Mostanra már egyértelmű, hogy az ukránok nagyon sikeres ellentámadást hajtottak végre a kelet-ukrajnai Liman térségében az elmúlt hetekben. Mint később kiderült, az akciót Vivaldi-hadműveletnek nevezték, és már legalább május óta tart. De hogy lehet, hogy erről sokáig egy pisszenést sem lehetett hallani egyik oldalról sem, sőt a nyílt forrásokból dolgozó elemzők, térképkészítők sem vették észre, hogy valami komoly dolog történik a front egyik legfontosabb szakaszán?
Liman jelentőségét az adja, hogy fontos vasúti és közúti csomópont, amely a Donbasz utolsó nagy ukrán védelmi vonalának szíve, az erődvárosokká megerősített Kramatorszktól és Szlovjanszktól északkeletre fekszik.
Orosz elfoglalása komoly nyomást helyezne az ukrán vonalakra, megkönnyítené az orosz logisztika dolgát, és egy hasonló, déli irányból induló művelettel a bekerítés fenyegetné a kramatomorszki és szlovjasznki állásokat, az ukrán utánpótlási vonalak pedig az orosz drónok és lövegek hatótávolságába kerülnének.
És az oroszok minden komolyan vehető forrás szerint tavasz végére nagyon közel kerültek Limanhoz, beszivárgó katonáik már valószínűleg a város utcáin is megjelentek. Sőt, a független elemzők adatai alapján készült, a front állását mutató térképek még augusztus végén is azt mutatták, hogy az orosz csapatok tartják állásaikat abban a korábban létrejött kiszögellésben, ahonnan Limant támadták. Szeptember közepe-végére viszont az oroszok visszaszorultak a Zserebec folyó partjára.
President Zelenskyy: Vivaldi is a very successful operation. It is not over yet. As of today, ~125-140 square kilometers have been liberated. It is important that the number of Russian troops killed and wounded has increased over the past two to three months. Since the beginning of the year, their losses had amounted to 30,000-32,000 personnel per month: 21,000-22,000 killed, with the rest seriously wounded. Now, their monthly losses are around 42,000.
— Anton Gerashchenko (@Gerashchenko_en) October 3, 2026
Ez nyilván a valóságban nem néhány nap alatt történt. És ha valamit tudunk az orosz-ukrán háborúról, az az, hogy a folyamatosan drónok százaival, ezreivel és egyéb műszerekkel is figyelt frontvonalon még egy-két katonának is nehéz észrevétlennek maradnia. Akkor hogy maradhatott észrevétlen egy egész, nagyjából 150 négyzetkilométernyi területet visszafoglaló offenzíva?
Fotó: MTI/AP/Efrem Lukackij
És egyáltalán, miként volt képes ilyen eredményeket elérni egy – nem feltétlenül csak az oroszok által – az összeomlás küszöbén állónak bemutatott ukrán haderő egy mindenki által teljesen „átlátszónak” tartott csatamezőn?
Szisztematikus munka, teljes titokban
Leszögezve, hogy a Vivaldi-hadművelet minden valószínűség szerint még most sem zárult le (és az ukránok tudatosan „késleltetik” a nyilvánosságra kerülő információkat, hogy ne veszélyeztessék csapataikat), néhány dolgot azért már most lehet tudni. Az biztos, hogy az ukránok még a szokásosnál is szigorúbban ügyeltek a titoktartásra: ezúttal nem voltak videók falvak visszafoglalásáról, a drónos egységek akcióiról, a politikai és katonai vezetők pedig egészen szeptember közepéig még általánosságban is alig beszéltek a már zajló sikeres hadműveletről.
Pontosan hogyan tudták felszámolni az orosz állásokat? A részletek persze érdekesek, de egyelőre a teljes képet nehéz lenne megrajzolni.
Azt lehet tudni, hogy az ukránok nagyon szisztematikusan készítették elő és hajtották végre a hadműveletet, és lépésről lépésre gyengítették az orosz védelmi képességeket, támadták az oroszok logisztikai rendszerét, a területeket pedig kis léptékű, szintén egymásra épülő, páncélosokat is bevető akciókban foglalták vissza.
Takács Márk egykori százados, katonai szakértő saját oldalán részletesen is összefoglalta, amit tudni lehet a Vivaldi-hadművelet eddigi szakaszairól. Érdekesség, hogy az ukránok megint új szintre léptek a drónok harctéri alkalmazásával: nagyobb drónokkal szállítottak aknatelepítő és szárazföldi harcra alkalmas robotokat a frontvonal környékére, illetve szintén nagyobb drónokkal vittek hatótávolságon belülre kisebb, „öngyilkos” drónokat is.
This is just fascinating: during Operation Vivaldi, Ukrainian forces airlifted unmanned ground vehicles into Russia’s rear to create panic and disrupt command and control. Russia had to divert personnel to protect command posts, pulling forces away from areas under attack. 1/5 https://t.co/DxLae47bUH
— Giorgi Revishvili (@revishvilig) September 22, 2026
Ha azonban a nagyobb képet nézzük, akkor azt érdemes kiemelni egyfelől, hogy ukrán oldalon egyre hatékonyabban működik nemcsak a harctéri információk gyűjtése, hanem azok egy egységes rendszerbe történő integrációja, és az egyes akciók tapasztalatainak értékelése, amely egy ilyen szétaprózott, beszivárgó kis gyalogsági egységekkel teli fronton sokat segít egy sikeres hadművelet végrehajtásában. Nem elég ugyanis egy adott pillanatban jól ismerni a helyzetet és az alapján megtervezni egy akciót, a tervet folyamatosan a változó helyzethez, az elért eredményekhez és az elszenvedett kudarcokhoz is hozzá kell igazítani.
Az mindenesetre akár még az orosz-ukrán háborún is túlmutató tanulság, hogy igenis lehetséges – legalább időlegesen – visszaállítani a mozgó háborút még egy ilyen, teljesen befagyottnak látszó frontvonalon is. Igaz, csak nagyon komoly előkészületek után, és óvatosan haladva.
Az tehát biztosnak látszik, hogy az ukránok komoly taktikai és stratégiai sikert értek el. De vajon milyen árat fizetett ezért az ukrán haderő? Ugyan a két fél által közölt veszteségadatokban természetesen nem sok bizodalmunk lehet, azt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy az oroszok által közölt ukrán veszteségek semmilyen különösebb kiugrást nem mutattak a Vivaldi-hadművelet hetei alatt.
Márpedig elméletben ebben a típusú háborúban a támadó fél mindig nagyobb kockázatokat vállal – már csak azért is, mert óhatatlanul is nyílt, kevésbé biztosított és védett terepen kell jelentősebb erőket összevonnia és mozgatnia, hogy egyáltalán odaérjen az ellenséges állásokhoz.
De hol voltak az orosz erősítések?
Ahogy azonban fentebb írtuk is, régi katonai közhely szerint a legjobb tervek sem élik túl az ellenséggel való találkozást. Felmerül tehát a kérdés, hogy az oroszok miért nem tudtak jobban reagálni az ukránok hadműveleteire. Korábban láthattuk, hogy ha kell, az orosz haderő komoly erőket tud összpontosítani fontos frontszakaszokra. Itt viszont – úgy tűnik – nagyon megnehezíteni sem tudták az ukránok dolgát, miközben a talán legfontosabb orosz háborús cél, a Donbasz maradéka elfoglalásának esélye forgott kockán.
Természetesen ez sem egy tényezőn múlt. Az orosz haderő kiképzési problémái, logisztikai nehézségei, hatalmas veszteségei ismertek, de ezúttal úgy tűnik, hogy az oroszok még csak nem is vetettek be mindent, amit be tudtak volna. Talán azért sem, mert ennyire titokban tudott maradni a Vivaldi-hadművelet.
Évekkel ezelőtt már írtunk arról, hogy a hazugságok láncolata hogyan nehezíti meg az orosz hadsereg dolgát.
Persze ez nemcsak orosz sajátosság, minden haderőben, sőt minden felülről irányított rendszerben felmerül a probléma, hogy látszólag mindenki számára kifizetődő lehet a saját eredményeit kicsit megszépíteni – csakhogy a ranglétra tetejére érve ezek a kis szépítések már akkorára dagadnak, hogy teljesen eltorzíthatják a valóság érzékelését.
Azt pedig csak a teljesen naiv lelkek gondolhatják, hogy egy háborúban nem hazudik mindkét fél – legalábbis kifelé. Az orosz propaganda „teljesítménye” közismert, de Ukrajnának sem kell a szomszédba mennie, ha egy kis valósághajlításról van szó. És ezzel még nem is lenne nagy baj, hiszen egy háborúban a saját harci morál és a közvélemény vagy a külföldi támogatók elszántságának fenntartása legalább olyan fontos, mint a harctéri sikerek, a hazudozást pedig az ellenség megtévesztése is indokolhatja.
During Operation Vivaldi, Ukraine’s 3rd Army Corps converted Soviet-era BTR-60 armored personnel carriers into a massive unmanned explosive vehicles, using them to breach some of the Russian fortified positions during the offensive. https://t.co/9SR9FbrZjx
— Special Kherson Cat (@bayraktar_1love) September 28, 2026
Csak ugye az a nagyon veszélyes, ha egy idő után maga a hazudozó fél is elkezdi elhinni, amit állít. Oroszország esetében a háború kezdete óta visszatérő téma, hogy vajon maga Vlagyimir Putyin mennyire van tisztában a valós tényekkel. A két szélsőséges elmélet egyike szerint az orosz elnök „mindent tud és mindent lát”, csak éppen saját érdekében torzítja a valóságot megszólalásaiban.
A másik elmélet szerint viszont maga Putyin is egy teljesen zárt „véleménybuborékban” él, ahová csak alárendeltjeinek a sok körön át egymásra épülő hazugságokból felépülő, a valóságtól már igencsak távol álló jelentései jutnak be.
Sokan észrevették például, hogy az orosz elnök a hadsereg vezetőivel tartott egyeztetéseiről kikerülő felvételeken gyakran fedezhetők fel a háttérben olyan térképek az ukrán frontról, amelyek jóval kedvezőbbnek mutatják az orosz erők helyzetét az aktuális valóságnál. Ha ez propagandahúzás, akkor azzal „semmi” baj nincs. De mi van akkor, ha Putyin szerint tényleg sok-sok kilométerrel előrébb tartanak Ukrajna meghódításában az orosz erők, mint a valóságban?
Putyin másik adást nézett
Nyilván kívülről lehetetlen erre a kérdésre biztos választ adni – talán majd valamikor, hosszú évek múlva, történészek kiderítik, mi is járhatott Putyin fejében ezekben az években. A témát újra feldolgozó ausztrál védelemgazdasági szakértő, Perun azonban egy nagyon sokat mondó részletre hívta fel a figyelmet új, a limani ellentámadást feldolgozó adásában.
Putyin ugyanis szeptember 1-jén tényként közölte nagy, nemzetközi nyilvánosság előtt, hogy az oroszok elfoglalták Szvjatogorszk települést a limani frontszakaszon. Ugyan az ukrán háborúban sokszor előfordul, hogy egy település vitatott státuszú, vagy egy beszivárgó egység egy-két órára bejut valahova, majd megsemmisítik vagy visszavonul, de Szvjatogorszk még a legoptimistább orosz katonai bloggerek térképei alapján sem volt szeptember elején a frontvonal közelében sem, hanem 10-15 kilométerre volt attól a „biztonságos” ukrán hátországban. Nem sokkal később az ukránok közzé is tették azokat a videókat, amelyek kétség nélkül bizonyították, hogy orosz katona nem járt Szvjatogorszkban mostanában.
Nyelvbotlás lett volna Putyin állítása? Mindenesetre javítás vagy elhallgatás helyett az orosz haderő és az orosz sajtó is teljes sebességbe kapcsolva igyekezett bizonygatni, hogy de, a település bizony orosz kézen van. Ha ez propagandahazugság volt, akkor annak elég gyenge kísérlet: egyrészt nagyon könnyű volt bizonyítani, hogy valótlan az állítás. Másrészt: szakértőkön és katonai bloggereken kívül ki tudja egyáltalán, hol is van Szvjatogorszk? Mit nyert volna azzal Putyin, hogy elhiszik neki, ott vannak az orosz katonák, miközben nincsenek?
Szóval legalábbis felmerül a lehetőség, hogy az orosz elnök tényleg úgy tudta, az orosz hadsereg 10-20 kilométerrel előrébb tart ezen a frontszakaszon, mint akár a legoptimistább oroszbarát szakértők gondolták volna. Vagy tényleg csak elnézte a térképet, de utána a sajtója és a hadseregének vezetése nem kijavította, hanem megpróbálta a valóságot hozzáigazítani a tévedéséhez.
Akármi is történt, az azt mutatja, hogy a rendszerszintű hazudozást nem igazán sikerült visszaszorítani az orosz haderőben a háború lassan 5. évébe fordulva sem.
És ez elég rossz hír az orosz katonáknak, akik Liman környékén például talán azért nem kaptak időben felmentést vagy erősítést, mert a legfelsőbb szintekre már egyszerűen nem jutott el a hír, hogy baj van, mert senki sem akarta felvállalni, hogy a rossz hír hozója legyen.
És ez – ha tényleg így volt - elég jó hír az ukrán haderőnek, mert ha ők maguk viszonylag pontosan fel tudják mérni, mi is történik éppen a fronton, az ellenségük pedig saját hazugságai hálójában vergődik, az újabb lehetőségeket biztosíthat sikeres hadműveletek végrehajtására.
Merre tovább?
Csakhogy – teszi hozzá Perun – van egy kis gond. Ugyanis ha Putyin tényleg egy „álomvilágban” él, akkor ezek az ukrán sikerek sem fognak ahhoz vezetni, hogy belássa, a háborút nem nyerheti meg Oroszország. Márpedig a tűzszünethez és a békéhez az kellene, hogy mindkét fél egy nagyjából reális helyzetértékelés után oda jusson: nem éri meg folytatni a harcot.
De mi fog ezután történni a fronton? „Az ukránok elméletileg tovább támadhatnak a folyó keleti partja felé, azonban ennek nem látom sok értelmét, hiszen itt nekik kellene nehéz terepen, fojtópontokon át támadni, ami óhatatlanul súlyos veszteségekkel járna. Másik lehetőség az erők pihentetése, kivonása és egy újabb hasonlóan hosszú, alapos és átgondolt támadás végrehajtása Szlavjanszktól keletre Sziverszk irányába. Jóllehet, itt nincs az oroszok hátában olyan folyó, ami segítené az ukránokat. A leginkább égető valószínűleg az Orikhiv körül kialakult helyzet rendezése lenne, ahová már meg is érkeztek az első erősítések…” – zárja értékelését Takács Márk.
És ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a Vivaldi-hadművelet tapasztalatai után arra is érdemes lesz figyelni, hogy a következő hadműveletről mikor, kitől és hogyan fogunk értesülni.
