Anyámék írták alá a szerződést, én nem is voltam jelen. Nem néztem meg az apró betűs részt, akkoriban nem érdekelt az ilyesmi. Egy ingatlanról volt szó, afféle társbérleti szerződésről.
Nem volt egy különösebben nagy ingatlan, állítólag régebben nagyobb volt egy kicsit, nem nagyon beszéltünk erről. Szép ingatlan volt. Vagyis hát, nem volt olyan nagyon szép, de erről sem beszéltünk. Elég sok mindenről nem beszéltünk akkoriban.
Egy idő után kiderült, hogy az ingatlanra jelzálog került, egyre nagyobb jelzálog. Azzal biztattak, hogy ez nem jelent komoly problémát, valójában nem is az ingatlannal van a gond, hanem a tőle nyugatra fekvő nagyobb lakóparkkal, amelyiknek valamilyen végzetes konstrukciós hibája van, a bajok onnan jönnek át hozzánk, de még pár év, és a lakópark összeomlik.
Volt egy öreg közös képviselőnk, valamiért azt gondolta mindenki, hogy örökké fog élni, és intézi az ügyeinket, minden ügyünket, mert ebben az ingatlanban lényegében minden ügyet a közös képviselő intézett. Ő reggelizett helyettünk, ő nézte a tévét helyettünk, időnként horkolt is helyettünk. Nekünk semmivel sem kellett törődnünk, csak várnunk kellett arra, hogy eljöjjön az idő. Igen, azt mondták, hogy eljön majd az idő. Addig meg csak várjunk.
Aztán egyszer csak meghalt az öregember, már nem reggelizett senki sem helyettünk, magunk nézhettük a tévét, és horkolhatunk is, ha kell. Azt mondták, hogy az az idő már sohasem fog eljönni. Azonban eljön majd egy másik idő, ami sokkal jobb idő lesz, mint az az idő, amit addig vártunk, és azt is mondták, hogy ők egyébként sohasem várták azt az időt, bár mi nem úgy emlékeztünk.
És csak jöttek és jöttek a közös képviselők, és nőtt a jelzálog. Mindig újabb idők nem jöttek, de megnyugtattak, hogy van még pár idő, ami elvileg jöhet. De ezért nekünk is tennünk kell, oda kell például adni a reggelinket. Hirtelen sok idő lett, amire várni lehetett, és amely idők nem jöttek el. És azért ez mennyivel jobb annál, mint amikor csak egy időre lehetett várni, és az nem jött el.
Volt egy közös képviselőnk, akinek nagy tervei voltak a házzal. A lift nagyon sokszor elromlott, és ő kitalálta, hogy nem felfelé és lefelé kellene mennie a liftnek, hanem oldalt. És más érdekes dolgokat is kitalált, hogy például ha fizetnénk a horkolásért, akkor egy idő után többet horkolhatnánk. És, hogy nézzük inkább a rádiót, az sokkal olcsóbb. Aztán egy napon berúgott, és a kocsmában elmondta, hogy ellóversenyezte a közös költséget, és hogy ő a legrosszabb közös képviselő a világon. Voltak, akik felháborodtak, mások szerint végre van egy olyan közös képviselőnk, aki őszintén elmondja, hogy miatta ázott be a pince, bár ezt tulajdonképpen nem is mondta el. Mindenesetre beázott az a pince, a szándék tehát alapvetően jó volt. Bármennyire is jól hangoztak ezek az érvek, a többség új közös képviselőt választott.
Akkor már nagyon nagy volt a jelzálog az ingatlanon. Az új közös képviselő elmondta, hogy a lakópark nemsokára összedől, persze nem úgy dől össze, ahogy régen nem dőlt össze, hanem újszerűen. Minden nagyon újszerű volt. Írtak egy újszerű társbérleti szerződést, lett egy újszerű lift, ami ugyan nem működött, de csíkosabb volt, mint bármelyik lift a világon, és sokkal olcsóbb lett a horkolás,és akik megették a reggelinket, azt mondták, hogy az is sokkal jobb lett. A közös képviselő megengedte, hogy mindenki az ő rádióját nézze. Kicsit mintha megsüllyedt volna az ingatlan, a pincét megint elöntötte valami, azt mondták, hogy lehet, hogy gyógyiszap. A lakók minden reggel összegyűltek, és elénekelték a dalt arról, hogy olcsóbb lett a horkolás, és lehet, hogy gyógyiszap, olcsóbb lett a horkolás és lehet, hogy gyógyiszap. Ez ment reggeltől estig.
És akkor megnéztem az apró betűs részt. Már alig volt olvasható. Valami rendületlenül, és hogy itt élned és halnod kell, vagy talán félned és hallgatnod, nem tudom. Nem tudok én már semmit, de valamiért azt gondolom, hogy az ott lent a pincében nem gyógyiszap. Úgyhogy átköltöztem a lakóparkba, és abban reménykedem, hogy talán mégsem dől össze.
Már eddig is távoztak miniszterek. 
