Milánói csendélet. Fotó: depositphotos.com

Tünde aggódó barátai és családtagjai miatt kezdett írni helyzetükről, de mára lassan tudósítássá növi ki magát az olasz vörös zónából való posztolás. Mert hogy Olaszország ajtajára kiírták: ZÁRVA. Milánó már vasárnap óta vesztegzár alatt áll, ahol Tünde családjával él, azóta az egész ország karantén alatt van a koronavírusjárvány miatt. A friss adatok szerint 9000 betegből közel 400 halálos áldozat. Mivel fogalmunk sincs a vesztegzár mibenlétéről - legfeljebb csak filmekben láthattunk ilyesmit -, nagyon hiánypótlóak a posztok. Mint írja, az embereknek az újabbnál újabb korlátozások után kell némi idő, mire felfogják, ez nem egy film, hanem a valódi élet, ahol most fontos a szabályok betartása.

Nyilván én is csak a történelmi regényekből tudtam eddig, most meg hirtelen benne élünk.

A gyakorlatban annyi, hogy Olaszország, a mindig csicsergő, zajos állam elcsendesült. A zárlat vasárnap este óta él, és nem rövid időre, első körben egyből április 3-ig tart. Mit jelent a gyakorlatban, hogy se ki, se be?

Mint Tünde írja, ez még nem világos senkinek, mert egyelőre nagyon friss a helyzet, sem a vonatforgalmat, sem a repülőgépforgalmat nem állították le. Szóval tömegkozlekedes van, kicsit érthetelen, miért, olyan kevesen használják. Drasztikusan ritkíthatták volna a jaratokat, lehet, hogy ezt mihamarabb meg is teszik.Tehát közlekedési eszközök lennének, de a lakosságnak megtiltották az utazást.

Nem hagyhatjuk el a karantén alá vett területet, rendelet van erre.

Hogy hallgat-e erre a lakosság? Március 7-én, szombaton este, amint bejelentették a vesztegzárat, tömegesen özönlöttek az emberek a nagyobb vonatállomásokra és a zsúfolt, tömött (tehát fokozottan fertőzésveszélyes) vonatok indultak az ország minden szegletébe.

Mivel Milánóban már két hete válsághelyzet van, szinte hozzászoktak ahhoz, hogy az iskolák, óvódák, egyetemek be vannak zárva, a munkahelyek szintén, és smart working módszerrel dolgoznak az alkalmazottak. Szinten teljes zárlat alatt vannak az uszodák, fürdők, sporttermek, múzeumok, stadionok; az összes esemény, koncert, meccs, kiállítás, kongresszus, bármi, ami azzal jár, hogy emberek csoportosuljanak, be van tiltva. Bár nincs külön rendelet a zárvatartásra, ma az üzletek 95 százaléka zárva maradt, hiszen nincsenek vevők. De az élelmiszerüzletek es gyógyszertárak nyitva vannak es semmi probléma nincs az áruellátással. Mindenhonnan lehet online rendelni (gyogyszertárból is, nem receptköteles termékeket), és Milánó központjában percek alatt házhoz hoznak bármit.

Tehát mi már két hete egy ilyen szellemvárosban élünk, ahol minden lelassult és másképp történik, mint azelőtt. Két hét alatt, sőt gyakorlatilag két nap alatt, az életünk úgy ahogy van, felfordult; konkrétan minden, amit ismertünk, amit csináltunk, megváltozott.

Nincsenek már biztos pontjaik, napról-napra mindent újra gondolnak, kitalálnak. Milánóból nézve ez nem pusztán gazdasági “nehézségeket”, szimpla recessziót, és ilyen pitiáner dolgokat fog okozni, hanem katasztrófát, jósolja Tünde. Az első héten 50 százalékkal, a második héten 75 százalékkal csökkent éttermei bevétele, de mások is hasonló kiesésről számolnak be. Aki gazdasági kérdésekben kevésbé jártas, az esetleg nem tudja, hogy egy ilyen szintű bevétel-csökkenés önmagában elég arra, hogy az egész évi üzleti nyereséget lenullázza, és súlyos cash-flow problémát okozzon, tehát (legalabbis átmenetileg) fizetőképességet elveszitse egy cég. De ez még a lehető legjobb forgatókönyv lett volna, most már ennél sokkal súlyosabb a baj.  Például mind a 100 alkalmazottuk otthon van, kényszerszabadságon. Már akinek van szabadsága - akinek nincs, azt még nem tudják, milyen alapbó fizetik ki, ígertek ehhez állami segélyeket, de sajnos konkrét információ még nincs.

Az élet szürreális: sem magukon, sem máson nem látják az óriási mértékű intézkedések okát, mert nincs olyan benyomásuk, hogy járvány lenne. Ami a legszembetűnőbb változás, hogy egy olyan országban, ahol jellemzően szenvedélyesen üdvözlik a barátokat, de néha még a munkatársakat is, hirtelen megváltoztak a szokások. Nincs puszi, nincs ölelkezés, kézfogás sem.

Persze tudjuk, a járvány terjed, minden nap 15-20%-kal emelkedik a betegek száma, az intenzív osztályok dugig tele vannak.

És ugye az intenzív osztály életmentő műszereket jelent, azok korlátozott számban vannak, és konkrétan elfogytak. Ha új betegek lesznek, nem lesz lehetőség segíteni rajtuk (Bergamóból egy orvos épp erről beszélt). Ha az új betegeknek nem lesz hely az intenzív osztályon, nem lesz rákapcsolva az oxigénre, a helyzet egy pillanat alatt nagyon súlyos lesz (már most az), és a következmény, hogy tovább emelkedik a halálozási arány.

Épp most jött be hozzám egy ismerősöm, akivel együtt dolgozom 15 éve, hetente háromszor jön a lakásomra, sőt kulcsa van a lakásomhoz, tehát nagyon szoros kapcsolatom van vele. Itt felejtett valamit nálam a múlt héten es eljött érte, arcmaszkot viselt. Nem olyan sima sebészi maszkot, hanem kilégzőszelepes védőmaszk volt rajta es egyszer használatos kesztyűt is viselt. Békeidőben megöleltük, megpusziltuk volna egymást; most nem egy, hanem két méter távolságot tartottunk.

Tünde azt írja, hogy ami volt, olyan formában ahogy volt, már nem fog visszatérni. Romokban állnak és itt romokból kell majd építkezni. Ez egy hatalmas kihívás, és az újjáépitésnek, az újraértelmezésnek persze lesznek pozitiv oldalai is, de most nem tudnak arra gondolni, hogy 25 év munkájából nagyon sok mindent örökre el fog veszni.