Egy rakétákkal telepakolt vadászgépnél vagy helikopternél talán nincs lenyűgözőbb szimbóluma a modern hadviselésnek. Az elmúlt évtizedekben azt szokhattuk meg, hogy a légierő a háborúk döntő fegyverneme. Ukrajna ellen világ minden hagyományos számítás szerint második legerősebb légierejével rendelkező hadserege indított támadást, és az első néhány napban az Ukrajna felett zúgó orosz harci gépek és helikopterek képei is erősítették azt az érzést, hogy az ukránoknak semmi esélyük felvenni a harcot az orosz hadigépezet ellen. Aztán a dolgok nagyon máshogy alakultak.
Az orosz légierő persze fontos szerepet játszott és játszik a harcokban, gépei rengeteg bevetést repülnek, de ezek hatékonysága precíziós bombák és irányított rakéták hiányában végig igen alacsony volt. Az oroszok nagy meglepetésre nem tudtak teljes légifölényt kiharcolni Ukrajna felett, mind az ukrán légvédelem, mind az ukrán légierő működőképes maradt, hogy aztán utóbbit az egyre nagyobb mennyiségben beérkező nyugati fegyverszállítmányok még jócskán meg is erősítsék.
Ha nem egy sok ezer ember halálát és milliók szenvedését okozó háborúról lenne szó, akkor akár az abszurd humor kategóriájába is sorolhatnánk, hogy az oroszok március elején diadalmasan bejelentették: gyakorlatilag megsemmisítették az ukrán légierőt – majd az azóta eltelt bő három hónapban szinte naponta büszkélkednek el újabb és újabb lelőtt ukrán gépekkel és helikopterekkel. Ezek összes mennyisége már jócskán meghaladja az ukrán légierő által valaha birtokolt repülő eszközök számát, de minden újabb nappal csak nő és nő. (A kijevi vezetés által közölt számokat sem lehet szentírásnak venni, mindenesetre ezek szerint az oroszok mostanáig összesen 216 repülőgépet és 181 helikoptert vesztettek Ukrajnában.)
Veszélyes egek
Az orosz légierő valódi sikereket szinte csak a messze az ukrán légtértől kilőtt (és mostanra rohamosan fogyó) cirkálórakéták bevetésével tudott elérni, valamint a gyakorlatilag védtelen ukrán városok, elsősorban Mariupol bombázásában játszott nagy szerepet. A frontvonal felett azóta, hogy a nyugati, fejlett, vállról indítható légvédelmi rakéták nagy tömegben megjelentek az ukrán katonáknál, minden alacsony magasságon végrehajtott, a pontos csapásmérés esélyét kínáló bevetés halálos veszélyt jelent az orosz pilóták – és nem mellesleg az általuk repült, sokmillió dollárnak megfelelő értékű, rövid távon pótolhatatlan eszközök – számára.
Az eleve kisebb és gyengébben felszerelt ukrán légierő sem volt jobb helyzetben. Repülőgépeik és helikoptereik persze értek el sikereket a harcokban, bevetéseik azonban inkább a harci szellem emelése szempontjából játszottak komoly szerepet, a felettük elzúgó, saját felségjelet viselő gépek hatékonyan tudatták az ukrán katonákkal, hogy nincsenek egyedül, érdemes tovább harcolniuk.
A háború Kelet-Ukrajnára, egy jóval kisebb, jórészt alapvetően sík területre történt koncentrálódása még tovább rontott a légierők hatékonyságán. A mostani harcok fő színterei környékén a frontvonal mindkét oldala tele van pakolva olyan légvédelmi eszközökkel, amelyek minden, az ellenséges terület feletti bevetést egy fordított orosz ruletthez (a tárban nem egy golyó van, hanem egy golyó hiányzik belőle) tesznek hasonlatossá a pilóták számára.
Gondoljunk bele: egy brit Starstreak légvédelmi rakéta csúcssebessége nagyjából a hangsebesség négyszerese, azaz 1400 m/s (kb. 5000 km/h), hatótávolsága pedig felfelé 5, horizontálisan pedig körülbelül 7 kilométer. Ebben a virtuális buborékban kicsi esélye a túlélésre egy ellenséges repülőnek, ha a Starstreak rakéta befogta és elindult feléje. Az Ukrajnába szállított nyugati légvédelmi fegyverek közül valamivel kisebb teljesítményre képesek az amerikai és más vállról indítható rakéták, de az esélyeken ez keveset változtat, főleg ha gyakorlatilag bármelyik bokorban bujkálhat velük egy katona. És akkor még ott vannak a mindkét oldalon használatos, orosz fejlesztésű hagyományos légvédelmi rakétarendszerek is. Az alábbi videó egy ukrán drón szemszögéből mutatja be, milyen találkozni egy légvédelmi rakétával.
Nem csoda, ha friss jelentésükben a brit katonai hírszerzés elemzői így fogalmaznak:
„az orosz légierő képtelen teljes légi fölényt kivívni, és működését a kockázatkerülés jellemzi. Ez abban is megnyilvánul, hogy orosz harci gépek ritkán hatolnak mélyen az ukrán vonalak mögé.”
Ezen az változtathatna, ha a gépek nagy magasságból is pontosan célba találó irányított bombákat tudnának bevetni, mivel ezeket a legtöbb légvédelmi eszköz hatósugarán kívülről is le lehetne dobni – ám ilyenek egyik oldalon sem állnak rendelkezésre elegendő mennyiségben. Helyettük az elmúlt hetekben a bevetések nagy részénél mindkét légierőnél irányítatlan, S-8-as (80 milliméter átmérőjű), rakétákat használnak, illetve orosz oldalon ezek nagyobb, S-13-as (130 milliméter átmérőjű) változatait is. Ezeket a repülőgépek szárnyaira, illetve a helikopterekre erősített kilövőegységekből indítják útnak. Egy-egy B-8-as kilővőegységben húsz darab S-8-as rakéta van, és egy (mindkét oldalon e bevetésekre használt) Szu-25-ös repülőgépre négyet lehet ebből felhelyezni. (Ezen a nagyon alacsonyan repülő Szu-25-ön is négy ilyen kilövőegység látható, a törzshöz legközelebbi két egység valószínűleg ledobható póttank.)
Best Su-25 shot I have seen yet.
— Taurevanime (@Taurevanime) May 21, 2022
Hearing the cameras clicking away I would've thought this may have been before the war. But seeing the one house with a whole wall missing makes me think it is recent. pic.twitter.com/wIxiyhOwTp
Ez komoly tűzerő, csakhogy a rakéták maximális hatótávolsága néhány kilométer, és hatékonyan akkor lehet bevetni őket, ha a repülőgép vagy helikopter a célpontot látva, arra rárepülve, néhány száz méter távolságból, direkt célzással lövi ki a rakétákat.
Nagy ívben lőnek rá
A fent részletezett okokból erre nincs lehetőség, de van egy megoldás, amellyel a rakétákkal – elvben – el lehet találni a célpontot, de a pilóta sem írja alá a saját halálos ítéletét kilövéskor. Angolul ezt a módszert spray and pray-ként emlegetik, amit talán elég pontatlanul „dobás és fohász”-ként lehetne átültetni magyarra. A dolog lényege, hogy a rakétákat hatótávolságukon kívülről indítják útnak, viszont nagyjából 30 fokos szögben felfelé. Miután üzemanyaguk elfogy, a rakéták szépen, a fizika törvényeit követve elnyújtott ívben zuhanni kezdenek, majd becsapódnak.
Az ukrán front felett ez úgy néz ki, hogy a harci gépek nagyon alacsony magasságban, tehát a légvédelmi radarok és a vállról indítható rakéták kezelőinek számára láthatatlanul közelítik meg a frontvonalat, majd a kijelölt célponttól még mindig több kilométeres távolságban, még mindig a front „barátságos oldalán”, hirtelen felrántják a gép orrát, a kiszámolt szögben és sebességgel egyenletesen emelkedve kilövik a rakétákat, majd azonnal éles fordulót tesznek, és menekülnek vissza a föld biztonságot jelentő közelségébe. Ezen a videón két ukrán Szu-25-ös mutatja be a manővert:
Elméletben, a célpont koordinátái, a rakéták sebessége és üzemanyaguk mennyisége alapján elég pontosan lehetne így célozni, csakhogy valós körülmények között ez szinte lehetetlen. Képzeljük csak el: egy a fák koronája felett száguldó repülőgéppel vagy helikopterrel kéne megvalósítani azt, hogy pont a megfelelő helyen, a megfelelő sebességgel, a megfelelő szögben és a megfelelő időben lője ki a pilóta a rakétákat. Néhány másodperc, néhány fok, néhány km/h óra eltérés, és az egész sorozat rakéta több száz méterrel kerüli el a kijelölt célt útjának végén. És akkor még mondjuk egy váratlan szélfuvallattal nem is számoltunk. Az alábbi felvételen egy orosz, éjszakai spray and pray támadás látható, a találati pontosság értékeléséhez fontos megjegyezni, hogy a középen látható épületegyüttes nagyjából 500 méter hosszú.
A Russian nighttime attack on a Ukrainian position in Mykolaiv Oblast, reportedly utilizing Ka-52s and unguided rockets. Note the spread of fire. pic.twitter.com/X9CztGCeSJ#UkraineRussianWar #UkraineWar
— Ukrainian News24 (@MarkRid89403375) June 20, 2022
A módszert elemző katonai szakértő szerint a legkisebb hiba esetén nagyjából a legtöbb, amit remélhet a pilóta, hogy a lövedékek „valahol ellenséges területen” csapódnak be, és mivel ezek a típusú rakéták puha földbe érkezve általában fel sem robbannak,
„valószínűbb, hogy úgy sebesülnek meg az ellenséges katonák, hogy átesnek egy fel nem robbant rakétán”,
mint az, hogy eltalálják őket. A mindkét oldalon – de a két fél légierejének egymáshoz viszonyított mérete miatt főként orosz részről – az utóbbi hetekben szinte egyeduralkodóvá vált taktika tehát valóban nem sokkal hatásosabb, mint fohászkodni az ellenség vesztéért, csak közben sokmillió dolláros repülő eszközök évek alatt kiképzett pilótái égetnek el rengeteg kerozint. Hogy miért csinálják mégis? A napi jelentésekben jól mutatnak a repült bevetések mind a pilóták, mind a parancsnokok számára, és mivel igen távolról lőnek az ellenségre, könnyű remek eredményeket kapcsolni a kilőtt rakétákhoz, ellenőrizni úgysem lehet. Mindehhez viszonylag alacsony kockázatok társulnak, a költségeket pedig ki számolja egy háború közepén…
(A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy az alábbi, a taktikát eredeti orosz felvételek alapján nagyon alaposan bemutató videó készítője szerint nem ennyire rossz a helyzet. Az ő értékelése az, hogy az orosz pilóták megtalálták az egyetlen lehetséges választ a kialakult helyzetre, és ugyan a spray and pray pontatlan módszer, egy helikopter akár naponta hat bevetést is tud így repülni, a célpontként kijelölt körzetet rendszeresen megszórva könnyen gyártható, olcsó rakétákkal.)
Az viszont tény, hogy még ez a módszer sem teljesen kockázatmentes. A manőver végrehajtása közben a repülőgép vagy helikopter felemelkedik a veszélyes magasságba, és néhány másodpercet el is tölt ott. A kilőtt rakéták füstje elárulja az ellenséges megfigyelőknek a támadó gép helyzetét, és megfelelő reakcióidővel ezalatt befogható a gép, és elindítható az irányába és rakéta. Mint láttuk, egy Starstreak lövedéke akár pár másodperc alatt is a helyszínre érhet. A pilóták általában elég gyorsan végrehajtják a manővert, hogy sértetlenül elmenekülhessenek, de elég egy kis hiba, néhány másodperc késlekedés, és máris életveszélyben vannak.
Amikor tehát látványos felvételeket látunk harci gépekről és helikopterekről, ahogy a frontvonal közelében, a földtől pár tucat méterre repülnek, majd félelmetes rakétasorozatokat eresztenek meg, jusson eszünkbe, hogy amit látunk, az eredményét tekintve nem sokkal több, mint egy látványos légibemutató – még akkor is, ha a pilóták még így is az életüket kockáztatják a show kedvéért.
