Hova bújt az orosz flotta? És mit tanulhat ebből az USA vagy Kína?

Emlékszünk még arra, hogy a háború első heteiben milyen sok hír szólt az orosz flotta hadműveleteiről? Ott volt a Kígyó-sziget híressé vált esete, de azt is sokan latolgatták, hogy vajon tervez-e, képes-e az orosz haditengerészet végrehajtani egy partraszállást Odessza környékén, és ezzel teljesen elvágni Ukrajnát a tengertől.

És azóta? Az utóbbi hónapokban szinte semmilyen hír nem szólt az orosz flottáról azon kívül, hogy hajóiról is kilőnek cirkálórakétákat ukrán célpontokra. Mi történt, hol bujkál a Fekete-tengeri Flotta? A válaszhoz – mint általában – kicsit messzebbről érdemes elindulni.

Tűzerő mindenek felett

Oroszország történelmileg is igen ambivalens módon viszonyult a tengeri haderőhöz. Alapvetően az ország fő fókuszát mindig is a szárazföldi haderő jelentette, és ezt igazolta is az a tény, hogy a legnagyobb fenyegetések mindig a szárazföld felől érték az orosz államot. Azok a támadók, akik elérték és elfoglalták Moszkvát, mint a mongolok és Napóleon, a szárazföldön érkeztek, ahogy később a hitleri Harmadik Birodalom csapatai is. Ettől függetlenül Nagy Péter például célul tűzte ki egy erős flotta felépítését, ahogy más cárok is voltak, akik ezt prioritásnak kezelték, míg mások inkább más területekre koncentráltak.

A szovjet időkben is hasonló kettősség volt megfigyelhető. Sztálin a második világháború előtt egy erős, bármilyen ellenféllel szemben kiállni képes nyílt tengeri flottáról álmodozott, de a háború aztán elsodorta ezeket a terveket. A hidegháború első szakaszában a szovjetek elfogadták, hogy nyílt összecsapásban nem lenne esélyük az amerikai, és pláne az egyesült NATO haditengerészete ellen, ezért az aszimmetrikus képességek kiépítésére koncentráltak: a céljuk az volt, hogy a szovjet partvédelmi erők és a légierő kellő távolságban tudják tartani a partoktól a NATO haditengerészetét, amíg a szárazföldi és nukleáris erők leradírozzák ellenségeiket a föld felszínéről, a nukleáris rakéták indítására képes tengeralattjárók pedig a stratégiai elrettentés egyik legfontosabb komponensét adták.

Az 1970-es évek második felétől azonban Szergej Georgijevics Gorskov admirális, a flotta főparancsnokának koncepciója alapján a Szovjetunió hatalmas erőforrásokat áldozott arra, hogy olyan haditengerészetet építsen fel, amely a világ bármely flottájával szemben fel tudja venni a kesztyűt. Ez azonban nem a NATO-flották lemásolásával történt, hanem saját doktrínán, tervezési elvek alapján. Míg az amerikai flotta hajóinak jelentős része egy célt szolgál: megvédeni és segíteni a repülőgéphordozókat, amelyek a fő csapásmérő erők, addig a szovjetek más irányba indultak el. Olyan hajókat építettek, amelyek elképesztő tűzerővel rendelkeztek, és elméletben akár légifedezet nélkül is képesek lettek volna felvenni a harcot amerikai repülőgéphordozó-kötelékek ellen, elsősorban hajók ellen bevethető rakéták, illetve fejlett légvédelmi rendszerek segítségével.

Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a hajótervezők minden más szempontot alárendeljenek a minél nagyobb tűzerőnek. Márpedig egy hadihajón véges a rendelkezésre álló tér, és ez azt jelentette, hogy más kérdésekben kompromisszumokra kényszerültek. A szovjet hajók általánosságban nehezebben karbantarthatók, zsúfoltabbak, a legénységnek rosszabb körülményeket kínálók voltak, mint mondjuk a hasonló kategóriájú amerikai hajók. Ez azonban nem a tervezők hozzá nem értésének a bizonyítékai, csak következményei voltak egy tudatos, kompromisszumos döntésnek.

Az 1980-as évek végére az e koncepció jegyében megépült hajók valóban komoly fenyegetést jelentettek akár még az amerikai flottára is. Ugyan tengerészeti légierő tekintetében a szovjetek még ekkor is csak egyetlen, már akkor is elavultnak számító repülőgéphordozót tudtak felmutatni, a légvédelmi és AShM (Anti-ship Missile, hajók ellen bevethető rakéta) rakétarendszerekkel telepakolt orosz hajók és a kifejezetten fejlett tengeralattjárók arra mindenképpen alkalmassá tették a szovjet flottát, hogy komoly veszteségeket tudjon okozni akár még teljes értékű amerikai kötelékeknek is.

Az orosz Fekete-tengeri Flotta zászlóshajója, az 1983-ban még Szláva néven szolgálatba állt Moszkva tökéletes példája ennek a koncepciónak. A hajónak háromrétegű légvédelmi rendszere volt, 64 S-300-as rakéta felelt a fenyegetések nagy távolságban történő semlegesítéséért, 40 OSA-rakéta a közepes hatótávolságú légvédelmét biztosította, ha pedig valami még ezek ellenére a hajó közelébe ért, azt 6 darab CIWS (Close-in Weapon System - közeli légvédelmi rendszer) gépágyú várta. A hajó fő fegyvere pedig 16 darab, eredetileg P-500-as, majd később P-1000-es AShM volt. Ezek ugyan még a szovjet időkben fejlesztett rakéták, de ma is félelmetes fegyverek, a hangsebesség háromszorosával repülnek, 500 kilométer a hatótávolságuk, és közel 5 tonnás súlyukból egy tonnát maga a robbanófej képvisel. Csak összehasonlításképpen: a NATO-ban hasonló célokra használt, Ukrajnának is szállított Harpoon-rakéták hangsebesség alatt repülnek, kisebb a hatótávolságuk, és 700 kilogramjukkal könnyebbek, mint a P-500-as robbanófeje. A Moszkva – papíron mindenképp – ma is félelmetes ellenfél lett volna még az amerikai haditengerészetnek is, ahol egy hasonló Ticonderoga-osztályú cirkálón összesen 8 Harpoon-rakéta és két darab CIWS kap helyet. Fegyverzet tekintetében tehát elképesztő, amit mondjuk a Moszkva tudott, csak közben nem szabad elfelejteni, hogy ennyi rakétának már csak az üzemanyaga is nagyon komoly bajt tud okozni egy baleset vagy egy ellenséges találat esetén, még ha robbanófejeket nem is számítjuk.

Csakhogy aztán jöttek az 1990-es évek, és a Szovjetunió összeomlása. Az inkább évtizedes, mint sok éves távlatban fejleszthető flottát különösen keményen érintette a forrásainak egyik napról a másikra történt drasztikus megvágása, az ellátási láncok – ne feledjük, Ukrajna volt például a szovjet hadihajógyártás legfontosabb központja – összeomlása. Amit Brezsnyev és Gorskov felépített, az az 1990-es évek alatt nagyrészt szétrohadt, de legalábbis nagyon leromlott állapotba került. És a karbantartás elmaradása, a pénzhiány különösen veszélyes, ha olyan hajókat érint, amelyek eleve nagyjából a fizikailag lehetséges mennyiségig tele vannak tömve nagyon robbanékony és veszélyes dolgokkal.

Igaz, Putyin hatalomra kerülése után újra több pénzt kapott a flotta, de ennek nagy része nem a meglévő hajók felújítására ment el. Az egyetlen orosz repülőgéphordozó, az Admiral Kuznyecov mellett mindig hajózik egy vontatóhajó, hogy amikor (és általában nem ha, hanem amikor) műszaki gondjai akadnak, be tudja vontatni egy kikötőbe. Az orosz flotta az elmúlt években kapott új hajókat, illetve számos régebbi és új hajójára szereltek cirkálórakéták kilövésére alkalmas vertikális rakétaindítóállásokat, és Szíriában azt a képességét is demonstrálta az orosz haditengerészet, hogy saját kikötőitől távol is képes hadműveletek végrehajtására. Az ukrán háború viszont más kihívásokat is hozott.

Egyszer fent, egyszer lent

Haditengerészet terén Oroszország még nagyobb fölényben volt Ukrajnával szemben, mint akár a tüzérség, akár a légierő tekintetében, és ez kezdetben meg is mutatkozott. Az ukránok ráadásul rossz döntéseket is hoztak, az ukrán flotta zászlóshajóját, a Hetman Szahajdacsnyi fregattot maguk süllyesztették el Mikolajiv kikötőjében március 4-én, hogy ne kerüljön orosz kézre – csakhogy Mikolajivot végül nem tudták elfoglalni az oroszok. Más, kisebb hajók viszont orosz kézre kerültek. Az orosz Fekete-tengeri Flotta 6 nagy felszíni hajóval, és 35 segédhajóval (naszádok, aknaszedő hajók, stb.) kezdte a hadműveleteket, és miután Törökország élt azzal a jogával, hogy lezárta a Boszporuszt a hadihajók elől, az is biztossá vált, hogy egyhamar nagyobb hajóegységek tekintetében nem is kaphat utánpótlást a balti-tengeri, a csendes-óceáni vagy az északi-tengeri flottaegységektől.

De ez a kezdeti erő is elég volt ahhoz, hogy az orosz flotta nagyjából azt csináljon, amit akar. Rakétázták az ukrán célpontokat, elfoglalták a Kígyó-szigetet, és gyakorlatilag blokád alá vették Ukrajna megmaradt kikötőit. Még arról is szó volt, hogy esetleg megkísérelhetnek egy partraszállást Odessza környékén, és bár ez valószínűleg nem merült fel komoly lehetőségként, azért lekötött ukrán erőket és figyelmet ez a lehetőség is. Az ukrán tengeri gabonakereskedelem blokkolása jelentős zsarolási potenciált adott Moszkva kezébe.

Aztán hirtelen minden megváltozott, méghozzá gyakorlatilag néhány óra leforgása alatt. Április 14-én ugyanis elsüllyedt a Moszkva, a flotta zászlóshajója. Azzal, hogy mi történhetett a hajóval, részletesen foglalkoztunk egy akkor megjelent cikkben, ez az alábbi ajánlóra kattintva elolvasható. Röviden összefoglalva: az orosz hivatalos álláspont szerint tragikus baleset, az ukrán, nyugati híradások szerint két ukrán Neptun hajó elleni cirkálórakéta okozták a Moszkva végzetét. A helyzet az, hogy mindkét verzió a hajó és/vagy a legénység nagyon súlyos hiányosságait feltételezi. Egy baleset megfelelő kármentési protokollok mellett nem okozhatta volna a hajó elsüllyedését, de a Moszkva védelmi rendszerein sem hatolhatott volna át két rakéta, és ha mégis, nem okozhattak volna ilyen súlyos károkat.

Azt, hogy pontosan mi történt, talán soha nem tudjuk meg, de a tény, hogy a Moszkva pusztulása után az orosz hajók eltűntek az ukrán partok közeléből, sőt, sokat még a krími bázisok helyett „rendes” oroszországi bázisokra is visszavontak, nagyon azt valószínűsíti, hogy a rakétatalálatos verzió áll közelebb a valósághoz. Ha valóban baleset történt volna, akkor kemény gyakorlatozás és ellenőrzés kezdődött volna a flottánál, majd ezek lezárultával visszatértek volna az oroszok ahhoz, amit korábban csináltak. E helyett olyan fényképek kerültek napvilágra, hogy az orosz hajók fedélzetére földi légvédelmi ütegeket „szíjaztak” fel, a hajókat pedig igyekeznek az ukrán rakéták feltételezett hatótávolságán kívül tartani. Mivel Moszkvában valószínűleg pontosan tudják, mi történt a Moszkvával, ez elég erős bizonyíték arra vonatkozóan, hogy ukrán rakéták küldték a hajót a hullámsírba.

The SA-15 in question to me appears to be a tracked regular Tor-M1/2 model and not the modular Tor-M2KM previously mounted and tested on Russian Navy warships.

I wonder if the regular Tor-M1/2 can be integrated into the ship's CMS. https://t.co/b4mkMsXFRP pic.twitter.com/Y5KecwW5pf

— Kemal (@kemal_115) June 7, 2022

Kétségtelen tény viszont, hogy a Moszkva elsüllyedt, és ezzel az orosz flotta fontos szimbóluma mellett elvesztette legerősebb, a többi hajónak nagy hatótávolságú légvédelmi fedezetet biztosító egységét is (vannak légvédelmi rendszerek például a többi cirkálón is, de nem a több száz kilométerig bevethető S-300-as, hanem jóval kisebb hatótávolságú rakétákkal). És az is tény, hogy azóta az oroszok fel kellett hogy adják a Kígyó-szigetet, és ezzel a tenger újabb jókora darabkája vált életveszélyessé hajóik számára. Még az ukrán gabonaexport is újraindult, ezt persze Oroszország jóindulata jeleként tálalta, de felmerül azért a kérdés, hogy mennyire tudnák a jelen helyzetben valóban megakadályozni e hajók mozgását. A Fekete-tengeri Flotta visszatért a cirkálórakéták lövöldözéséhez, ami persze hatással van a háború menetére, de mégsem ugyanaz, mintha Ukrajna teljes partmenti sávját ellenőrzése alatt és légvédelmi fegyvereinek hatósugarán belül tudná tartani az orosz haditengerészet. A háború nyilván nem a Fekete-tengeren fog eldőlni, de ez is egy kisebb, de fontos győzelem volt Ukrajna számára.

Nem lehet elbújni

Érdekes kérdés, hogy vajon milyen tanulságokkal bír e hadszíntér sorsa a tengeri hadviselés jelene és jövője szempontjából. A hajók ellen bevethető cirkálórakéták fenyegetése nem újdonság, de most esetleg sok állam gondolhatja úgy, hogy ha az ukránok saját és nyugatról kapott rakétáikkal gyakorlatilag ki tudták tiltani az orosz flottát a partjaik több száz kilométeres körzetéből, akkor erre érdemes pénzt és erőforrásokat áldozni. Míg egy cirkáló vagy pláne egy repülőgéphordozó milliárd dolláros tétel, addig egy cirkálórakéta-kilövőállás legfeljebb tízmilliókban. Ezek ráadásul mozgathatók, könnyen álcázhatók is, az ellenség csak akkor értesül jelenlétükről, amikor a rakétáik már a túl közel merészkedett hajók felé tartanak. Lehetséges mondjuk, hogy Tajvannak haditengerészete és légiereje helyett inkább ilyen rakétarendszerek telepítése lenne az út a kínai inváziós fenyegetés csökkentéséhez? Az mindenesetre biztos, hogy a NATO-nál érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire szerencsés az, ha a hasonló orosz és kínai fegyverekhez képest minden paraméterben elmaradó Harpoon rakéták a legjobbak, amelyeket a szövetség le tud szállítani Ukrajnának.

Azért ne feledjük el azt sem, hogy ugyan az ilyen rakéták - ironikus módon főleg a szovjet eredetű, a hangsebesség többszörösével érkező, egy találattal is masszív károkat okozni képes rakéták – félelmetes fegyverek, de egy jól működő flottaegység azért képesnek kéne legyen tenni ellenük valamit. Egy egyelőre nem igazoltan valódi, az interneten keringő jelentés szerint a Moszkva radarrendszereivel súlyos gondok voltak, a hat CIWS-gépágyúból csak egy volt működőképes állapotban. Még műszaki gondok nélkül is, egy S-300-as elhárítórendszer kezelése szinte teljesen manuálisan történik, és a Moszkván ugye sorozott, tehát valószínűleg nem hosszú éveken át erre kiképzett matrózok teljesítettek szolgálatot. Ugyanez igaz a kárelhárítási képességekre is, ezeket csak hosszú, unalmas és fárasztó gyakorlatozással lehet a megfelelő szinten elsajátítani. A már említett jelentés szerint az eszközökkel is gond volt, a tűzoltókészülékeket például elzárva tartották, mert féltek, hogy különben ellopják őket, a tűzzáró ajtókat nem használták megfelelően vagy nem is működtek, és így tovább. Nem tudjuk mi igaz ebből a jelentésből, az viszont a fenteik értelmében biztos, hogy valami nem stimmelt a hajóval vagy a legénységgel. A lényeg, hogy valószínűleg egy amerikai flottaegység ellen nem járt volna ennyire látványos eredménnyel egy ilyen támadás. (Az alábbi Twitter-bejegyzésen a Moszkván is használatos légvédelmi radarrendszer két eleme látható. Képzeljük el, amint egy ilyennel kell megbirkózni valakinek néhány hónapos kiképzés után, éles helyzetben.)

スラヴァ級の戦術情報システム、"Lesorub-1164"のコンソールがこれらしい
見た目や開発時期から考えるとNTDSと同等の機能はあったのかな...という感じ pic.twitter.com/AkBdJ9wLYk

— BAE製プーさん (@Torpol_M) April 14, 2022

Ettől függetlenül valószínűleg a világ minden haditengerészeténél felfigyeltek erre az esetre, és kettőzött erővel fejlesztenek olyan védelmi fegyvereket, amelyek hatékonyabbak e rakéták ellen, mint a korábbiak, például lézeres rendszereket vagy elektronikus zavaróberendezéseket.

Egyértelmű, bár hivatalosan nem elismert tény, hogy az amerikai katonai felderítés segített meghatározni az ukránoknak a Moszkva helyzetét a végzetes támadás elindítása előtt. A Fekete-tenger nagy része felett minden további nélkül körözhetnek a NATO felderítő repülőgépei és drónjai, és köröznek is. A dolgok természetéből adódik, hogy a nyílt tengeren egy több tízezer tonnás hajót szinte lehetetlen elrejteni, pláne úgy, hogy a felderítőgépekre az oroszok nem lőhettek, hiszen az a NATO elleni nyílt hadi cselekmény lett volna.

A kérdés azonban manapság már, az olcsón elérhető drónok, illetve a magáncégektől is megvehető, célzottan megrendelhető műholdfelvételek világában már nem is annyira az, hogy látunk-e valamit a tengeren, hanem ami ezután jön. Mert bemérni egy hajót az egy dolog, de ezután gyorsan és hatékonyan továbbítani ezeket az adatokat egy fegyverrendszer felé, majd ezt bevetni, célra vezetni, és ezután még esetleg a károkat is felmérve eldönteni, hogy van-e szükség újabb támadásra, az már sokkal bonyolultabb. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy a Moszkva esetében a történetnek ez az érdekesebb része hogyan zajlott.

Az biztos, hogy a jövőben azok a partvédelmi erők képviselhetnek igazi elrettentő erőt, amelyek változatos, de gördülékenyen együttműködni képes eszközökkel vannak felszerelve. A másik oldalon pedig azok a flották élhetik túl az ilyen rendszerekkel való találkozást, ahol szintén egymást segítő és kiegészítő, megfelelően karbantartott, és megfelelően kiképzett, motivált és éber legénység által kezelt védelmi rendszerek állnak rendelkezésre. Az orosz flotta egyik zászlóshajója pusztulása és számos tengerésze halála árán kellett megtanulnia ezt a leckét, most már csak az a kérdés, hogy képesek-e olyan lépéseket tenni, amelyek a jövőre nézve nagyobb védelmet tudnak nyújtani hajóiknak.

A cikk alapjául a Perun YouTube-csatornán megjelent kiváló elemzés szolgált: