Mann, miközben a Halál Velencében című kötetét javítgatta.

Nos, ne lepődjenek meg, de most a Landtmannt Cafe Stadtfraunak (szó szerinti fordításban városi nő) hívják. Persze, csak ideiglenesen.

A nőnapot errefelé is régóta ünneplik, a bécsi nőhét, azaz Frauenwoche viszont csak három éve létezik. Március 2. és 8. között ezért átnevezik a patinás kávéházat.

Bár azt gondolnánk, hogy a német és osztrák nőket nem kell félteni, ha ki akarnak állni az igazukért, és az egyenjogúsággal sincs gond, de lehetne jobb is a helyzet. Ilyenkor egy héten át minden a nőknek szól, közte kulturális programok és előadások özöne. Szó esik majd társadalmi egyenlőségről és a nők helyzetéről az üzleti szférában.

A Városházától induló tematikus séta pedig arra mutat rá, hogy miként jelenhetnek meg a női szempontok is a várostervezésben, ami Bécs számára ugyanúgy stratégiai kérdés, ahogy azt Stockholmban is tapasztaltam.

Ami pedig a Café Stadtfraut, azaz igazi nevén a Cafe Landtmannt illeti, lesz barista workshop és networking esemény olyan nők számára, akik a vendéglátásban dolgoznak. Kár, hogy idén nem tudok eljutni az egyik legrégibb bécsi kávéházba, hogy elkortyoljak egy forró, tejszínhabos Wiener Melange-t…

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.