Korszakhatárhoz ért Latin-Amerika, újjáéledt a Monroe-elv – interjú az amerikai katonai beavatkozás hátteréről

Bár a Trump-adminisztráció az Egyesült Államok elleni „narkoterrorizmussal” indokolta a szombati katonai intervenciót Venezuelával szemben, valamint Nicolás Maduro elnök elfogását és elhurcolását, mindezzel nemzetközi jogi szakértők véleménye szerint is megsértette az ENSZ 1945-ben Washington által is aláírt alapokmányát és így a nemzetközi jogot. Az amerikai beavatkozásoknak persze komoly hagyománya van Latin-Amerikában. Mikor volt példa utoljára ilyen komoly lépésre, és mennyire illeszthető ez a kontinensen a múlt században végrehajtott amerikai intervenciók sorába?

A 20. század folyamán sok amerikai beavatkozást láthattunk Latin-Amerikában, közvetlen intervenciókat elsősorban Közép-Amerikában és a Karib-térségben, közvetetteket pedig főleg Dél-Amerikában. Míg a század első felében ezeket elsősorban gazdasági érdekek motiválták, a második felében már a hidegháború keretrendszere szolgáltatott alapot: a Szovjetunióval vagy egyszerűen csak a baloldallal szimpatizáló vagy azokkal kapcsolatban álló kormányok helyett az Egyesült Államok jobboldali, antikommunista vezetőket látott kívánatosnak Latin-Amerikában, még akkor is, ha azok diktatúrákat állítottak fel.

Az ilyen beavatkozások közül az utolsó volt az, amelyik némi hasonlóságot mutat a mostani venezuelai helyzettel: 1989 decemberében távolították el a hatalomból Panama diktátorát, Manuel Noriegát, aki – érdekes párhuzamként a mostani venezuelai történésekkel – végül szintén január 3-án került az amerikai hadsereg kezére.

A fő hasonlóság abban áll, hogy Noriegát a nemzetközi drogkereskedelemben játszott jelentős szerepéért vették őrizetbe, majd szállították az Egyesült Államokba.

Ugyanakkor fontosak a különbségek is. Panama esetében valódi megszállásról volt szó, amely jelentős számú halálos áldozattal járt mindkét oldalon, miután a panamai hadsereg erőteljes ellenállást tanúsított. Ezen felül, Noriega eleinte az USA szövetségese és informátora volt, hírszerzési információkat szolgáltatott a CIA-nak a közép-amerikai bal- és szélsőbaloldali gerillákról és politikai csoportokról.

1989-re azonban két fontos dolog történt: egyrészt egyértelművé vált, hogy Noriega „sok kapura játszik” (a baloldali kormányoknak és gerilláknak is szolgáltatott információt, valamint Panamát bizonyíthatóan fontos tranzitországgá változtatta a kolumbiai kábítószer-kereskedelemben), másrészt a hidegháború vége felé közeledve már nem volt életbevágó az USA számára, hogy bármi áron fenntartsák a szövetséget. Bush elnök azt is demonstrálhatta a beavatkozással, hogy a diktatúrák elfogadhatatlanok a szabad világ vezetője számára.

Értelmezhető-e a mostani intervenció a XIX. században James Monroe amerikai elnök által meghirdetett doktrína, az úgynevezett Monroe-elv – Amerika az amerikaiaké, lényegében az Egyesült Államoké – újjáélesztésének, illetve megerősítésének? Mennyire jelenthet korszakhatárt az, ami most történik?

Teljes mértékben értelmezhető így, ezt nemcsak elemzői szemmel mondhatjuk, de az amerikai kormány egyértelműen ki is jelentette ezt.

A 2025 decemberében nyilvánosságra hozott új amerikai nemzetbiztonsági stratégiában hivatkoznak is a Monroe-elvre, valamint az úgynevezett Trump-kiegészítésre, amely egyértelműen az Egyesült Államok érdekszférájának nyilvánítja az amerikai kontinenst és környezetét. 

Míg az eredeti, 19. századi Monroe-elv az európai beavatkozások ellen született, a 20. századi kiegészítések előbb a náci és a fasiszta, majd a szovjet behatást akarták megelőzni. Most pedig elsősorban Kína, másodsorban Oroszország a nemkívánatos szereplő a régióban.

Az Amerika-közi kapcsolatoknak tehát olyan szakaszába léptünk, ahol az USA ismét nem fogadja el, hogy bármely más nagyhatalom befolyással bírjon a saját érdekszférájának nyilvánított térségben, mert az veszélyeztetné a hegemóniáját. Bár ez nem tud kizárólagossá válni, mert Kína továbbra is aktívan jelen van a kontinensen, számos latin-amerikai országnak első számú befektetője és kereskedelmi partnere.

Hogy ez mennyire korszakhatár? Annyiban igen, hogy a hidegháború vége óta ilyen deklaráció és beavatkozás az amerikai földrészen nem történt.

Annyiban pedig nem, hogy ez nem egy új, soha nem látott koreográfia, hanem visszatérés a 20. századi intervencionista politikához, ahol mindent a geopolitikai érdekek és a nagyhatalmak vetélkedései uralnak, Latin-Amerika pedig rendszeresen ennek a játszmának a színterévé válik.

Míg a nyugati vezetők általában visszafogottan nyilatkoztak a történtekkel kapcsolatban, és óvakodtak Washington nyílt kritikájától, addig számos latin-amerikai ország – Brazíliától Kolumbián át Uruguayig – egyértelműen elítélte az amerikai intervenciót (még ha például Argentína és Ecuador nem is állt be ebbe a sorba). Miért van ez a kettősség a Nyugat és Latin-Amerika között?

Arról Latin-Amerikában sincs különösebb vita – leszámítva Kubát és Nicaraguát –, hogy Maduro illegitim vezető, aki elcsalt választások révén jutott ismét hatalomra, az országát pedig diktatúraként irányította.

Az álláspontok abban különböznek, hogy ezt a helyzetet fel lehetett-e oldani külső beavatkozással, a fennálló venezuelai helyzet szentesíti-e az alkalmazott módszert, és joga volt-e az Egyesült Államoknak az igazságosztó szerepét felvenni.

Kínának és Oroszországnak kötelessége volt elítélnie a beavatkozást, hiszen Maduro elsőszámú partnerei a politika és a gazdaság, utóbbival a katonai együttműködés terén is. Ennél többet nem tehettek. A nyugati vezetők számára ez kényes kérdés, mert igaz, hogy Trump megsértette egy független állam szuverenitását, de mégiscsak egy diktatúráról van szó.

A latin-amerikai, elsősorban a baloldali kormányoktól érkező elítélő vagy erősen kritikus hangok hátterében egyértelműen az áll, hogy feléledt az amerikai beavatkozásoktól való félelem, amelyet a 20. századból már jól ismernek.

21. századi precedenst teremtett a venezuelai beavatkozás: ha ott ez megtörténhetett, miért ne történhetne meg később máshol is az amerikai térségben valamilyen indokkal?

Maduro legutóbbi, 2024-es hatalomra jutását Latin-Amerikában a baloldali kormányok is kritizálták (ismét csak Kuba és Nicaragura kivételével), a kapcsolatuk látványosan megromlott. Tehát nem arról van szó, hogy Maduro bukását sajnálják, hanem annak módját tartják elfogadhatatlannak.

A jobboldali vezetésű országok, mint Argentína, Ecuador és El Salvador, üdvözölték a történteket, ami szintén nem meglepő, mert Trump szoros szövetségeseiről van szó.

Kuba joggal fél attól, hogy a történteknek rá nézve súlyos következményei lesznek: nem feltétlenül egy amerikai beavatkozás, hanem az, hogy a Venezuelából érkező olaj nélkül – amelynek kisebb részét felhasználta, nagyobb részét továbbadta Kínának devizáért cserébe – a gazdasága a jelenleginél is rosszabb helyzetbe kerül majd.

Minden ország megpróbálja tehát a történteket a saját narratívájába illeszteni, amelyhez a szempontok minden esetben túlmutatnak a konkrét venezuelai beavatkozáson.

Térjünk vissza Venezuelára. Azt már említette, hogy általában még Latin-Amerikában is illegitimnek tartják Maduro hatalmát. Trump ugyanakkor azzal is vádolja a venezuelai elnököt, hogy egy „narkoterrorista szervezetet” vezet, amely elárasztja kábítószerekkel az Egyesült Államokat. És főleg ezzel indokolja az intervenciót. 

Maduro 2024-ben egyértelműen elcsalta a választásokat, ezt kevesen vitatják. Az is igaz, hogy az ellenzéket és a szólásszabadságot elnyomó diktátorként uralta országát, ahol gyakorlatilag a korrupció irányít mindent.

A drogterrorizmus már bonyolultabb kérdés. Venezuela az egyik „kijárata” a Latin-Amerikából, főleg Kolumbiából induló kábítószer-csempészetnek, de nem tartozik a legfontosabbak közé.

Az Egyesült Államokba érkező kokainnak csak elhanyagolható része érkezik innen (inkább Európa felé küldik), a szintetikus drogok közül pedig szinte semmi.

Az amerikai vádak szerint Maduro működteti a Cartel de los Soles nevű kartellt, ugyanakkor a legtöbb elemzés, többek között az amerikai DEA (Kábítószer-ellenes Hivatal – a szerk.) néhány jelentése is kiemelte, hogy ez nem egy valódi kartell, inkább egy korrupciós hálózat, amelyben fontos szerepet töltenek be a venezuelai hadsereg tisztjei, az egyik fő bevételi forrásuk pedig a drogkereskedelemben való részvétel.

Maduro tehát nem kartellvezető vagy narkoterrorista, hanem egy olyan autoriter vezető, aki lehetővé teszi egy ilyen hálózat működését, mert tudja, hogy az abból származó bevétel fontos az országának. Az elnök bukásával ez nem tűnik el, a valódi kulcsfigurák a helyükön maradtak.

Terroristacsoportok valóban működnek Venezuelában, elsősorban a szomszédos Kolumbia FARC (szélsőbaloldali gerillaszervezet – a szerk.) maradványai és együttműködői, és az is igaz, hogy létezik szervezett bűnözői hálózat (Tren de Aragua), de ezek hatalma és kapcsolatrendszere nagyrészt Venezuelára és más latin-amerikai államokra korlátozódik. Az Egyesült Államokra elenyésző veszélyt jelentenek, más szervezetek nagyobb problémát okoznak a társadalmának.

Trump a hétvégén arról is beszélt, hogy az Egyesült Államok fogja „működtetni” Venezuelát a hatalom „biztonságos és megfelelő” átadásáig. Ki lehet kormányzóképes a jelenlegi venezuelai ellenzékből, és mekkora a társadalmi támogatottsága?

A venezuelai ellenzék vezetőjének jelenleg két személyt tekintenek: a nagy tekintéllyel bíró, nemrég Nobel-békedíjjal kitüntetett María Corina Machadót, valamint Edmundo Gonzálezt, aki a megfigyelők szerint megnyerte a 2024-es választásokat, de Maduróék meghamisították az eredményeket.

Eredetileg Machado indult volna a választásokon, de a kormány eltiltotta őt ettől, így a tapasztalt diplomata, González lett a jelölt. Ők ketten egymás szövetségesei, nem várható köztük hatalmi harc.

A gond inkább ismét a Trump-tényező. Bár a venezuelai ellenzék nagy része számára evidensnek tűnik, hogy Machado vagy González lépjen elő vezetővé, Trump szombaton kijelentette, hogy szerinte ők nem rendelkeznek elegendő támogatással.

Az amerikai kormány jelenleg Maduro alelnökével, a helyébe lépett Delcy Rodríguezzel tárgyal, aki szintén fontos szereplője a venezuelai korrupciós hálózatnak. Ha Madurót illegitim elnöknek tekintjük, akkor Rodríguez és az egész kormány az.

Ugyanakkor, ha demokratikus átmenetet tervez Trump, akkor a tárgyalásokon részt kell vennie mindkét oldalnak, tehát valóban szükséges, hogy Rodríguezt és a Maduro-kör többi tagját is bevonják.

Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy Machado és González mellékszereplők lesznek ebben a folyamatban, az ellenzék és az USA nevében Marco Rubio amerikai külügyminiszter és Pete Hegseth védelmi miniszter járnak majd el.

Az ellenzék mindenesetre ünnepli Maduro eltávolítását, és reméli, hogy bárki is jön helyette, ennél csak jobb lehet. A Madurót támogatók között bizonytalanság uralkodik, ráadásul azt sem értik, miért nem tudta megvédeni a venezuelai hadsereg, a kubai testőrség és az Oroszországtól vásárolt fegyverzet az elnöküket és az országot.

Az ellenzék köreiben főleg eufória érezhető, de ez is bizonytalansággal vegyül.

Bár annak az ellenzék sem örül maradéktalanul, hogy amerikai beavatkozás történt, mert rossz emlékeket idéz a kontinensen, jelenleg úgy látják, a cél szentesíti az eszközt, ez szükséges volt Maduro eltávolításához.

Az amerikai elnök arra is kitért, hogy az amerikai olajcégek megjelennek majd Venezuelában, rendbe teszik az infrastruktúrát, és „pénzt termelnek majd az országnak” – és persze maguknak, de ezt már én teszem hozzá. A dél-amerikai ország birtokolja a világ olajkészleteinek egyötödét, mégsem sikerült fellendítenie a gazdaságát. Sőt, korábban rendszeresen érkeztek hírek súlyos élelmiszerhiányról és a közbiztonság kvázi hiányáról. Mi ennek az ellentmondásnak az oka?

Az 1940-es években kezdődött el ipari mértékben az olajkitermelés Venezuelában, amely amerikai cégek bevonásával történt. A részvételük nélkülözhetetlenné vált, szükség volt az amerikai tőkére, technológiára, infrastruktúrára a kitermeléshez. 

A 20. század közepén Venezuela adta a világ olajkitermelésének 7-8 százalékát – ez az arány most csak 1 százalék.

Az évtizedek során kormányoktól függően változott, hogy a kitermelésből mennyi haszon keletkezett az állami olajvállalat és mennyi az amerikai cégek számára.

Hugo Chávez hatalomra jutásával gyökeres fordulat állt be: a 21. század elején államosították az olajkitermelés nagy részét, a külföldi cégek csak úgy maradhattak a rendszer részei, ha elfogadták, hogy a nyereségük minimálisra csökken. Emiatt az amerikai vállalatok többsége távozott az országból, és ma is tartó nemzetközi pereket indított az államosított vagyona és a veszteségei miatt.

Az államosítás elhibázott döntései, a hatalmas korrupció, az olaj világpiaci árának zuhanása és a romló, innovációt nélkülöző infrastruktúra vezettek odáig, hogy hiába Venezuela rendelkezik a világ legnagyobb olajkészletével, a kitermelése jelenleg elenyésző.

Ez hozta magával a romló gazdasági mutatókat és a hatalmas szegénységet is. A kevés kitermelt olajnak Kuba és Kína a fő felvevőpiaca, előbbi szinte ingyen vagy orvosok, mérnökök és katonai tanácsadók érkezéséért cserébe kapja, utóbbi nagy kedvezményekkel jut hozzá a gazdasági segítség fejében.

A visszatérő amerikai cégeknek elképesztő mértékű befektetésre lesz szükségük, mert a venezuelai technológia rendkívül elmaradott. Ezen felül, a helyi olaj nehezen kitermelhető és finomítható, magas kéntartalmú, sűrű olaj, sokan „sár” vagy „cement” névvel illetik.

A szakértők szerint csak akkor lehet gazdaságosan kitermelni és akkor térül meg a befektetés, ha emelkednek az olajárak és sok olyan új finomító épül, amellyel ez kivitelezhető lesz.

Tehát nem lesz egyszerű a venezuelai olajat készpénzre váltani és a nép jólétének javítására fordítani.

Összességében mi kellene ahhoz, hogy az olajban és turisztikai látnivalókban gazdag Venezuela egy stabil, működőképes és demokratikus ország legyen? Vagy épp a történelmi adottságok, a kiterjedt középréteg hiánya akadályozza ezt? 

A legfontosabb a politikai stabilitás lenne, amely alapját képezné a demokratikus választásoknak, a versengő pártrendszernek. Ideális esetben ehhez társulna a korrupció csökkentése, a közvagyon védelme, az erőforrások kiaknázása külföldi segítséggel és az ebből származó jövedelem egyenlőbb elosztása, amely elvezetne a középosztály növekedéséhez és stabilizálódásához. Ez vonzaná a befektetőket és a turistákat is.

Mindez azonban, ahogyan jeleztem, az ideális forgatókönyv, egyelőre messze vagyunk ettől.

Nagyon sok a kérdőjel: a Maduro-kör, ezen belül elsősorban a hadsereg viselkedése, az ellenzék lehetőségei, a társadalom reakciója rövid- és középtávon, az Egyesült Államok akarata, valamint a szomszédos országok és a világ hozzáállása.

Azt sem tudni, mit hoz a közeljövő, meddig akarja az Egyesült Államok irányítani Venezuelát, milyen típusú átmenetet hagy jóvá és kikkel hoz létre szövetséget. Egyelőre tehát inkább a bizonytalanság uralkodik a jövőt illetően.