Sokáig elműködhet egy hazugságokra épülő rendszer, de a valóság egy idő után bekopogtat az ajtón, és akkor bizony bajok vannak. Ez történik most az orosz haderővel Ukrajnában, a hazugságok árát pedig tízezrével fizetik meg életükkel az orosz katonák. Miről is beszélünk? Kezdjük kicsit távolabbról.
Talán senkit sem sértünk meg azzal a feltételezéssel, hogy életében már mindenki hazudott (egyetlen ismert kivételről tudunk, de neki a Nemzeti Sport mellett nem biztos, hogy van ideje lapunkat is olvasgatni). A kisebb-nagyobb magánéleti, munkahelyi vagy éppen politikai hazugságok az életünk részét képezik, és számtalan formát ölthetnek. Ezek egyike az a típusú hazugság, ami leginkább hierarchikus szervezetekben fordul elő, és nagyjából úgy néz ki, hogy az alárendeltek azt mondják főnökeiknek, amit azok hallani szeretnének, majd azok is ezt továbbítják felfelé, a vezetők pedig ezek alapján vázolnak fel csodálatos jövőt, nagyra törő terveket beosztottjaik irányába.
E hazugságok jellemzője, hogy általában nemcsak a hazudó fél, de a hazugság címzettje is tisztában van azzal, hogy amit hall, az nem feltétlenül a teljes igazság, de mivel neki is érdekében áll elhinni, amit közölnek vele, ezért úgy csinál, mintha ezt nem tudná. Sőt, a hazugság közlője is tudja, hogy nem hisznek neki maradéktalanul, de senkinek sem érdeke a buborék kipukkasztása.
MIndenki benne van
Aki még élt és dolgozott a szocializmus Magyarországán, az biztosan számtalan ilyen esetre tud visszaemlékezni, hiszen a tervgazdaság nagyjából ilyen kölcsönös hazugságok rendszerére épült, de a kapitalizmus oszlopaiként működő multicégek alkalmazottjai is biztosan fel tudnak idézni ilyen történeteket.
Az ilyen hazugságokat nehéz kiirtani a rendszerekből, hiszen egy bizonyos pontig mindenki jól jár velük: az alkalmazott/alárendelt dicséretet, jutalmat, előléptetést kap a jól elvégzett munkáért, a főnök/feljebbvaló is dicsekedhet a jó eredményekkel a szervezeten belül és kívül is, így elvileg minden szép és jó. Ráadásul ha mindenki „benne van a buliban”, akkor nagyon nehéz egyedüliként kitartani az igazság mellett – ha a vasmű minden munkása messze túlteljesíti a normát, akkor melyik az a műszakvezető, aki lejelenti, hogy az ő munkásai bizony jelentősen elmaradtak tőle ebben a hónapban? Az ilyen igazmondók saját karrierjük mellett az egész rendszer bedőlését is kockáztatják, így külső támogatás nélkül valószínűleg egyszerűen elhallgattatják, kirúgják őket, jelentéseik asztalfiókok mélyén végzik.
A gond természetesen a valóság, illetve az, amikor a valóság találkozik ezzel az ingatag alapra felhúzott építménnyel, és aljas módon ledönti azt. Ez egy profitorientált magáncégnél általában hamarabb megtörténik, hiszen nem jönnek a várt eredmények, de adott esetben hosszú-hosszú ideig elkerülhető a valóság és a hazugság fájdalmas találkozása. Azonban ez előbb vagy utóbb bekövetkezik, és a csattanás általában annál fájdalmasabb, minél tovább épülgetett a légvár. (Itt gondolhatunk akár a 2008-as gazdasági válsághoz vezető eseményekre is, amikor sokáig senkinek nem volt érdeke kimondani, hogy azok a bizonyos származtatott pénzügyi termékek a töredekét se érik annak, mint kellene.)
Minél inkább tekintélyelvű és hierarchikus egy rendszer, minél inkább van félnivalója az egyes szinteken lévőknek a felettük lévők haragjától, minél inkább hiányoznak a független ellenőrzések, annál könnyebben alakul ki a teljes rendszert átható hazugságkultúra, és annál kevesebb köze lesz a valóságnak ahhoz, amiről a rendszer működtetői beszélnek. Magyarország politikai, szervezeti, társadalmi hagyományai miatt igencsak ki van téve ennek a veszélynek, de akkor mit mondjunk arra az Oroszországra, ahol mind a cári despotizmus, mind az azt leváltó sztálini terror és a kommunista rendszer, majd az ennek romjain gyorsan kiépülő putyini rezsim is tökéletes táptalajt biztosított a különböző alrendszerekben a hazugságok burjánzásának?
Nem véletlen, hogy az orosz nyelvben külön szó is van az ilyen hazugságokra. A rágalmakra, igaztalan vádakra használatos lozs kifejezés mellett létezik a vranjo kifejezés is. Egy orosz így írta körül, mit is jelent a vranjo:
„Tudod, hogy hazudok, és én is tudom, hogy te tudod, és te tudod, hogy én tudom, hogy te tudod, én mégis rezzenéstelen arccal mondom tovább, te pedig komolyan bólogatsz és jegyzetelsz.”
Amikor az orosz rezsim hazugságairól beszélünk, akkor elsősorban az orosz propaganda valótlan állításai juthatnak eszünkbe például az ukrajnai biológiai fegyverlaborokról, vagy olyasmik, mint az annektált ukrán megyékben lezajlott „népszavazások” eredményei, esetleg mondjuk az, hogy a Szergej Szkripal megmérgezésével erősen gyanúsítható orosz ügynökök csak Salisbury katedrálisára voltak kíváncsiak, és turistaként voltak éppen ott és akkor, amikor a merénylet történt. Az orosz állam és sajtója persze saját lakosságának is hazudik mondjuk az ukrán háború állásáról, az ellenzéki mozgalmak vezetőiről, és szinte mindenről. Minderre lehet mondani, hogy erkölcsileg elítélhető, cinikus módja ez a hatalom gyakorlásának, ám ettől még lehet hatékony, és segíthet elérni az állam, illetve jelen esetben az államot egyszemélyben képviselő Vlagyimir Putyin céljait.
Valótlanság saját felhasználásra
Csakhogy ahogy háború hátterét remek videókban feldolgozó Perun Youtube-csatornájának a témával foglalkozó, e cikk alapját képező adásából kiderül, nyilvánvaló: az orosz állam rendszerei maguknak is hazudnak, és ez bizony már súlyos károkat is tud okozni az államnak, amikor eljön a valósággal való találkozás ideje. (A videó a cikk végén is megtekinthető). Amikor az orosz haderő Ukrajnában nyújtott mindenkit meglepően gyenge teljesítményének okait keressük, akkor bizony a haditervek hibái, a fegyverek nem vártnak megfelelő működése, a katonák alacsony harci szelleme mögött mind-mind felsejlik okként a vranjo, a hazugságok mindent átható hálója.
A háború előtt az orosz haderő sikerrel hitette el a világgal, hogy egy tetterőtől duzzadó, modernizált, megállíthatatlan hadi gépezet, de ennek alapját az képezte, hogy ezt bizony jórészt saját vezetői is elhitték. Írtunk már arról, hogy miként és miért züllesztette le tudatosan az orosz haderőt Putyin, ám a rothadás mértékével valószínűleg sem ő, sem mondjuk Szergej Sojgu hadügyminiszter nem lehetett tisztában a háború megindítása előtt.
Gondoljunk csak bele: béke idején egy haderő tökéletes terep a vranjónak. Külső ellenőrzés szinte semmi, a valós teljesítményt nehéz mérni, a rendszer nagyon hierarchikus, saját előremenetele érdekében mindenki „jól akar feküdni” a feljebbvalóinál, és jó színben akarja magát feltüntetni. Ha egy egység kiképzése nem halad túl jól, sebaj, le lehet jelenteni, hogy kiválóan teljesítenek a katonák, ellátásuk, harci szellemük kiváló; ha a felszerelés nincs karbantartva vagy a felét egyszerűen ellopták, sebaj, a jelentésben lehet minden a legnagyobb rendben; ha káoszba fullad a hadgyakorlat, sebaj, papíron az ellenséges erők kegyelemért könyörögtek. A legelső altiszttől szépen felfele a ranglétrán mindenkinek az az érdeke, hogy megszépítse a valóságot, ezért a hamis jelentések szépen végigmennek a ranglétrán, sőt, minden lépcsőfokon még fényeznek is kicsit rajtuk. (Ez persze más hadseregekre is igaz, nemcsak az oroszra, ám ahol nem gyökerezik ilyen mélyen a hazugság kultúrája, ott van esély különböző inspekciók, valódi teljesítményt mérő hadgyakorlatok, a civil ellenőrzés erősítésével a valóságszépítés mértékét elfogadható szintre csökkenteni.)
A végén pedig Szergej Sojgu jelenti rezzenéstelen arccal Putyinnak, hogy a haderő állapota kiváló, ellenségeink reszkethetnek, Putyin pedig komolyan bólogat, és jegyzetel. Sojgu helyében ki lenne az, aki a szemébe mondaná Putyinnak, hogy nagyon sajnálja, de a tankok fele a gyakorlótérre se tud kicsörömpölni, a katonáknak pedig már egyenruhát is alig tudnak adni, mert az erre szánt pénzeket valaki ellopta (ez a valaki persze részben éppen maga Sojgu lehetett, aki elképesztő vagyont gyűjtött össze illusztris katonai karrierje mellett, lehet tippelni, hogyan).
És láss csodát, a rosszul vezetett, szétlopott, rozsdásodó fegyverekkel felszerelt haderőből máris Oroszország vasökle válik – papíron. Azonban jött az aprócska probléma, hogy ezzel a haderővel el kellett volna söpörni az ukrán ellenállást, de a valóság nem bekopogtatott az ajtón, hanem berúgta azt, és aztán vodkát iszogatva erőszakoskodni kezdett az illusztris vendégekkel.
Mert hát a harctéren kiderült, hogy a tankok megállnak, a csapatszállító beleragad a sárba, a katonák mosógépeket gyűjtenek harc helyett, a zavaróberendezés nem működik, a tüzérséghez nem jut el a lőszer, és így tovább. Felmerül a kérdés persze, hogy ha mindenki benne volt a hazugságban, és mindenki tudta, hogy mindenki más is hazudik, akkor miért nem tudták, hogy a valóság nem felel meg annak, amit a takaros jelentések mutatnak? Nyilvánvalóan minden egységparancsnok, minden tábornok, és Sojgu, de még Putyin is tudta, hogy van különbség a mutatott kép és a valóság között, azonban a kisebb-nagyobb torzítások, hazugságok összeadódnak a rendszerben, és ez akkora bizonytalanságot hoz létre, amit már senki sem tud pontosan felmérni. Mindenki gondolhatja, hogy hát „kicsit megszépítettem a valóságot, de úgy nagyjából azért rendben vannak a dolgok, majd megoldjuk valahogy”, csakhogy közben mindenki más is ezt tette, alulról és felülről is hamis adatok érkeztek.
Összeadódó hatások
Ráadásul a vranjo nem csak a hadseregben volt jelen. Minden jel arra mutat, hogy Putyin a hírszerzési jelentések alapján arra számított, hogy az ukrán haderő összeomlik, a politikai vezetés elmenekül, az ukránok lelkesen fogadják a bevonuló orosz csapatokat, az orosz ügynökök hálózata pedig zűrzavart kelt és átveszi a hatalmat, ahol tudja. Külügyi vonalról azt jelenthették Putyinnak, hogy az EU megosztott, és majd tudomásul veszi a dolgokat, ahogy a Krím esetében, a szankciók pedig puhák lesznek. A gazdasági szakértők felől azt hallotta, hogy a gazdaság erős – és így tovább. Az elnök pedig meghozta a döntést az invázió megindításáról, amely végső soron lehet hogy Oroszország nagyhatalmi státuszának, illetve saját rezsimjének a végét is jelentheti, miközben elmondhatatlan szenvedéseket hozott és hoz emberek millióinak Ukrajnában, Oroszországban, de közvetve az egész világon.
Feltételezhetnénk, hogy a valósággal való kellemetlen találkozás jelentette sokk után legalább az orosz haderő gyorsan korrigálni tud, és alkalmazkodik a valós helyzethez. A gond azonban még ennél is sokkal nagyobb, ugyanis erre az orosz fegyveres erők még más hasonló szervezeteknél is kevésbé alkalmasak.
Eleve, mit jelent a harctéri valóság egy parancsnok szempontjából? Számítógépes stratégiai játékokban a parancsnok mindig pontosan ismeri saját egységeinek állapotát, helyzetét, ellátottságát, pontosan tudja, hol vannak a felderített ellenséges állások és azokat milyen erők védik. A valóságban mindez csak a különböző egységek jelentéseiből áll össze valamennyire egységes képpé, és ezek alapján az információk alapján kell meghozni egy parancsnoknak a döntéseit. Egy szakaszvezető még ki tud sandítani a lövészárokból, hogy megnézze, mi a helyzet, de egy tábornok már kevésbé. A modern haderőknél ezeket az adatokat betáplálják számítógépes rendszerekbe, amelyek aztán segítik a parancsnokok döntéseit, például kiadják, hogy egy adott, ilyen és ilyen paraméterekkel rendelkező ellenséges pozíció elfoglalására a rendelkezésre álló erőkkel 74 százalékos esély van, ennyi és ennyi veszteség mellett.
Változó, hogy egyes haderőknél mekkora szerepet játszanak az ilyen modellek, mekkora az egyes tisztek önállósága, mennyire bíznak meg az intuícióikban, mekkora szava van a parancsnokok mellett dolgozó stábnak a döntések meghozatalában. A szovjet-orosz doktrínában a magas rangú parancsnokok gyakorlatilag egyedül döntenek, az alárendeltek, altisztek önállósága nagyon kicsi. Mivel egy ember nehezen tud ennyi adatot egyedül átlátni és értelmezni, a modellek által kiadott értékelések jelentősége sokkal nagyobb, mint mondjuk az amerikai, jóval rugalmasabb, az alárendeltek és a stáb véleményére többet adó rendszerben. Az orosz haderő nagyban épít az automatizmusokra, a harcászati doktrína melletti kitartásra, ezért a modellekből következő döntéseket ritkábban bírálják felül. A doktrína ráadásul azt is kimondja – egyébként a nyugati szakértőkkel is egyetértésben –, hogy támadni több hullámban érdemes, az ellenség meggyengülését pedig ki kell használni, a támadás lendületét meg kell tartani.
Igen ám, de mi van akkor, ha a modellbe betáplált adatok hamisak? És hamisak lesznek, mert a vranjo továbbra is működik a rendszerben. A vártnál erősebb ukrán ellenállásba ütköző, egységével véres veszteségeket szenvedve visszavonuló tiszt jelenti a felettesének, hogy kemény harcok árán emberei benyomultak az ukrán vonalak közé, felszámoltak több megerősített állást, az ukránok veszteségei magasak, a sajátok alacsonyak (néhány halottat esetleg elhallgat, hiszen az ő ellátmányuk még jól jöhet, majd valamikor lejelenti őket eltűntként, ahogy a környéken mosógépeket és élelmet vadászó katonáiról sem tesz persze említést).
A felettes összegzi a bejövő hasonló jelentéseket, majd még kicsit megtoldja azokat, hiszen ne őt vegyék elő azért, hogy a másik frontszakaszhoz képest az ő egységei kevesebb ukrán tankot lőttek ki, és kevesebb ukrán állást füstöltek ki, majd továbbküldi felfelé. Az a főtiszt, aki aztán a döntést meghozza, az a betáplált adatok alapján azt fogja látni, hogy igen, az adott ukrán települést még nem sikerült elfoglalni, de nagyok az ukrán veszteségek, a saját egységek jó állapotban vannak, indulhat a második hullám, hiszen a lendületet ugyebár meg kell tartani. Megjönnek a jelentések: a települést még ez a hullám sem foglalta el, de újabb előrehaladás történt, az ukránok az összeomlás szélén állnak, mehet a harmadik hullám. Még mindig nem teljes a siker? Kérjünk légicsapást! A pilóták nem mernek az ukrán állások fölé repülni, mert okkal rettegnek a vállról indítható rakétáktól, ezért a távolból megsorozzák a környéket irányítatlan rakétákkal, majd jelentik, hogy a küldetés teljesítve. Indul az újabb gyalogsági roham. Az ukránok még mindig tartják magukat? Tüzérségi támogatást kérünk, de mivel az első két ukrán védelmi vonal már megsemmisült a jelentések szerint, ezért a távolabbi állásokra. Mehet megint a gyalogság előre…
And here is the letter itself from the 155th Marine Brigade that is on everyone's lips today. The brigade was ordered to advance to Uhledar via Pavlivka. They mention 300 casualties (dead and wounded) in just 4 days, and these are marines. pic.twitter.com/25ivCkRJPI
— Dmitri (@wartranslated) November 6, 2022
A játékban tulajdonképpen egy darabig sokan jól járnak, mehetnek a győzelmi jelentések, hullhatnak a kitüntetések és az előléptetések. Csak szerencsétlen Ivan Ivanovics közlegény nem érti, hogy miért hajtják neki újra és újra az ukrán állásoknak úgy, hogy már az egysége fele elesett, nincs lőszerük, és hetek alatt száz métert haladtak előre. Aztán egyszer csak megindul az ukrán ellentámadás, és akkor a valóság szembejön a főtisztekkel is, a játék pedig kezdődhet elölről egy másik helyszínen. Ki lenne az első, aki felteszi a kezét és azt mondja, minden jelentésemben hazudtam, várom méltó büntetésemet?
Ez persze nagyon leegyszerűsíti azt, ami a valóságban történik, de – ellentétben az orosz harctéri jelentésekkel – nem ferdíti el teljesen. Lehet, hogy az orosz parancsnokok között vannak teljesen alkalmatlanok, de ilyen információk birtokában Nagy Sándor, Napóleon és Erwin Rommel közös csodagyereke sem lenne képes jó döntéseket hozni. Megtehetik a tábornokok persze, hogy kimennek a harctérre személyesen tájékozódni, de ott az ukrán különleges egységek, drónok és HIMARS-rakéták is rájuk vadásznak (itt idézzük fel azokat a híradásokat, amelyek arról szólnak, hogy hány magas rangú orosz tiszt esett már el vagy sebesült meg Ukrajnában), és minden géppuskafészket úgysem tudnak személyesen ellenőrizni.
Győzelmi jelentések, kölcsönös vádaskodások
Aki nem hiszi, hogy nagy vonalakban ez zajlik az ukrán fronton, az gondoljon például arra, hányszor jelentették be orosz vezetők, hogy az ukrán légierőt megsemmisítették. Piszki település elfoglalásáért sokáig véres harcokat vívtak az orosz erők, a TASSZ és más orosz források pedig néhány naponta jelentették be, hogy most már tényleg orosz kézre került a városka, nem törődve azzal, hogy ugyanezt már korábban is bejelentették. Ott vannak a rendszeresen megjelentetett orosz összegzések az ukrán és az orosz veszteségekről. Ezek egyik oldalon mindig elképesztően magas, első látásra is nyilvánvalóan hamis számokat, a másikon ugyanennyire hihetetlenül alacsony számokat tartalmaznak, és senki nem is veszi komolyan ezeket. De mi van, ha ez nem csupán kifele és az orosz népnek szóló lozs hazugság, hanem a vranjót láthatjuk működésben. Lehetséges, hogy a saját jelentései alapján az orosz haderő már tényleg háromszor lelőtt minden ukrán repülőgépet, újra és újra bevette Piszkit, és naponta százával végez a gaz ukrán nácikkal, tucatjával lövi ki a tankokat. Melyik a rosszabb, a cinikus hazudozás kifele, vagy az, ha ezek a hazugságok a rendszeren belül képződnek? Hadászati szempontból biztosan az utóbbi.
Vagy nézzük meg, mi folyik az elmúlt hetekben Bahmutnál. Az oroszok egymás után indítják a rohamokat a várost és környékét védő ukrán vonalak ellen, a jelentések szerint iszonyatos veszteségeket szenvedve és nagyon kevés eredményt elérve. Lehet, hogy a támadási parancsokat kiadó főtisztek a harcászat alapjait sem ismerő mészárosok, akiket nem érdekel katonáik értelmetlen halála, de lehet, hogy a jelentések alapján mindig arra jutnak, hogy most már tényleg közel a siker, tényleg közel az áttörés, csak fenn kell tartani a lendületet.
WAR IN UKRAINE, NOV 26
— Ragnar Gudmundsson @ragnarbjartur@masto.ai (@ragnarbjartur) November 26, 2022
Troop losses up, equipment stays low
TODAY'S REPORT:
560 soldiers killed ⬆
7-day average: 404 ⬆
10 equipment lost ⬇
7-day average: 27 ⬇
VISUALLY CONFIRMED:
3.5x to date ➡
2.2x last 30 days ⬇
3.4x counteroffensive ➡
https://t.co/cIjTWxJokC pic.twitter.com/Eh7TXoZnWM
Miért beszél őrjöngve az egyik leghírhedtebb orosz háborús propagandista műsorvezető az orosz állami tévében arról, hogy a herszoni kudarc oka a hazugságok mindent elöntő tengere miatt következett be.
„Mert túl sok volt a hazug rohadék, akik hazudtak a készleteikről, a járműveik állapotáról, hogy hány katonájuk van a frontvonalon.”
Vlagyimir Szolovjov ezután még kifejezi sajnálatát, hogy egyik felelőst sem lőtték agyon, vagy legalább nem rángatták elő a fülénél fogva, és egyik sem végzett magával. Igen, a saját, általában istenített haderejének tisztjeiről beszél.
This is the angriest Solovyev I've ever seen.
— Dénes Törteli(@DenesTorteli) November 11, 2022
@wartranslated#Hungary #DenesTorteli #Ukraine pic.twitter.com/wNETnfb59T
Miért fenyegetőzött azzal a hírhedt csecsen vezér, Kadirov, hogy személyesen tesz jelentést Putyinnak a valós ukrajnai harci helyzetről? Miért zajlott a háború kitörése után tisztogatás az ukrajnai inváziót előkészítő hírszerző ügynökség, az FSZB vezetésében és miért adta át az ukrán ügyeket Putyin a katonai hírszerzésnek, a GRU-nak? Miért vannak tele az orosz Telegram-csatornák azzal, hogy a katonák közvetlen parancsnokaikat vádolják azzal, hogy hazudnak a tábornokoknak, és miért vádolják az oroszpárti bloggerek a parancsnokokat rendszeresen hazudozással? Nem a „hazug” nyugati sajtó és szakértők fogalmazzák meg ezeket a vádakat, hanem maguk a rezsimet, a háború támogató orosz véleményformálók, sajtómunkások és katonák.
Számukra az a rossz hírünk van, hogy a vranjo kultúráját nem lehet egyik napról vagy hónapról a másikra kiirtani. A dolog természetéből adódóan a játékban mindenki részt vesz, még az is, aki éppen a hazugságokat kritizálja. Lehet leváltogatni a hírszerzés vagy a haderő magas rangú parancsnokait, sőt, ki is eshetnek néhányan közülük véletlenül ablakokon, ez nem fogja a többieket, az általuk irányított szervezetek alsóbb szintjein a túlélésért küzdő hivatalnokokat és tiszteket igazmondásra sarkallni. A valóság viszont újra és újra le fogja dönteni a légvárakat, de közben nagyon sok ember fog még egy értelmetlen háború viszonylatában is értelmetlen halált halni.
Akkora zűrzavarra nem számítanak, mint áprilisban, de komolyabb kilengés jöhet a tőke- és devizapiacokon hétfőn. 
