Fegyverekkel teletömött ócskavas volt a Moszkva, Putyin büszkesége

Ami biztos: április 14-én elsüllyedt a fekete-tengeri orosz flotta zászlóshajója, a Moszkva cirkáló. Ami nem biztos, az az, hogy pontosan hogyan és miért. Az ukránok állítása szerint a hadihajót ők találták el egy vagy több cirkálórakétával, az orosz tájékoztatás pedig szokás szerint nem állt elő koherens, minden részletében hihetőnek tűnő magyarázattal a történtekre, de nagyjából balesetről és szerencsétlen körülményekről szól. Az is biztos viszont, hogy amennyiben a Moszkva egy jó állapotban lévő, folyamatosan karbantartott, jól kiképzett legénységgel feltöltött hajó lett volna, akkor nem eshetett volna meg vele sem az, amit az ukránok, sem az, amit az oroszok állítanak.

Több szempontból is fontos lenne tudni, mi és miért történt a Moszkvával. A hajó elvesztése ugyanis komoly csapás az orosz haditengerészetnek, a hajó pótlása rövid távon lehetetlen, mivel a törökök lezárták a Boszporuszt és a Dardenellákat az orosz hadihajók előtt, hosszabb távon pedig az orosz gazdasági nehézségek és a hajóépítő kapacitások hiánya miatt kétséges. Az orosz elnök környezetéből pedig olyan hírek is kiszivárogtak, hogy Putyin olyan "megalázó" veszteségnek tekinti a Moszkva pusztulását, ami a béketárgyalások folytatása helyett mindenképpen valamilyen látványos győzelemként eladható eredmény kivívását teszi szükségessé az oroszok számára, így a hajó dicstelen vége akár még hetekkel, hónapokkal később is emberéletek ezreit követelheti.

Mit tudunk?

Az a kevés, amiben minden forrás egyetért, az nagyjából ennyi: a Moszkva cirkálón valamikor még április 13-án, szerda délután, a Krím-félszigettől nyugatra, az ukrán partoktól nagyjából száz kilométeres távolságban tört ki tűz. Ezután elkezdték vontatni a szevasztopoli flottabázis felé, de az úton valamikor, a következő nap folyamán az oldalára dőlt, majd elsüllyedt.

Az oroszok csütörtök reggel először azt állították, hogy a hajón tűz ütött ki (ennek okait még vizsgálják), „komoly károkat szenvedett”, de a tüzet sikerült ellenőrzés alá vonni, a legénységet kimenteni, a hajó pedig úton van a kikötő felé. (Mondtak olyat is, hogy már el is jutott a biztonságos bázisra, sőt olyat is, hogy mindezt nem is vontatva, hanem saját erőből tette.) Aztán később a nap folyamán egyszer csak bejelentették, hogy a Moszkva vontatás közben az oldalára dőlt, majd elsüllyedt, méghozzá a „viharos idő miatt” (a helyi időjárási adatok, illetve a később előkerült felvételek alapján a tenger nyugodt volt, tehát a történet ez a része biztosan hazugság). A legénység sorsáról nem adtak közelebbi felvilágosítást azon túl, hogy sikerült evakuálni a tagjait.

Ehhez képest az ukránok azt állították, hogy a tűz oka az volt, hogy a hajót „legalább egy” Neptun hajók ellen bevethető cirkálórakétájuk találta el, ezután pedig vontatás közben süllyedt el. Arról is lehetett hallani, hogy az akcióban „egy vagy két” Bayraktar drón is részt vett, ezek valamilyen módon a hajó radarrendszereinek semlegesítésében vettek részt – figyelemeltereléssel vagy direkt támadással –, ezzel téve lehetővé, hogy a Neptunok átjuthassanak a Moszkva védelmén.

A legvalószínűbb forgatókönyv

Azóta előkerült egy felvétel a Moszkva utolsó óráiból, illetve a nyugati hírszerzési forrásokból is csorgott némi információ arról, mi történhetett. Ezek alapján valahogy a következőképpen történhettek a dolgok. Az ukránok feltehetően egy amerikai P-8 Poseidon tengeri felderítőgép segítségével bemérték a Moszkva helyzetét, majd szerda késő délután drónokat és Neptune cirkálórakétákat küldtek ellene.

A rakéták közül legalább egy eltalálta a hajót, robbanótöltete valahol a Moszkva belsejében detonált, ahol tüzet okozott, amelyet a legénység megpróbált eloltani. Közben megérkezett a segítség, és a hajót elkezdték Szevasztopol felé vontatni, miközben a fedélzetén továbbra is küzdöttek a lángokkal. Valamikor éjjel egy óra magasságában aztán a tűz elért valami nagyon robbanékony dologig (feltehetően a hajón tárolt légvédelmi vagy cirkálórakétákig), és a bekövetkező detonáció hatalmas lyukat ütött a hajó oldalába, a hajótest pedig elkezdett gyorsan megtelni vízzel. A vontatókötelet levágták, a legénység életben lévő része mentőcsónakokon menekült, miközben a Moszkva egyre inkább az oldalára dőlt, majd valamikor hajnali három óra környékén el is süllyedt.

A történet így nagyjából kerek, ám mégsem szabadott volna megtörténnie. A Moszkvát nem szabadott volna eltalálnia ilyen cirkálórakétáknak, és ha már így alakult, nem szabadott volna ettől elsüllyednie.

Mit tudott a Moszkva?

Az 1979-ben, még Szláva néven vízre bocsátott, majd 1983-ban szolgálatba állt cirkáló a jelenlegi orosz flotta harmadik legnagyobb, és egyben egyik legkomolyabb fegyverzettel rendelkező hajója volt. Képességeihez még csak hasonlatosakkal sem rendelkezett az egyébként sem túl acélos ukrán haditengerészet egyetlen hajója sem, így nagyjából egymaga is biztosíthatta az orosz tengeri fölényt az ukrán partoknál.

Mi több, a Moszkvát még a világ messze legerősebb haditengerészeténél, az amerikainál is félték. Legalábbis 1986-ban. Jim Wright, az amerikai flotta nyugalmazott tisztje legalábbis erről írt egy Facebook-bejegyzésében. Wright akkoriban az amerikaiak egyik legújabb hajóján, a Yorktown cirkálón szolgált, ami egy romboló társaságában hajózott be a Fekete-tengerre, hogy „kicsit megpiszkálja” a szovjet tengerészetet. Ez olyan jól sikerült, hogy szinte az egész fekete-tengeri flotta megjelent az amerikai hajók körül. Wright szerint a szovjet hajók közül sok „ócskavas volt”, de ott volt a Szláva is:

„Új, gyors, halálos, és tele fegyverekkel. A Szlávát, na őt tiszteltük.”

Igen ám, de ez több mint 35 éve történt. Tanulságos az is, ahogy Wright folytatja bejegyzését. A Yorktownt, amelyre én új és csúcstechológiás hajóként, a nyílt tengerek rettegett háborús gépezeteként emlékszem, azóta régen leszerelték elavultként, ahogy a testvérhajóit is.” Ezek közül az egyiken is szolgált Wright.

„A Valley Forge-t, az utolsó hajómat gyakorló célpontként süllyesztették el a szolgálatból kivonása után. Szomorú sors egy nagyszerű hajónak, de a gyakorlat értékes adatokat szolgáltatott a haditengerészetnek, hogy miként lehet hatékonyabbá és túlélőképesebbé tenni a hajókat éles helyzetben. És még mindig sokkal jobb sors, mint ami a Szlávának jutott.”

Hát igen, a hadiiparban (is) sok idő több mint három évtized. Igaz ugyan, hogy az amerikai haditengerészet kötelékében is szolgálnak még az 1980-as években elkészült hajók, ám ezeket egyrészt azóta többször is teljesen felújították, és folyamatosan karban voltak tartva, másrészt az amerikai flotta teljesen más nagyságrendet képvisel, mint az orosz, és más célokat is szolgál. Gerincét ugyanis a repülőgéphordozók adják, amelyek mellett a Moszkvához hasonló kategóriába tartozó hajók csak kísérői szerepet töltenek be. Az amerikai flottának arra kell képesnek lennie, hogy a világ bármely pontjára egy komplett hadsereg erejével tudja „kivetíteni” az amerikai erőt, repülőgépek tucatjait vagy százait, tengerészgyalogosok ezreit legyen képes bevetni és támogatni. És mellesleg elsüllyeszteni és lelőni mindent, ami a vízen, a víz alatt vagy a levegőben megpróbálja ezt megzavarni.

A szovjet, majd az orosz flotta soha nem volt képes ilyen „erőprojekcióra”, ehelyett fő célja pontosan az volt, hogy az amerikaiakat ebben lehetőleg megakadályozza vagy legalább megzavarja, illetve a tenger irányából levédje a szárazföldön harcoló egységeket.

A Szláva is erre lett kitalálva, és a mostani háborúban is hasonló szerepet játszott. Cirkálórakétáival közvetlenül is támadhatta az ukrán célpontokat, de még fontosabb volt jelenléte abból a szempontból, hogy radarjaival és jelentős légvédelmi fegyverzetével fedezte egyrészt a többi hajót, másrészt a partok közelében harcoló egységeket, miközben például a nyugati fegyvereket hozó repülőgépeknek is kockázatossá tette, ha a Fekete-tenger irányából próbálták volna elérni az ukrán légteret.

Ennek érdekében a hajó fegyverzetét folyamatosan modernizálták és bővítették, olyannyira, hogy egy szakértő szerint „roskadozott a fegyverektől”. A Moszkván hagyományos 130 milliméteres lövegek, több „közeli légvédelmi rendszer” (CIWS), hajó elleni rakéták kilövésére szolgáló fedélzet feletti indítóállások, a hajótestbe épített cirkálórakéta-kilövőállások, torpedóvetők, valamint légvédelmi rakéta-kilövőállások is voltak. Ez nagyon-nagyon sok robbanófejet, illetve majdnem annyira veszélyes rakétaüzemanyagot jelent, alaposan összezsúfolva.

A hasonló méretű amerikai hajókon ezeknek töredékét helyezik el, de nem spórolásból. Ennyi fegyver biztonságos tárolása és hatékony működtetése igencsak nehéz feladat, az orosz fegyveres erők pedig nem éppen arról híresek, hogy aprólékos gonddal tartanák be soraikban a biztonsági intézkedéseket. (A Moszkva pusztulásának helyszínétől nem messze, minden bizonnyal a lőszerkészletek berobbanásától rongálódott meg súlyosan nemrég az orosz flotta egy másik nagyméretű, partraszállási műveletekre tervezett hajója, a Szaratov.)

Cserébe a hajó egyéb rendszereit viszont nem modernizálták, de még csak nem is tartották rendesen karban. A korábban a Moszkván megfordult szakértők beszámolói szerint létfontosságú rendszerek voltak működésképtelen állapotban, egy részük kicserélés, karbantartás helyett szép élénk színű festékkel lefestve. Ami a most történtek fényében ebből a legfontosabb: a tűzoltó és tűzvédelmi rendszerek elavultak, hiányosak és rosszul karbantartottak voltak, a legénység pedig sem megfelelő kiképzéssel, sem megfelelő felszereléssel nem rendelkezett egy tűzeset kezelésére. Márpedig

„a tűzoltás az egyik legfontosabb feladata egy hajó legénységének – egy tengerész semmitől nem tart annyira, mint a tűztől a fedélzeten. Ami meggyulladhat, az meg is gyullad, a fedélzet alatt pokoli körülmények alakulnak ki, a hőmérséklet a 650 °C fokot is elérheti.

A legrosszabb esetben a hajótest acélja annyira meggyengülhet a hőségtől, hogy saját súlya alatt széthasad, beengedve a vizet. Vagy a tűz elérheti az üzemanyag- és lőszerkészleteket. A Moszkván mindkettőből bőségesen volt”

– írja Mike Thompson szakíró, leszerelt amerikai tengerész.

Onnantól tehát, hogy a Moszkván tűz ütött ki, a hajó végveszélyben volt, és a legénységnek nem is sikerült úrrá lenni a helyzeten. Ebből a szempontból a tűz oka másodlagos, ám ha azt valóban rakétatalálat(ok) okozták, az még újabb kérdéseket vet fel.

Csődöt mondott védelem

A Moszkva feladata – mint fentebb kifejtettük – elsősorban a hadműveletek támogatása, valamint a Krím-félszigetre telepített légvédelmi ernyő kiterjesztése volt. Radarjai, légvédelmi rendszerei arra lettek kitalálva, hogy felderítsék és megsemmisítsék a cirkálóra, illetve a vele hajózó egységekre, a körzetben tevékenykedő szárazföldi alakulatokra leselkedő veszélyeket. Több körös védelmi rendszerén elméletben csak a legmodernebb fegyverek koncentrált támadása lett volna képes áthatolni.

A Neptun rakéták márpedig messze vannak azért a csúcstechnológiától, példának okáért a hírhedt orosz hiperszonikus cirkálórakétáktól. Alapjukat a még a szovjet időkben fejleszteni kezdett szovjet-orosz Kh-35-ös rakéták jelentik, amelyeket aztán az ukránok az elmúlt években némileg modernizáltak, hogy végül nagyjából egy éve állítsák hadrendbe az elsőket belőlük.

A Moszkvának többféle légvédelmi rakétája, elektronikus zavaróberendezései, a célra repülést nehezítő álcázóberendezései és kilőhető „csalijai” is voltak, a védelem utolsó vonalaként pedig a lövedékekből szinte falat képező AK-630-as CIWS-gépágyúkkal is fel volt szerelve (ezek működése látható a lenti videón). Egy szimuláció szerint legalább tizenegy Neptun rakéta egyidejű érkezése kellett volna ahhoz, hogy ezekből néhány át tudjon hatolni az összes védelmi rendszeren, de megfelelő kárelhárítás mellett még ennek sem kellett volna végzetesnek bizonyulnia a hajó számára.

Semmilyen jel nem mutat arra, hogy a Moszkva bármelyik védelmi rendszere aktív lett volna a sorsdöntő pillanatokban (persze ettől még az lehetett, hiszen a támadás perceiről nem sokat tudunk, bár légvédelmi rakéták indítását talán észlelték volna különböző műszerek). Ha a hajón nem detektálták a közeledő rakétákat, vagy ha igen, de ennek ellenére sem sikerült hatékony ellenlépéseket tenni, az megint csak vagy súlyos technológiai problémákra, vagy a kiképzés hiányosságaira utal, esetleg arra, hogy a hajón nem is számítottak arra, hogy ilyen váratlan vészhelyzetben kell majd helytállniuk. A legutóbbi hírek szerint a hajó helyzetét egy amerikai P-8 Poseidon repülőgép mérhette be, és az így kapott adatok alapján repülhetett fölé az a Bayraktar drón, amely célzási koordinátákat szolgáltatott a Neptunoknak, miközben elvonta a legénység figyelmét. A Neptunok így útjuk nagy részében kikapcsolt radarral repülhettek, így felfedezésük is nehezebb lehetett, de még ez sem ad felmentést sem az orosz technológiának, sem a legénységnek.

Kérdés persze, hogy valaha is pontosan megtudhatjuk-e milyen események, hibák és mulasztások vezettek a hajó pusztulásához. Vagy hogy megtudjuk-e, mi lett legénység tagjainak sorsa. A hivatalos orosz tájékoztatás több mint egy hétig tartotta magát ahhoz, hogy a legénység egyetlen tagja sem halt meg, ami egy nem is annyira kisebb csoda lenne: már a rakéta vagy a rakéták becsapódása sem valószínű, hogy áldozatok nélkül történt volna, de ha elképzeljük, hogy ezek után órákig küzdöttek a terjedő lángokkal a matrózok a többszáz fokos, sötét, füsttel teli, robbanásveszélyes anyagokkal teletömött alsóbb fedélzeteken, akkor lehetetlenségnek tűnik, hogy mindenki többé-kevésbé ép bőrrel el tudta hagyni a hajót, mielőtt elsüllyedt. A legénység egyes tagjai mindenesetre azóta sem adtak életjelet magukról hozzátartozóiknak, az orosz médiában a terjedő hírekre válaszul megjelent egy felvétel, amelyen a hajó legénysége a flotta magas rangú tisztjeivel találkozója látható.

Pénteken aztán a TASzSz orosz hírügynökség közölt egy anyagot, amely szerint a Moszkva pusztulásának egyetlen megerősített halálos áldozata volt, a legénység 27 tagját pedig eltüntként tartják számon.

A Moszkva cirkáló ezzel legalább három szempontból is az Ukrajna elleni orosz háború szimbólumává vált. Amikor a kígyó-szigeti ukrán védők elküldték „a faszba”, akkor a félelmetes orosz hadigépezet Góliátjaként tornyosult a harcot esélytelenül is felvevő ukránok fölé. Amikor találat érte és nem sikerült megmenteni, akkor a győzhetetlenség álcája mögött feltűnő valóságos, szétlopott, lezüllesztett, rosszul kiképzett orosz haderő jelképe lett. Süllyedve, majd hullámsírjában pedig a saját állampolgárainak is hazudozó, saját halottainak emlékét is meggyalázó orosz propaganda szomorú emlékműve is lett.