A pogromértelmiségről

         1946 elején Budapesten elterjedt a hír, hogy a zsidók megöltek egy kisgyereket és a húsát belefőzték a disznósajtba. Később a nyolcadik kerületben kis híján meglincseltek egy Molnár nevű zsidó ószerest, mert azt terjesztették róla, hogy rituális célból megölt egy gyermeket. Májusban három zsidó halt meg a kunmadarasi pogromban. Hajdúhadházon is elterjesztették, hogy a zsidók gyerekeket raboltak el.  Debrecenben azt híresztelték, hogy levágott gyerekfej van egy zsidó kereskedő pincéjében. Szegeden azt terjesztették, hogy a zsidók gyerekeket rabolnak el és a húsukat Újpesten árulják. Dömsödön lincselők támadták meg a rabbi házát. A komlói zsidó cserkésztábor résztvevőit azzal vádolták meg, hogy kolbászt főznek keresztény gyerekekből. Júniusban két zsidót lincselt meg a tömeg Miskolcon. A gyilkosok között nők és gyerekek is voltak, akik vascsövekkel verték agyon az áldozataikat. 

        Ezek a borzalmak azután történtek, hogy a magyar állam, magyar közhivatalnokok és rendőrök közreműködésével részt vett több százezer magyar zsidó halálba küldésében. 

        Schmidt Mária a centrális erőtér hivatalos történésze, ma mindezt a németek nyakába akarta varrni a Klubrádión, ezt a borzalmat, a magyar zsidóság kitaszítását és meggyilkolását,  csak azért, hogy egy könnyed mozdulattal a muszlimok (már ha mindenki muszlim, akinek az exódusára figyel a világ) ellen fordulhasson. 

        A  jobboldali pogromértelmiség megérezte, hogy eljött az ideje. Állatokként, csordaként, betolakodó inváziós hadtestként, méregkapszulák és bombák becsempészőiként hivatkoznak emberekre, ugyanúgy, ahogy elődeik keresztény gyerekek lemészárlóiként a zsidókra. A menekülteknek nincs sorsuk, nincs nemzetiségük, nincs nemük sem, ők csak egy massza, akikre  a bayerok, stumpfok, zárugok és bunfordgerdák ráköphetik a gyűlöletüket, ma ők a vérvádak áldozatai. Jéghideg számításból, előre fixált összegekért bujtogatnak ezek ellen a szerencsétlen emberek ellen, akik kétségbeesetten, megtörve, reményt vesztve, bolygó zsidóként vándorolnak számukra ismeretlen országokon keresztül.

        Ezek azok a napok, Rosh Hashanah és Jom Kippur, azaz, ahogy nagyi mondta, rasasóne és jankiper között, amikor a zsidók a megtisztulásra várnak, amikor megszólal a Kól Nidré. És a magyarok lelkét, pontosan ekkor, a megtisztulás idején mocskolják be. Nem a határkerítéssel, nem vízágyúval, hanem azzal, hogy a saját adóforintjaikból próbálnak belőlük szörnyeteget csinálni. 

       Bevallom, nem hiszem azt, hogy több százezer embert ma könnyedén befogadhat Európa. Nem hiszem, hogy egyáltalán semmiféle problémát nem jelent az a tény, hogy ezen emberek jelentős többsége muszlim, hogy nyilván vannak köztük radikálisok, talán őrültek is. Nem hiszem, hogy senkinek sincs joga félni. Nem hiszem, hogy Európa mindenkit be tud fogadni, azok közül, akiket szíve szerint befogadn. Nem hiszem, hogy egy ország határait pusztán kemény szavakkal meg lehetne védeni. Még azt sem hiszem, hogy a mindenre elszánt, szinte eszüket veszített, önmaguk és családtagjaik életét is veszélyeztető emberekkel szemben mindenképpen elfogadhatatlan a könnygáz vagy a vízágyú használata.

        Azt viszont tudom, hogy ők, ott a kerítés másik oldalán is emberek, és ha valamit meg kellett tanulni a pogromokból, gyilkos szörnyeink halálvigyorából, hogy mindig, minden körülmények között embernek kell őket tekintenünk. Ennyivel tartozunk azok emlékének, akik ebből az országból taszíttattak ki, akiket itt öltek meg, ennyivel tartozunk magunknak. 

     (Ez a kép csütörtök este készült, amennyiben a Mandiner a nácikeltetőjére felrakja a nevem és a fotóm, ezt javaslom.  )