Nóra Ákosországban (megjegyzésposzt)

         Nem írok színikritikát. Repülőgépet sem próbálok vezetni, azt majd a Fáy Miklós, két agyműtét között. 

         Tegnap mutatták be a Katonában Ibsen Nóráját, Székely Kriszta rendezésében. Ez nem a Babaház, ez Karácsony Helmeréknél. A Nóra forradalmi mű volt az 1879-es dániai majd norvégiai bemutatója idején, amikor a norvég férjezett nők nem számítottak nagykorúnak, és így nem rendelkezhettek a saját vagyonukkal sem (ez egyébként Csiky Gergely Ingyenélőkjében is megjelenik motívumként, amely darabot szinte pontosan egy időben mutattak be a Nórával, és ez kissé elgondolkodtató, nem mintha az Ingyenélők nagyon rossz darab lenne, de azért egy kicsit  az). Székely Kriszta a mai Norvégiába helyezi el a történetet, egy olyan országba, ahol jelenleg Erna-nak hívják a kormányfőt, és Elisabethek, Annikenek és Lindák vannak a kormányban, és már harminc éve is nő volt a miniszterelnök.

        Székely Kriszta megtalálta azt, hogy mi marad meg a Nórából, ha nem is feltétlenül Erna Solberg Norvégiájában, de egy köpcös kis macsó, mondjuk úgy, speciális illatú Magyarországában. Itt nincs konstans mókuskázás, mint az eredeti darabban, itt nem egy babaházból akar menekülni Nóra Helmer, itt egy bonyolultabb viszonyrendszerből lép ki, abból a viszonyrendszerből, amelyekbe Ákosok és más kecskekényeztetők helyezik el a nőket.

       Ibsen Nórája nem feminista darab, ezt Ibsen maga mondta a hetvenedik születésnapján rendezett banketten (mely bankettet amúgy a Norvég Nőjogi Liga adta Ibsen tiszteletére). Ez azonban egy feminista rendezés, egy olyan országban, ahol a feminizmuson lassan már baloldalibb körökben is röhögcsélni illik, nem beszélve a gender studies-ról, amelyen még nekem is röhögcsélni illene, de juszt se. Nincs itt semmi látnivaló, az egyenjogúság megvalósult, mindenki tudja a helyét, főleg a Kinder-Küche-Kirche irányában, már ha közben nem esik át valamely nagytestű, ámde sajnálatos módon gyengén látó házőrzőn. Áll az emancipáció, mint a cövek, vagy inkább, mint valamely fallikus szimbólum a kormányülésen. 

       Kicsit leszarja ez a rendezés az ún. realitásokat, de ezek a realitások bizony leszarva jók. Ez a darab olyan, mintha egy normális országban rendezték és játszták volna, egy olyanban, amit nem kell letagadni a prestoni vasútállomás várójában. Egy pillanatra nem makkon hizlalt male-chauvinist mangalicák között érzi magát az ember, és néha jó nem ott érezni magunkat. 

      Van egy pont a darabban, amikor Nóra, azaz Ónodi Eszter, elénekli a Somebody to Love-ot a Jefferson Airplane-től: when the truth is found to be lies, and all the joy within you dies, don't you want somebody to love...ez ilyen.