Ha nem megy úgy a gazdaság, kevesebb lesz a nyugdíj is

Szinte mindenütt azt lehet olvasni, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan. Így van?

A kieső jövedelem pótlásának arányát tekintve a mai színvonalon biztosan az. Ha a magyar állami nyugdíjrendszert a jelenlegi színvonalon szeretnénk fenntartani, akkor az egyre nagyobb pénzügyi erőforrásokat igényel. Ennek oka, hogy a rendszer beérésével párhuzamosan beállt egy stabil szintre a nyugdíjban levők és a járulékot fizetők aránya, ezen a demográfiai folyamatok a jövőben érezhetően rontanak majd.

Mi a megoldás?

Be kell ismerni, hogy a jelenlegi nyugdíjígéretek fenntarthatatlanok.

Tegyük fel, hogy ezen már túl vagyunk. Most már tenni akarunk valamit.

Az egyik lehetőség, hogy később lehessen az öregségi nyugdíjat igénybe venni, akár törvényi, akár önkéntes alapon. 2012-ben 60 év felett a népesség döntő része nyugdíjas volt, a 60 éven felüliek aránya a teljes népességből pedig nagyjából 23 százalékot tett ki. Ha megnézzük, hogy 2045-ben a jelenlegi tendenciák mellett hogy nézne ki Magyarország korfája, és a fenti arányt szeretnénk fixen tartani, akkor azt látjuk, hogy 68 évre kellene emelkednie a nyugdíjba vonulás átlagos életkorának. Vagyis az aktívaknak folyamatosan tovább kellene dolgoznia, 4 évente 1 évvel tolódna ki a nyugdíjba vonulás tényleges életkora, valamint a törvényi korhatárt is folyamatosan emelni kellene.

A másik lehetőség, hogy a nyugdíjrendszerben a befizetésekkel való arányosságot csökkenteni lehet. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy bizonyos bérszint felett a nyugdíjjárulék adóvá válna, a nyugdíjszámítás alapját nem vagy csak csökkentett mértékben képezné a befizetés a jövedelem e szintje felett. A nyugdíj tehát az aktívkori bérnek egy kisebb részét helyettesítené csak, a jól keresők esetében (akik egyébként tipikusan jobb életkilátásokkal is rendelkeznek) erősödne a járulékrendszer progresszivitása.

A harmadik megoldási lehetőség pedig a nyugdíjak reálértékének fokozatos csökkentése. Ez az előző kettővel ellentétben érinti a már járadékban részesülő nemzedékeket is. A gyakorlatban a fenti három lehetőség bizonyos arányú keverékét érdemes megvalósítani, szem előtt tartva, hogy a járulékbevételek újraelosztásán alapuló felosztó-kirovó nyugdíjrendszer tartósan nem sértheti az együtt sírunk-együtt nevetünk alapelvet. Vagyis amikor a gazdasági mutatók tartósan kedvezőek, akkor az eredményekből részesíthetők a nyugdíjrendszer résztvevői (aktívak és nyugdíjasok egyaránt), kedvezőtlenebb időkben pedig szintén gondolni kell a terhek megosztására a két csoport között.

Mivel a jelenlegi állami nyugdíjrendszerben nincsenek tartalékok, ezért nem lehet tartósan elszakadni a gazdasági realitásoktól. Az emberek hozzászoknak, hogy ha nem megy úgy a gazdaság, kevesebb nyugdíjat kapnak, vagy dolgozniuk kell, vagy nem mennek el olyan korán nyugdíjba. A jövőben egyre kevésbé lesz elképzelhető, hogy nyugdíjba vonulását követően valaki teljesen leáll a munkával. A szerencsések hátradőlhetnek majd, azok, akik egész életükben jól kerestek, de ez egyre kisebb hányadát jelentheti a népességnek.

Szép új világ?

Nem annyira új. Amikor Németországban a bismarcki nyugdíjrendszer kezdett kiépülni, akkor a nyugdíj arról szólt, hogy a túlélés kockázatát kezelje. Ha a családomban például rajtam kívül már mindenki meghalt, nincsenek gyerekeim, akik eltarthatnak, akkor kapjak némi kis zsebpénzt, különben éhen halok. Ez volt a nyugdíjrendszer alapfilozófiája a XIX. század végén. Innen jutottunk el fokozatosan a jelenlegi állapotba, ami a második világháború utáni jóléti rendszer hozadéka.

Mégis mire készüljünk?

Arra, hogy az elöregedő népesség miatt fokozatosan vissza kell fordulnunk a gyökerekhez. Az látszik, hogy a Ratkó-unokák, akik a ’70-es évek második felében születtek, arányaiban lényegesen kevesebb járandóságra számíthatnak majd az állami pillérből, mint a mai nyugdíjba vonulók.

Nem lesz, aki eltartsa őket?

Így van. Elképzelhető olyan gazdasági csoda, ami lehetővé teszi, hogy a jelenlegi rossz demográfiai trendek mellett is elkerüljük a nyugdíjrendszer átalakítását, de nagy valószínűséggel jelentősen kisebb járadékra számíthatnak, vagy jóval később mehetnek nyugdíjba, mint a mai nyugdíjasok. Persze soha nem lehet kizárni, hogy a makói gázmezőt elkezdjük kitermelni, esetleg a Prezi lesz a következő Microsoft, de ezekre a fejleményekre nem alapoznék.

Akkor mit csináljanak? Ennek a korosztálynak már volt magánnyugdíj-megtakarítása, kérdés, hogy az öngondoskodási kedvéből maradt-e még valami?

Nemrégiben olvastam egy felmérést, európai összehasonlításban vizsgálták, hogy az emberek a jelenkor nyugdíjasaihoz képest milyen járadékra számítanak saját, később kezdődő nyugdíjas éveikre. A magyar lakosságot reprezentáló mintában a megkérdezettek 80 százaléka úgy nyilatkozott, hogy a jövő nyugdíjasai lényegesen kevesebb járadékra számíthatnak, mint a jelenlegi nyugdíjasok. Az emberek nem hülyék, nagyjából érzik, hogy mit várhatnak a nyugdíjrendszertől.

Elsősorban nem az államra számítanak, ez jó hír.

Ez egyfelől jó hír, másfelől viszont szomorú, hogy ezt nem merjük kimondani, illetve nem próbálunk meg tenni ellene valamit. A nyugdíjrendszer nem képes csodákra, aki életében szegény volt, az öregkorában is szegény lesz, és fordítva. Valamennyire lehet tompítani a különbségeket, de teljesen kiegyenlíteni nem, véleményem szerint ez nem is lenne helyes cél. Bár megvan az öngondoskodásra való hajlam a magyar lakosságban, a többség jövedelmi helyzete, valamint a bizonytalan gazdasági környezet a cselekvést, a hosszú távú megtakarításokat nem teszi lehetővé, ezt egyszerűen felülírják más prioritások.

Hogyan lehetne ezen változtatni?

Erre több lehetőség is van. Az alaptétel persze az, hogy kis jövedelemből nagyon nehéz félretenni, ezen a problémán az állam rövidtávon nem tud változtatni. A kis jövedelműek alapvetően az állami nyugdíjrendszerre számíthatnak hosszabb távon is. Az öngondoskodás elsősorban a középosztálynak szóló felhívás. Az államnak itt nem is a pénzbeli támogatásokra, hanem inkább a megtakarításokat költséghatékonyan kezelő rendszerek kiépítésére, és az ezt támogató szabályozásra érdemes hangsúlyt fektetnie. Egy lehetséges példa erre a svéd minta, ahol az egykori magánnyugdíj-pénztári rendszerhez hasonlóan egyéni számlák vannak, melyeknek van egy tőkefedezeti eleme is. Ez utóbbi mögött egységes, állami szervek által vezetett nyilvántartás van, a piac nem ügynöki értékesítéssel működik. A felhalmozott vagyont a számlatulajdonos által választott befektetési szolgáltatóknak adják ki, hogy fektessék be azt az egyén által megjelölt alapokba legjobb tudásuk szerint. Vagyont, befektetési tevékenységet bíznak a szolgáltatókra, a számlaadminisztráció pedig központosított, így fajlagosan kisebb költséggel működtethető a rendszer.

Egy időben Magyarországon is volt szó egyéni számlákról.

Ennek bevezetése járható út is lenne, de a rendszer gyakorlati megvalósítása rövid időn belül irreális. Két éve számolták fel a magánnyugdíj-pénztárakat, és irányították vissza a járulékokat a költségvetésbe. Azóta is ez a legfontosabb összetevője a költségvetési egyenleg javulásának. Az, hogy 2012-ben 1,9-2 százalékos államháztartási hiányt látunk, az nagyrészt annak köszönhető, hogy oda mentek a járulékok. Ezt megközelítő konszolidációs eredményt a kormány más területen nem tudott felmutatni. Csak úgy lehetne ismét kiengedni ezt a járuléktömeget, ha további költségvetési konszolidáció történik. Ezt én nem tartom reálisnak.

Névjegy     Viszkievicz András aktuárius, elemző. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Corvinus Egyetem pénzügy szakán, illetve a CEMS nemzetközi mesterképzés részeként a svédországi Stockholm School of Economics-ban folytatta. Fő érdeklődési és kutatási területe a társadalombiztosítás két jelentős alrendszerének (nyugdíj, egészségügy) átalakítása, fenntartható működtetése. A magyar társadalombiztosítás öregségi nyugdíjrendszerének svéd mintájú átalakítási lehetőségeiről tanulmánya jelent meg, e témában rendszeresen tart előadásokat. A Mathias Corvinus Collegium közgazdaságtan/business szakirányának vezetője.

Mégis az állami, felosztó-kirovó pillérben érdemes lenne létrehozni az egyéni számlákat az állampolgári bizalom növelése és a korábban említett együtt sírunk-együtt nevetünk elv alkalmazása érdekében. A nyugdíjrendszer ezáltal a jelenleginél nagyobb mértében alkalmazkodhatna a gazdasági folyamatok kedvezőtlen alakulásához is. Erre azért van szükség, mivel a magas államadósság és a kedvezőtlen demográfiai folyamatok mellett a magyar költségvetés, és az ennek részét képező nyugdíjrendszer már középtávon sem képes a gazdasági ciklusokkal szembemenni.

Mások hogyan csinálják?

Németországban és Svédországban a járulékbevételek, illetve a foglalkoztatottak számának alakulásától és a várható élettartam növekedésétől függ, hogy évről-évre milyen mértékben változnak az állami öregségi nyugdíjak. Ha azt látják, hogy csökken a foglalkoztatás, és ezt a fentiek közül más tényezők nem kompenzálják, akkor fokozatosan csökkentik a nyugdíjkiadásokat is. Ez a logika pont ellentétes a hazaival: a nyugdíjak évenkénti emelésének van egy főszabálya, amitől a gazdasági folyamatok kedvezőtlen alakulása esetén lefelé el lehet térni. Eközben Magyarországon a gazdaság állapotától függetlenül a fogyasztói árindexnek megfelelő mértékben legalább emelni kell a nyugdíjakat, de mint idén láthattuk, az ezen felüli nyugdíjemelés alapvetően politikai döntés. Igazából a nyugdíjemelés a minimumon felül bármekkora lehet, tekintet nélkül a gazdasági fundamentumokra. Ez a logika véleményem szerint rendkívül káros. Nem lehet hosszú távon elszakadni a realitásoktól. Nincs különösebb eltanulnivaló a külföldi modellekből, a józan paraszti eszünket kellene használni.

A fent leírt önkorlátozás már szépen terjed az állami nyugdíjrendszerekben világszerte, akárcsak a nyugdíjrendszer transzparenciájának növelése, melynek egy jó eszköze az egyéni számla. Jó, ha van egy gyorsan összegezhető egyéni nyilvántartás, amiből elég pontos becslést lehet adni az állampolgároknak arról, hogy például 5 évvel a nyugdíjkorhatár elérése előtt a hatályos szabályok alapján, a korhatár betöltésére időzített nyugdíjba vonulás esetén várhatóan mennyi járadékban részesülhetnek. Erre az információra lehet egyéni döntéseket alapozni, például a nyugdíjba vonulást későbbre halasztani.

Ugyanakkor vannak veszélyei is a transzparenciának. Például Magyarországon  a Ratkó-unokák nemzedékének a fenti logika szerint valami ilyesmit kellene mondani: míg szüleitek egy teljes karrier után jövedelmük 80 százalékát kapták nyugdíjként, addig ti már várhatóan csak 60 százalékát kapnátok. Ez a szembesítés könnyen a járulékfizetés elkerülésére ösztönözhetne. Ez a legtrükkösebb feladat az egész nyugdíjreformban, úgy növelni az átláthatóságot, hogy pontosan tudjuk, nem adni fogunk, hanem elvenni. Ugyanakkor a rendszer fenntartójának helyzete bizonyos mértékben szerencsés, hiszen mint korábban említettem, a lakosság 80 százalékának eleve nincsenek nagy reményei saját nyugdíját illetően. Lehet, hogy a biztosabb, jól kommunikált, de a jelenleginél kisebb nyugdíjígéret nagyobb szimpátiát váltana ki, mint a senki által meg nem erősített mértékű, viszonylag bőkezűnek gondolt juttatás.

A svéd modellt például átvette bárki?

Sokan tanultak belőle, de pontosan olyan formában, ahogyan Svédországban működik, sehol sem vették át. Ez nem véletlen, mert a rendszert alapvetően a svéd gazdasági környezetre találták ki, ahol a feketegazdaság szerepe jóval kisebb. És komoly politikai konszenzus is volt a rendszer létrehozása mögött, 7-8 évig tartott a bevezetése. Ez máshol nem nagyon képzelhető el. Viszont a svéd modell alapvető gondolatait és egyes elemeit érdemes lenne beépíteni a jelenlegi nyugdíjrendszerbe. Például az automatikus kiegyensúlyozás ilyen elem, ami nem mond mást, mint hogy vegyünk figyelembe gazdasági, társadalmi realitásokat: hosszabbodik a várható élettartam, egyre kevesebb a járulékfizető, és ennek fényében határozzuk meg az éves indexálást. Vagyis ne tegyünk olyan ígéreteket, amelyekről nyilvánvaló, hogy hosszabb távon nem tudjuk betartani.