Ebben a posztban tudatosan próbálok annyira megértő lenni a miniszterelnökkel, amennyire tőlem telik. Olyan feltételezéseket teszek majd, amelyeket nemcsak Ön, kedves Olvasó, hanem általában én sem fogadok el, de ez a poszt csak így működik. A poszt alapfeltételezése az, hogy Orbán Viktor ennek az országnak jót akar, talán nem a lehető legjobbat, de aránylag jót. Nem magának, nem Simicska Lajosnak, hanem az országnak általában. A poszt azt is feltételezi, hogy Orbán alapjában véve egy teljesen normális ember, aki nagyjából ugyanolyan, mint én vagy Ön, kedves Olvasó, és ami igazán borzasztó valójában, az az ország helyzete, és ezért a borzasztó helyzetért, ebben a posztban legalábbis, senkit sem fognak felelőssé tenni.
Magyarország egy évi 130 milliárd dolláros GDP-t produkáló ország. Szomszédunk, a nyolc és félmilliós Ausztria, GDP-je 400 milliárd dollár. Magyarország ebben az értelemben jóval közelebb van Botswanához vagy Gabonhoz, mint Ausztriához.
2002-ben a relatíve sikeres Orbán-kormányt egy szocialista-szabaddemokrata koalícióra cserélték a választáson. Medgyessy kormányfő — választási ígéretét betartva — olyan politikába kezdett, amely az életszínvonal jelentős javítását célozta meg. Az ország gazdasági növekedése a következő öt évben négy százalék felett volt; a mai GDP kevesebb, mint 2006-ban volt. A magyar GDP növekedése ebben az időszakban lényegesen gyorsabb volt Németország GDP-jének növekedésénél (ott a gazdaság átlagos növekedése két százalék alatt volt). A GDP jelentős növekedése mögött a kedvező világgazdasági környezet és a költségvetési deficit komoly növekedése állt. Az ország növekedési pályája ekkor változott meg minőségileg.
Ez volt a Gyurcsány-álom kezdete. A Gyurcsány-álom lényege az volt, hogy a nyugati országok gazdasági növekedését Magyarország kiválóan ki tudja használni, a költségvetési deficit fokozatosan csökkenthető, az államadósságot pedig ki tudjuk növekedni. Ebben az időszakban erősödött meg a magyar középosztály eladósodása — olyan ingatlanok épültek, amelyeket Ausztriában is megirigyelhettek volna. A Gyurcsány-álom arról szólt, hogy Magyarország a győztesek oldalára került, és a magyarok győztesként kezdhetnek viselkedni, győztesként, majdnem osztrákként, majdnem hollandként, majdnem dánként.
A Gyurcsány-álom vége nem az őszödi beszéd volt, hanem a 2006-os választás utáni megszorítások (a kormány népszerűsége valójában ekkor zuhant le). A kormányfő abban bízott, hogy 2008 környékére újra három százalék fölött lesz a gazdasági növekedés, és esélye lehet a 2010-es választáson. A Lehman Brothers bukása azonban elsöpörte a Gyurcsány-álmot. A gazdasági válság nem volt bekódolva semmibe, 2007-ben lényegében mindenki meg volt győződve, hogy ilyesmi nem következhet be. Aztán mégis megtörtént, a magyar GDP 6,5 százalékkal csökkent egy év alatt, a munkanélküliség ráta 10 százalék felé ugrott az addig hét és fél százalék körüli értékről. Nemcsak a Gyurcsány-álomnak lett vége, hanem a tizenharmadik havi nyugdíjnak és a közalkalmazottak tizenharmadik havi fizetésének is. Ekkor kezdődött el az Orbán-álom.
Orbán Viktor gyakorlatilag egyetlen lépéssel stabilizálta a költségvetést: megszüntette a kötelező magánnyugdíj-pénztárakat. A magánnyugdíj-pénztári befizetések mintegy a GDP másfél százalékával járultak hozzá a deficithez, plusz a kormány kapott háromezer milliárd forintnyi laufot. Igen, Magyarországon ma nagyon kevesen számíthatnak békés öregkorra, de az álmok már ilyenek: az álmok természetéhez tartozik a hit abban, hogy valami majd csak történik. Orbán kormánya jelentős adókedvezményt adott a középosztálynak (igen, nekem is). Egy aránylag szűk felső-középosztálybeli réteget megmentett a devizahitel-krízis következményeitől. Az Orbán-álom is egy középosztályos álom, de a középosztály opinion leaderként ezt az álmot is szét tudta teríteni a társadalom egészére.
Az Orbán-álom az én értelmezésemben nagyon hasonlít a Gyurcsány-álomra. Hasonlít rá annak ellenére, hogy kormányzati álomideológiájuk jelentősen különbözik. Az Orbán-álom is egy lehetséges nyugati növekedést feltételez, és azt, hogy egy ilyen helyzetben a magyar gazdaság ki tudja használni komparatív előnyeit. Erről szólt Matolcsy hét százaléka, nem a keleti nyitásról.
Az Orbán-álom nem értelmezhető azonban a Gyurcsány-álom bukása nélkül. Az Orbán-álom része az, hogy bár valamivel nehezebb a helyzetünk, mint a Gyurcsány-álom idején, de a bankok és egyes multinacionális vállalatok (Ed Miliband 2011-es liverpooli beszédét érdemes megnézni, különösen a "producers vs. predators" részt) rákényszeríthetőek arra, hogy kiváltsák a szükségesnek látszó megszorításokat.
Az Orbán-álom teljesülhet. Teljesülhet, ha stabil gazdasági növekedés indul meg Nyugat-Európában, de még teljesülése esetén is valószínűsíthető, hogy az eddigi kormányzati intézkedések nehezebbé teszik a komparatív előnyök kihasználását. Én azt gondolom, hogy az Orbán-álom is meg fog bukni, és nem azért, mert Orbán rosszat akar, vagy hogy ő egy őrült diktátor lenne, hanem azért, mert általában nem tartják esélyesnek az álom teljesülésének feltételét. Nem lehetetlennek tartják, de az az általános nézet, hogy aránylag kicsi az esélye.
A Gyurcsány-álom fenntartásában érdekelt balliberális értelmiségi elit 2005–2006-ban totálisan negligálta az aggasztóan magas deficitet, az egyszerűen nem volt része a közbeszédnek (előfordulhatott, hogy valakinek egy televíziós műsor második részében hirtelen nem jutott szék, miután egy rossz pillanatában a költségvetés hiányáról kezdett beszélni). A Gyurcsány-álom fenntartásában érdekelt balliberális értelmiségi elitet ezért az álom névadója némileg kompenzálta.
Az Orbán-álom fenntartásában érdekelt jobbkonzervatív értelmiségi elit ma totálisan negligálja az aggasztóan alacsony beruházási rátát, az alig létező növekedési potenciált, a szegénységet, általában az orbáni politika azon következményeit, amelyek az álom beteljesülése ellen hatnak. Az Orbán-álom fenntartásában érdekelt jobbkonzervatív értelmiségi elitet ezért az álom névadója némileg kompenzálja.
Nem igaz, hogy az Orbán-álom teljes mértékben hazugságokra épül. Nem igaz, hogy az Orbán-álom kizárólag a miniszterelnök körüli oligarchák meggazdagodásáról szól. Az Orbán-álom összefonódik vállalhatatlan dolgokkal, de Orbán nem III.Richárd, ő nem döntött úgy, hogy gazember lesz, ez nem egy Shakespeare-dráma. Egyszerűbb lenne egy olyan világban élni, ahol Gyurcsány és/vagy Orbán pszichopata, akit Grazban kezelnek, ahol minden a különböző méretű és pártállású nokiás dobozok körül forog. Egyszerűbbek lennének a döntéseink is. Én ezt nem így gondolom. Az Orbán-álom, persze csak a nem túl reményteli álmok műfajában, az aránylag tűrhetőek közé tartozik.
Nem tudom, hogy Orbán hisz-e a saját álmában. Azt gondolom, hogy Gyurcsány Ferenc hitt a sajátjában. Azt hiszem, hogy Orbán reménykedik az álmában, de elődjével szemben felkészült arra, hogy ebből az álomból is fel fog ébredni az ország. Tudomásul kell vennünk, hogy az ország nagyobbik részének már csak ez az álom maradt. Álom egy sikeres országról, békés, gazdag életről. A valóság azonban százötvenezer forint körüli nettó fizetés, vagy még annyi sem, csak egy olyan élet, amelyben elérhetetlen az, ami a brit, német, holland alsó-középosztálybeli számára természetes.
A fiatalok egy részét már nem érdeklik az álmok. tudják, hogy az osztrák per capita GDP megközelítése reménytelen az ország számára, de elérhető lehet az ő privát "capitájuk" számára. Egy másik részük már nem reménykedik semmiben, de nem képes menekülni az álom nélküli létből, belekeseredik, és sajnos néha belegonoszodik az illúziótlanságba. Sokkal rosszabb álmok is vannak. Olyan álmok, amelyeket már álmodni is alantas dolog.
Nehéz ezeket a posztokat befejezni. A legegyszerűbb az lenne, ha az ember csak kitenné a pontot. És ez lenne a legbecsületesebb is, mert a szerző csak ennyire képes, valójában nincs több mondanivalója.
Úgyhogy.
Egy Aldi, plusz egy társasház. 
