Élet gyomorgörcs nélkül – miért szeretjük Bécset?

„Volt, hogy berúgtam, a metróban vagy a szabad ég alatt aludtam. Soha nem bántott senki” – mesélte Marko*, egy Bécsben élő horvát ismerősöm nemrég, amikor a városról kérdeztem. Késő nyár volt, a belváros egyik széles sétálóutcáján kóboroltunk különösebb cél nélkül a szombat délutáni kellemes napsütésben. Körülöttünk komótosan hömpölygött a tömeg, a padokon és a kávézók teraszán békésen beszélgettek jól öltözött, kisimult arcú emberek. Sehol egy ideges vagy hangos szó, minden végtelenül nyugodtnak tűnt.

Persze tudom, hogy Bécsnek is vannak kevésbé szép arcai, néhány pillanatra mégis úgy éreztem, mintha egy utópiába csöppentem volna.

Az osztrák fővárosnak még mindig van valami különös vonzereje – talán a relatív jólét, a történelmi múlt és a gazdag kultúra elegye az, amely idecsábítja és itt marasztalja az embereket.

Akiknek Bécs az új otthonuk

Marko például már több mint 10 éve él itt. Amikor arról kérdeztem, hogy miért hagyta el horvát tengerparti szülővárosát és családját, azt mondta: itt több a lehetőség, jobb az életszínvonal. És úgy élheti a saját életét, hogy közben nem kell teljesen elszakadnia családjától, hiszen ha beül a kocsijába, bő fél nap alatt otthon van. Nagyon sok kortársa jött el, tette hozzá, Horvátország lassan „kiürül”, alig találni munkaerőt.

Marko mára bécsi lett, az egészségügyben dolgozik, vállalkozóként is simán meg tud élni.

Családot is alapított: feleség – ő sem osztrák –, két gyerek, tágas, erkélyes, parkra néző lakás egy újépítésű házban egy kellemes külvárosban. Azt mondta, itt soha nem különböztették meg amiatt, hogy nem osztrák, mindig az számított, hogy mit tett le az asztalra.

Németül perfektül beszél, de hát ez alap.

Persze itt sem minden tökéletes. Néha hiányzik a család, hiányoznak a szülők, nincs kire hagyni a gyerekeket, ha elmennének feleségével színházba, moziba. Barátok persze vannak, de hosszú távú, szoros kapcsolatot teremteni nem egyszerű. Ezt csak az tudja igazán, aki élt már idegen városban, távol a régi barátoktól, családtól. De visszaköltözne-e szülővárosába? Nem, az fel sem merül, jól érzi magát itt a bőrében. Mondania sem kell amúgy. Látszik.

Hasonló tapasztalatokról számoltak be azok a magyarok, akikkel néhány éve készítettem interjúkat. Például Feri, aki Magyarországon végzett közgazdászként, de elege lett a kiszámíthatatlanságból, a tervezhetőség hiányából, és abból, hogy kevés pénzért napi 12 órát kell gürcölnie. A 2010-es évek elején akkori párjával úgy döntött, hogy a közelben, de mégis külföldön kezdenek új életet.

Az első két évben mosogatott, majd megtanulta a nyelvet. Idővel kisegítő lett egy kereskedelmi cégnél, majd vezető egy multinál, a hazai bér többszöröséért.

Jelenleg pedig már, mint megtudom tőle, egyéni vállalkozóként dolgozik IT-területen.

A bécsi életről Feri is azt mondta, hogy nyugodtabb. Például a munkahelyen is. Kisebb a stressz, „fixebbek a keretek”, a munkaidőt és a munkaidőn belüli nyomást tekintve. Szerinte ha valaki keményen dolgozik, annak itt meglesz az eredménye. „Hogyha látják, hogy te akarsz, teszel és csinálod és tanulsz, akkor támogatnak.” Ami pedig a beilleszkedést illeti, Bécs már annyira multikulturális, hogy a külföldieket nem tekintik kívülállónak.

Egy város, ahol mindenki önmaga lehet. Nem az számít, hogy honnan jöttél, hanem az, hogy milyen ember vagy. És ez még akkor is igaznak tűnik, ha az integrációval olykor Bécsben is komoly problémák vannak.

Gabriella, akivel szintén néhány éve beszéltem, szintén azt mondta, hogy a bécsiek már elfogadták az itt dolgozó külföldieket. Természetesnek veszik, hogy a jegyárus szerb, a pincérnő magyar. Ő sem érezte, hogy hátrányos megkülönböztetés érte volna származása miatt.

Nem titkolta persze azt sem, hogy vannak nehézségek is. Bécsben is meg kell küzdeni a megélhetésért, a lakhatás például drága.

Az osztrákok pedig kedvesek ugyan, de megtartják a három lépés távolságot, „érzékelhetően, hogy te nem osztrák vagy, te nem közénk illő vagy”. Igaz – tette hozzá –, még ezt is barátságosan oldják meg. (Az akkori interjúk itt érhetők el.)

Ausztria messze van

Bár soha nem éltem Bécsben, számtalan alkalommal jártam ott, és hasonló kettősséget éreztem. Igazán rossz emlékem nincs, jó viszont annál több. Az emberi viszonyulás ugyanis alap: amikor bementem egy cipőfűzőért egy üzletbe a Mariahilfer Strassén, olyan figyelmet kaptam az eladótól, mintha egy Ferrarit akartam volna venni. Itthon ez ritka.

Ha turista szemmel nézzük Bécset, ott van ugye az ikonikus Stephansdom, a pompázatos Schönbrunn-kastély, opera, parkok, múzeumok – még hosszan lehet sorolni.

És Bratwürstelt tunkolni mustárba egy utcai bódénál a Stephansplatz sarkán, forralt bort kortyolgatva még mindig a világ egyik legjobb dolga.

Hogy élni milyen ott, az persze más kérdés. Ha csak a számokat nézzük, akkor egyértelmű a helyzet: ott az egy főre jutó GDP 52 ezer, Magyarországon 20 ezer dollár, az infláció ott 10,2, itt 24,5 százalék, az átlagbér ott csaknem 50 ezer, itt kevesebb mint 13 ezer euró. Ausztria még mindig nagyon messze van, nem csak anyagiakban, hanem mentalitásban is.

Aligha véletlen, hogy idén nyáron történelmi csúcsra, 114 ezer fölé nőtt az ott dolgozó magyarok száma. Az ott élő honfitársainké pedig öt és félszeresére, 94 ezer fölé emelkedett az elmúlt másfél évtizedben.

Ott – úgy tűnik – továbbra sem félnek attól, hogy gyomorgörcsöt kapnak hó végéig a megélhetés miatt.

Persze még így sem könnyű Marko vagy éppen Feri helyzete, hiszen mégiscsak idegenben kell helytállniuk. Az a tény azonban, hogy bő egy évtizede kitartanak, jelzi: ők már döntöttek.

(*A nevet az anonimitás érdekében megváltoztattuk.)

A Világjáró többi cikke itt érhető el.