|
Mi az interchange díj?
Az interchange díj (bankközi jutalék) egy olyan díj, amelyet a kereskedő bankja (elfogadó bank) fizet a kártyabirtokos bankjának (kibocsátó bank) a bankkártyás vásárlások után. Ez a díj fedezi a kibocsátó bank adott vásárláshoz kapcsolódó kockázatainak és számlafenntartási költségeinek egy részét. |
Az előzetes tervek szerint még ebben a parlamenti ciklusban, áprilisban szavaz majd az Európai Parlament (EP) a kártyakibocsátói jutalék (interchange-díj) csökkentéséről. A múlt héten az EP gazdasági és monetáris ügyek bizottsága (ECON) támogatta azt a bizottsági előterjesztést, amely szerint a hitelkártyával lebonyolított tranzakciók esetében legfeljebb 0,3 százalékos, betéti kártyáknál pedig 0,2 százalékos, maximum 7 eurócentes (22 forint) szintben határozta meg a fizetendő mértéket. A szabályozás szerint a törvény elfogadása után 1 év áll majd a tagországok rendelkezésére, hogy az új szinteket bevezessék a piacra. A csökkentett díjakat mind a belföld, mind a határon átnyúló szolgáltatások esetében alkalmazni kell majd.
Meghallották a boltosok panaszát
A szabályozás kiváltó oka az volt, hogy az EU-ban működő kiskereskedők évek óta panaszolták, hogy ezek a díjak igen komoly tételt jelentenek, ráadásul Brüsszel a vizsgálata során nem látta indokoltnak, hogy a tagországok díjai között számottevő különbségek legyenek, amely különbségek a bizottság szerint nem átláthatóak.
A korábbi javaslatban még két éves átvezetési idő volt, amely a piaci modellek biztonságos átállítását volt hivatott elősegíteni, így az eredeti elképzelések szerint az áprilisi ratifikáció esetén a szabályozás nyomán 2016 tavaszára kellett volna egységessé válnia az európai piacnak. A most tárgyalt megoldás ezt egy évvel előrébb hozná.
Egy év nem elég?
Az Európai Bankszövetség (EBF) szerint ugyanakkor túl gyors ez az ütem. Arra emlékeztetnek, hogy a SEPA előírások szerint kialakított, egységes pénzforgalmi rendszer felépítése is 10 évet vett igénybe. Nehéz tehát megérteni, hogy egy hasonló szintű szabályozást a bankkártya piacon hogyan lehetne egy év alatt keresztülvinni.
| A magyar "példa" A magyarországi szabályozás kiváltó oka az volt, hogy a két nagy kártyatársaság közül a MasterCard megállapíthatott a hazai piacra érvényes díjakat, a Visa üzleti modellje szerint ugyanakkor – mivel nem működik hazai díjmeghatározó testület (Visa board) – a társaság kénytelen volt a határon átnyúló ic-díjakat alkalmazni a belföldi ügyletek esetében. Mivel ennek mértéke egy Visa-kötelezettségvállalás miatt épp 0,3 és 0,2 százalék volt, a Visa úgy érezte, versenyhátrányba került a nagy vetélytárs, MasterCarddal szemben, ahol a piaci díjak az évek óta zajló csökkenő trendnek köszönhetően átlagosan 0,6 százalékon álltak. Miután a kártyacég ezen véleménye és az MNB azon álláspontja, mely szerint a hazai kártyás fizetés valódi akadálya, hogy a kereskedők a magas ic-díj miatt nem engednek kártyaelfogadó pos-készüléket telepíteni a boltokba összhangba került, a szabályozás gyorsan elkészült. Mindezt úgy, hogy az eddig végrehajtott valamennyi teszt azt jelezte, hogy a kereskedők ingyen se szívesen kötik be magukhoz a mindenképp könyvelt - eképp pl. az adóhatóság által lekövethető - tranzakciót jelentő kártyaterminálokat. (A pénztárgépek online bekötése önmagában nem biztosítja a könyvelt tranzakciókat, hiszen a kínai étteremben a jövőben is nagy eséllyel számológépen mutatják majd a szecsuáni csirke árát.) Ráadásul a kártyaforgalom terjedése elé a pénzügyi rezsicsökkentés legújabb „vívmánya”, az ingyenes készpénzfelvétel ma még felmérhetetlen szintű akadályokat gördít. |
E tekintetben az EBF vélhetően első kézből kérhetne tapasztalatokat Magyarországról, hiszen nálunk nem évek, hanem lényegében hetek alatt – átfogó, részletes előzetes vizsgálat nélkül - döntés született tavaly, és így a hazai bankok januártól már most az EB által javasolt ic-díjakat kapják a kártyás vásárlások után. Érdekességképp: Lengyelországban, ahol a korábbi magyar díjaknál jóval magasabb volt az interchange díj (1 százalék felett), 2 éves vizsgálati időszak nyomán döntöttek úgy a szabályozók, hogy 0,5 százalékra szállítják le a betéti ic-díj mértékét, így teremtve átmenetet a korábbi és az unióban életbe lépő szint között.
Az EBF megítélése szerint a javaslatnak utat adó bizottság tagjai nem mérték fel kellőképpen a szabályozásból eredő hosszú távú problémákat, amelyek egyrészt a kártyabirtokosokat, másrészt pedig a kártyahasználati szokások változását hozzák majd. A kártyahasználatból származó bevételek csökkenése egyrészt visszafoghatja a piaci innovációkat, ám ennél is komolyabb problémát okoz majd az, hogy csökken a kártyás fizetés biztonságát biztosító fejlesztésekre költhető összeg. Mindezt olyan időszakban, amikor az Európai Központi Bank statisztikái szerint 2008 óta először, 2012-ben ismét nőtt a kártyás visszaélések száma: a tranzakciók 0,038 százalékában találtak visszaélést az illetékesek, a bűncselekmények nyomán keletkezett kár 14.8 százalékkal, 1,33 milliárd euróra nőtt 2011-hez képest.
Ki fizeti ki a veszteséget?
Ha lépést akarnak tartani az innovációs és biztonsági elvárásokkal, a bankoknak a kieső bevételeket az ügyfelekkel kell megfizettetniük – figyelmeztetett Guido Ravoet, az EBF vezérigazgatója. (Mindeközben arról nem hallani, hogy a kereskedők a költségeik csökkentését bármilyen módon visszaadnák a piacnak.)
Az EBF mindemellett arra is figyelmeztet, hogy a szabályozás csak a négyszereplős üzleti modellben gondolkodó, úgynevezett EMV-kártyatársaságok (Visa, MasterCard) esetében szab meg komoly bevételcsökkenést okozó költséglimiteket, az ezen a körön kívül lévő kártyacégekre (tipikusan ilyen az AmEx, de az Európában dinamikusan terjeszkedő Union Pay is) ezek az előírások nem vonatkoznak.
További gondot rejt, hogy bár érthető ugyan a Bizottság azon vágya, hogy más üzleti modellben gondolkodó fizetési szolgáltatókat engedjen be az európai piacra, így erősítve a versenyt, ám komoly gondot jelent, hogy a külső fizetési szolgáltatók (third party providers – TPP – pl. a mobilfizetéssel operáló cégek, vagy épp a PayPal) üzleti modellje sokkal kevésbé szabályozott, mint a SEPA-szabványoknak megfelelni köteles EMV-kibocsátóknak, így piacra engedésük egyrészt sokkal komolyabb fizetési- és adatbiztonsági kockázatokat hordoz, másrészt pedig – miután költségszintjeik semmilyen módon nincsenek szabályozva – jelentős mértékben eltorzíthatják a következő években az elektronikus fizetések európai piacának fejlődését.
Nem látják a fényt az alagút végén. 
