A hazaszeretetről

       Tegnap megtaláltam egy listán a nagypapám testvérét, Gyurikát. Világbajnoki bronzérmet szerzett asztaliteniszben. Ismerhettem volna. Játszhattam volna vele gyerekkoromban. Megtaníthatott volna pingpongozni.

       Meghalt. Ahogy mások is meghaltak, akikkel még játszhattam volna gyerekkoromban. A nénik maradtak, a kávéscsészéjükkel, a túlélők, akik minden héten eljöttek a nagymamámhoz, és a halálról beszélgettek. Éveken át, csak a halálról, a szeretteik haláláról. 

       Engem nem terelt gettóba a haza, nem vitt ki a pályaudvarra a haza, nem zárt marhavagonokba a haza. Az én veszteségem az, hogy nem tanultam meg pingpongozni. 

      Nem érdekel, hogy mit építtet a haza a náci megszállás hetvenedik évfordulójára. Azt sem érdekel, hogy Schmidt Máriát, aki ugye (csak viccelek, kedves jogi képviselőnk, csak viccelek, nem képzeli, hogy leírom, amit róla gondolok)... szóval őt már régen kinevezte a haza a Sorsok Háza valamicsodájának, majd túl leszünk az egészen, és építheti a haza a kedves Wass Albert Nemzeti Stadionjait. 

     Tancsi néni kérem, a németkék voltak a rosszak, mi szépen egyenesen ültünk a padban, és a zsidócskák tízóraiját is csak azért vettük el, mert már nem volt rá szükségük.  (a haza)

      Nem, nem szeretem a hazát. Azt a Napalm nevű csilis sört szeretem a kis bisztróban a Jókai utcában. A  Raj Ráchel-féle flódnit is szeretem. A Mucsit meg a Scherert (és Katona László művész urat, aki kb. két centiről nézett a szemembe a nézésgyakorlaton) szeretem a Nézőművészeti Főiskolában. A Dunapartot is szeretem, meg a Ligetet, meg a kelenföldi lakótelepről felsétálni a Ménesi útra. Szeretek felismerni néhány arcot, hangot és mosolyt, de a hazát, úgy általában, nem szeretem olyan nagyon. Szeretek megérkezni hozzá, de jobban szeretek elmenni tőle. Persze nem messze, csak annyira, hogy már teljesen mindegy legyen, hogy kinek ád éppen a haza és kitől vesz el trafikot, tankönyvkiadót, kaszinót, zöldbabfőzeléket, hogy csak akkor háborodjak fel édes hazám hülyeségein, ha tényleg nincs jobb dolgom. 

      Az Auld Lang Syne-t hallgattam a sarki koktélbárban, és nem a VI. kerületi tanács volt lakásügyi előadóját. Nem álltam fel, nem tettem a szívemre a kezem, nem énekeltem hamisan azt, hogy Isten, a rohadt életbe, szíveskedjen végre megáldani a magyart, már ha rendes keresztény, heteroszexuális, konzervatív-polgári-nemzeti-polgárinemzeti férfimagyar az a magyar, vagy éppen rendes keresztény, heteroszexuális, konzervatív-polgári-nemzeti-polgárinemzeti nőmagyar és rendesen szül, és/vagy de (inkább és) szorgoskodik a konyhában, és nem esik át gyengénlátó hungarikumon. 

      Az fáj, hogy nem ismerhettem Gyurikát. Kicsit fáj.  Az emlékmű, a schmidtmáriák és a bayerzsoltok  nem fájnak. Ha otthon lennék, ha végig kellene néznem, ahogy elveszik tőlem azt a keveset, amit a hazámból még szerethetőnek érzek, az más lenne. Ha otthon lennék, és a bőrömön kellene éreznem, hogy én az "ők" vagyok, másodrangú állampolgár, nem értékalapú vagy mi a f*sz, az más lenne. Ha otthon lennék, és félnem kellene, hogy elveszítem az állásom, az is más lenne. Nem vagyok otthon. Éppen ezért nem vagyok otthon, éppen vagyok máshol otthon. Kvittek vagyunk, édes hazám.