Julia, Melbourne, Florida
Akkor: kisvállalkozó
Ma: szakápoló-jelölt
Julia 2006-ban vásárolt hitelre házat a floridai Melbourne-ben. Ez az ingatlanpiaci boom csúcsán történt. Az asszony kevesebbet költött a házra, mint amennyit megengedhetett volna, de spórolni akart, mert nem volt egyedül: férjével a második gyereküket várták. Minden szépnek tűnt, megvolt a család és a közös webdesign-vállalkozás, ami nem volt ugyan nagy, de jól muzsikált. Férjével együtt évi 270 ezer dollárt kerestek, a ház ennél kevesebbe került, így azt tervezték, Julia egy év szabadságra mehet, hogy a gyerekekkel legyen. A házvásárlás tehát jó ötletnek tűnt - nem sokkal később derült ki, hogy egyáltalán nem volt az.
A gazdasági összeomlás hatásait hamar megérezték. 2008 végén, 2009 elején már egyértelműen látták, hogy a hanyatlás mindenkit érint: az emberek egyszerre nem akartak weblapokra és dizájnra költeni. Inkább megvettek valami olcsó, előre dobozolt szájtot, és megkérték őket, hogy párszáz dollárért csavarjanak rajta egyet. De a legtöbben inkább haverokon, családtagokon keresztül intézték ezt is.
A hálátlan helyzet nagy bevételkiesést jelentett a családnak. A férj annyira pánikba esett, hogy egy nap fogta az összes megtakarított pénzüket, és lelépett, otthagyva Juliát egy hat- és egy kétéves kisgyerekkel, egy bedőlt vállalkozással, egy heti egynapos ápolói mellékállással és jelentős tartozásokkal. És egy nagy családi házzal, melyet az asszony egyedül már nem tudott megengedni magának.
A következő néhány évben megmaradtam a házban, aminek az értéke a szemeim előtt zuhant a felére annak, mint amennyiért én megvettem. A bűnözés felerősödött a környéken. Ötször rabolták ki a házat, a riasztórendszer ellenére. Bármit is hagytak kint a gyerekek - gördeszkát, biciklit - az reggelre eltűnt. A krízis előtt sosem tapasztaltunk ilyen problémát.
Juliának újra meg kellett tanulnia szegénynek lenni - mint mondja, ez olyan volt, mintha ismét kollégista lenne, de már gyerekekkel. 2011-ben jelentett csődöt. A hitelképességi pontszáma addigra megfeleződött, és ami a ház vásárlásakor még biztos hátteret mutatott, az ekkorra már olyan hátteret tükrözött, ami elriasztotta a hitelezőket. Egy ügyvéd ismerőse azt javasolta neki, hagyja, hogy elkobozzák a házát, mert a hiteltörlesztés miatt még arra se lett volna pénze, hogy ha eladja a házat, befizesse utána az adót. Három munkahelyen dolgozott, de még így sem maradt pénze, így végül leállt a hitelek törlesztésével. El is veszítette a házat.
Hat évébe telt, míg sikerült talpra állnia: visszaküzdötte átlagos szintre a hitelképességét, lett végre normális keresete, némi spórolt pénze, és ismét tudta fizetni a nyugdíjalapot is. Visszament tanulni, jövőre teheti le a szakápolói vizsgát. Felvette a diákhitelt, de most már sokkal körültekintőbben jár el, mint korábban.
Kevésbé érzem magam biztonságban, mint a krízis előtt. A saját bőrömön tanultam meg, hogy a kisember nem prioritás. Nem tartottuk a lépést az inflációval, az oktatás sokkal drágább lett, és csak nagy küzdelmek árán lehet fenntartani a középosztálybeli életmódot. Lehet, hogy az amerikai vállalatokat megmentették, de engem nem mentett meg senki.
|
Történetek a gazdasági összeomlás frontvonalából - eddig megjelent részek A nap, amikor bekövetkezett az elképzelhetetlen - Király Júlia, az MNB korábbi alelnöke A férfi, aki majdnem belehalt a válságba - Karim Ullah, brit vállalkozó A fizetése kevesebb lett, mint valaha, de megérte - Kaori Shigiyá, a Lehmann akkori alelnöke |
