Dolga-e az államnak, hogy gondoskodjon a polgárairól? Ami a közszolgáltatásokat illeti, feltétlenül. Ezért fizetünk adót, erről szól a közösség és a demokratikus hatalom közti társadalmi szerződés, melynek alapjait az Alkotmányban – mostanság az Alaptörvényben – fektették le. Dolga továbbá azon feltételek biztosítása, melyek lehetővé teszik, hogy az egyén gondoskodni tudjon a megélhetéséről, ha szándéka van rá. Ha nem a lumpen életet választja, hanem értékteremtő tevékenységet végezve akarja megtermelni az élete fenntartásához szükséges javakat. Az esélyt az államnak kell megadnia, a munkához, megélhetéshez szükséges jogok biztosításával.
Ha ezek rendezve vannak, akkor onnantól a piacgazdaság dönti el, hogy egy vállalkozás életképes-e, vagy elbukik. Ez már az egyén képességein – meg persze sok más mindenen is – múlik.
De mi a helyzet akkor, amikor hatalmi szóval tiltják el a vállalkozót a bevételtermelő tevékenysége folytatásától? Mint most, a járvány alatt, amikor a központilag meghozott korlátozó intézkedések konkrétan betiltják egyes foglalkozások végzését, kiemelten a szolgáltatószektorban.
Lehetetlenné téve, hogy a megélhetésükről gondoskodjanak, abban a szakmában, amit elsajátítottak.
A közösség érdekében hozott különleges intézkedésekről van szó, nem kétség. De vajon nem az-e a dolga ilyen esetekben az államnak, hogy kompenzálja az állampolgárait? Hogy biztosítsa a megélhetésükhöz szükséges javakat, akár a költségvetési egyenleg rovására is?
Egyre több vállalkozás kerül a csőd szélére. Bevétele nincs, vagy alig, de a költségei egy részét – rezsi, bérleti díj - akkor is fizetnie kell, ha esik, ha fúj. Sokan a szakadék szélén táncolnak. Működni nem engedi őket az állam, amit viszont cserébe kínál – ilyen-olyan támogatások – nem fedezik a vállalkozók veszteségeit. Fontos hangsúlyozni, hogy már rég nem a profitról van szó. Hanem, a mindennapi megélhetésről.
Ilyenkor nem az a kérdés, hogy ad-e az állam kompenzációt ezeknek az embereknek. Nincs is kérdés, csak állítás: nem tehet mást, mint kártalanítja őket. Az emberi méltósághoz való jog és az abba gyökerező, megélhetéshez való jog ezt diktálja.
Okos emberek biztos le tudják vezetni az egyetemes emberi jogokkal mégis valamilyen kapcsolatban álló Alaptörvényünkből, hogy az állam senkit nem tilt el a munkavégzéstől, még a mostani, rendkívüli időkben sem. Bármelyik, a működésében akadályoztatott vállalkozó szabadon válthat munkakört, elmehet, mondjuk árufeltöltőnek valamelyik hipermarketbe, amelyik a válság alatt is prosperál. S valóban, sehol nincs tiltva, hogy más foglalkoztatásból tartsa fenn magát a vállalkozó, mint amire szakosodott hosszú évek alatt.
Nézzük, mit is mond az Alaptörvény minderről. „Mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához, valamint a vállalkozáshoz. Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.” – tartalmazza az Alaptörvény XII. cikke. Továbbá azt, hogy „Magyarország törekszik megteremteni annak feltételeit, hogy minden munkaképes ember, aki dolgozni akar, dolgozhasson.”
A korábbi Alkotmánnyal szemben az a kitétel már nem szerepel az Alaptörvényben, hogy mindenkinek joga van a munkához. Mégis, mindannyian érezzük, hogy itt valami nincs rendben. Hogy most kívül jutottunk az állam és az azt alkotó közösség együttműködésének harmóniáján alapuló renden. Ilyen kritikus időkben különösen fontos, hogy az állam maradéktalanul gondoskodjon azon polgárairól, akik szándékuk ellenére, központi intézkedések okán maradnak munka nélkül. A hangsúly a maradéktalanon van. Látjuk a nyugat-európai példákat, ahol jóval magasabb támogatásban részesülnek a koronavírus gazdasági vesztesei, ráadásul a kieső bevételeik alapján (a korábbi időszakot figyelembe véve), s nem bértámogatáson keresztül.
Minden, ami a járványhelyzetből fakad, felülírja az Orbán-korszak alatt meghirdetett munka alapú társadalom modelljét. Itt az állam legalapvetőbb feladataival kell mihamarabb tisztába kerülni.
Ellentétes narratívák. 
