1989 nyarának végén két fiatal indult el egy nyugati egyetem irányába Magyarországról. Orbán Viktor és én. Orbán az oxfordi egyetem Pembroke College politikai tudományok képzésére utazott ki, én pedig egy indianai egyetemre matematikát tanulni. A népköztársaságnak már csak pár hónapja volt hátra. Ebben a pillanatban Orbán Viktor valószínűleg liberálisabb ember volt, mint én. Azaz, minden valószínűség szerint tudta, hogy mit jelent liberálisnak lenni, én pedig nyilván nem, a konzervativizmus kifejezés jelentéséről sem tudtam semmit, ha jól emlékszem.
Két hónappal később már "képben voltam". Gondolom már írtam róla párszor, az uszodából hazajövet (egy kollégiumban laktam) bementem a bölcsészkönyvtárba és összevissza olvastam mindenféle dolgokról, főleg a konzervativizmusról, az amerikai alkotmányról, a gazdaságról, mindenféle rendszer nélkül. Két hónap előnyben voltam a magyar átlagpolgárhoz képest, mikor az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a volt moszkvai követ kikiáltotta a köztársaságot.
Egy hete a Vígszínházban közvetlenül mögöttünk ült az SZDSZ egyik alapítója, majd az Örkényben az első Orbán-kormány egyik minisztere ült pontosan előttünk. Ennek tulajdonképpen semmiféle relevanciája sincs, csak nagyon különös. Valamikor 1989-ben alakultak ki az előttök és az utánok, a képben levések, a tutimondások, a pecking orderek, az értelmiségi háború ideológiai alapjai.
A magyar értelmiségi háború lényege - tekintettel arra, hogy 1989 október huszonharmadikán dördült el a startpisztoly és nem valamikor a tizennyolcadik században - az, hogy ki van elől. Melyik lista a piacvezető, Mihancsik Zsófiáé vagy a mandiner.hu-é (erről itt).
A magyar értelmiségi mítoszok gyökerei a rendszerváltás előtti időkre nyúlnak vissza, de akkor annak még alig volt valami értelme. Értelmet ezek a mítoszok 1989-ben nyertek. Ki olvasott először Bourdieu-t, ki váltott először paradigmát, ki látta egy berlini konferencia büféjében először Jürgen Habermas-t, kit ismernek jobban az NYU-n, ha egyáltalán, kivel állnak szóba, kit fogadnak el, ki képviseli az országot a Lajtán túl, Csodaországban.
Aztán ki lett helyettes-államtitkár, fontos programok felelőse, Gyurikám csak egy percre, igyunk meg egy kávét, lenne itt valami, sajnos rohannom kell a tévébe, a rádióba, az Olgához, a Jánoshoz, de majd a Népszabiban vasárnap megírom, ez most majd nagyon üt.
Ún. dolgokra nem nagyon marad idő. Amikor a két fiatalember egyikét, aki nem egészen én voltam, Brumaire 18.-án megválasztották első konzulnak, kétharmados többséggel, ahogy kell, és végignézett a jövendő császárságon, ahol ennek az egész háborúsdinak már semmi értelme sem lesz, hiszen a gázszerelője, a fogorvosa, a vejei, a futballcimborái, és mindazok a fehérvári huszárok, akikkel együtt deflorálta a felcsúti szüzeket alkotják majd az eliteket, az összeset, a szépség, a jóság és az ész elitjét, az ún dolgok nem nagyon lettek megbolygatva az élcsapatok által. És mintha nem is nagyon érdeklődött volna már senki a bolygatások iránt.
A dolgokat mondani kell és nem csinálni, ez lett a magyar elitértelmiségi konszenzus alapja. Erről majd később.
Pörgeti a bolgár piacot a Penny anyavállalata. 
