Magyar üzletemberek: merjünk kicsik lenni!

A magyar vállalkozók üzleti kísérleteinek jelentős része kudarcos Kínában és Indiában, mert a honi üzletemberek nem tudják, vagy nem akarják figyelembe venni az ottani szokásokat, a kialakult metódusokat, gyorsan és egyből akarnak üzletet kötni, ez pedig arrafelé egyszerűen nem működik.

Nemrég konferenciát tartottak ezekről a metódusokról, szokásokról, azokról a nem is egyszerűen udvariassági formulákról, amelyek a sikerhez kellenek - kezdve azzal, hogy a kapcsolatfelvétel sem történhet közvetlenül, folytatva, hogy a tárgyalások sem csak az üzletre szorítkoznak, bizony komolyan kell venni, hogy a kínai partnerrel a családjáról is el kell beszélgetni, egészen odáig, hogy a szerződésig biztos, hogy nem elég egyszer utazni Kínába.

Minderről részletesen hallhattak Kitekintő című műsorunkban, és szombaton a heti összefoglalóban is visszatérünk a témára. Ami ezen túl érdemes továbbgondolásra, az az, hogy vajon mitől ilyen – no nem a kínai, hanem a magyar vállalkozók habitusa. Szóval ebben a történetben gyanúim szerint az az érdekes, mire szocializálódott és mire nem készült fel egy átlag magyar üzletember.

Nálunk például talán csak mostanság kezd kialakulni sokak agyában az az egyszerű felismerés, hogy egy üzlet akkor sikerül, ha nem csak én nyerek rajta, hanem a partnerem is. Hogy egy közlekedési példát hozzak, amint sokak számára még mindig nem az okoz megelégedettséget, hogy rendben odaértek valahová, hanem csak az, ha mindenkinél előbb, úgy az üzletben is van még, akinek az kielégülés, ha ő jól jár, és csak ő jár jól, csak így tudja lemérni vagy érzékelni a maga üzletemberi kvalitásait.

Aztán az is lehetséges, hogy akik vérző fejjel kénytelenek most visszakullogni Ázsiából, azok korábban netán éppenséggel Nyugat-Európából voltak kénytelenek kudarcosan visszakullogni, és azt hitték, keleten majd ők lesznek a menők. Már a hetvenes évektől, amikor a „begyűrűzik, vagy nem gyűrűzik be” kérdése először vált gazdaságpolitikai dilemmává, érezni a magyar közvélemény egy részében valami ingerült elutasítást a külvilággal kapcsolatban, vagyis sokak számára személyükben sértő, hogy nekünk kell alkalmazkodni a világhoz és nem a világ alkalmazkodik hozzánk.

Az az érzésem, hogy az évek óta futó dühödt kampány egy valóban nem túl szerencsés megfogalmazás miatt, miszerint „merjünk kicsik lenni”, hasonló okokra vezethető vissza,  merthogy e mondat voltaképp nem jelent mást, mint hogy okos lenne abban gondolkodni, miképp tudunk mi változni vagy változtatni a külvilág változásait követve, mert viszonylag kevés az esélye annak, hogy mi fogjuk akaratunkat rákényszeríteni a világra. Ez a szöveg nekem csak ennyit jelent, nem valami kisebbrendűségi érzést, hanem a realitások szerinti működést.

Mindennapi beszélgetésekben sűrűn tapasztalni a lenézést a más bőrszínű és más kontinensről származó embertársainkkal szemben, és hogy ezt gazdaságra fordítsuk le, sokan még mindig azt hiszik például, hogy a kínai ipar egyenlő a kínai piacokon kapható melegítőkkel és tornacipőkkel. Büszkék vagyunk, de büszkeségünk olykor csúnyán megtöretett a rendszerváltás óta, emiatt persze bűnösöket és bűnbakokat is kell keresni. A türelmes ázsiai filozófiákban viszont sűrűn felbukkan az a gondolat, hogy ha valami nem sikerül, a kudarc eredetét először magadban keresd, és csak utána másban vagy a külvilágban.

Lehet, hogy az ázsiaiak gazdasági sikereinek is ez a titka, amikor már nem tornacipővel, hanem high-tech termékekkel árasztják el a világot.

Márványi Péter jegyzete

Korábbi jegyzetek:

"Macskára van pénz, bezzeg új vonatra..."
43 forintért jött hozzánk az új világ
Nem a Marssal, a Földdel lett gond
Minek futnak a nagy beruházások?
Mi most ilyen gazdagok vagyunk?