Imre herceg levele atyjához

           Királyi atyám,

           Tegnapelőtt megérkezénk Angolföldre. Somonc fia Jeszeny követ úr fogadott minket, és tüstént lakába költözénk. Hosszú utunk alatt buzgalommal és éberséggel tartottuk meg az imádságot, apostoli szent hitünk dicső nevében győzedelmeskedtünk a test léha kívánságai felett és megtartánk tisztaságunk.  Imádsággal kezdtük a napot és imádsággal fejezénk be. Ahogy nápolyi Szent Celesztin intett: az ki a teremtett világban erénnyel és alázattal él, az lesz diadalmas az egy és szeplőtelen Urunk birodalmában. Mert ki gyámolít az gyámolíttatik és ki oszt, annak osztatik. 

            Tegnap írást vittünk az egyetemre, ott írást adtak, majd kérdezének és mi válaszolánk, ők újra kérdezének és mi esmét válaszolánk. Holnaptól már szentegyházunk törvényeiről és a kánoni végzésekről fogunk tanulni az atyáktól. Erős a mi hitünk, de még erősebb lészen. A bőség a lélekben lakozik és nem a cifraságban. Isten anyjának országát csak a mi Urunk keresztje alatt kormányozhatjuk, mert óvakodnunk kell, hogy bírák legyünk, de örvendeznünk kell, ha intelmünk meghallatik. 

           Nem kevélységgel és nem hatalmaskodással, de kegyességgel  és igaz ítélettel uralkodhatunk nemzetünk felett. Most megtisztálkodom és elménék Isten házába és imádkozunk az mennybéli atyánk közbenjárásáért, hogy emelje fel az országunk az ő birodalmába.   

                                                                                                                   Engedelmes híved, Imre

              Papa, ezt küldd el a bíboros úrnak, aztán pár nap múlva jelentsd be, hogy megölt egy vadkan és rendezz nekem szép temetést Szent Takta harkányában, Én soha többé nem jövök haza. 

             Párizsban az öregmagyarok, Bulcsú és Lehel utódai, leharcolják a nyolc órájukat a burgundiaknak vagy a frankoknak, aztán ülnek fáradtan a külvárosi bisztróban az izmaeliták és a szerecsenyek között, szívják az itteni gyenge dohányt, és a régi szép időkről álmodoznak. Géza nagypapa még elszívta a gandzsáját, betépve énekelt a Medveistennek, és az még visszaénekelt, mert voltak isteneink, magunkfajta isteneink, leharcolt, kopott bundájú isteneink, akiket még megértettünk.

              Tied az egész média, a tévé, a rádió, a kódexírók, főleg ők, már írják a múltat, a dicsőséges múltat, már atyánkfia lett a vén Árpád, már vérszerződéssé nemesültek a régi nagy piálások, már kiradírozták a Nagy Toportyán képét az iskolás könyvekből. Amely könyveket persze, hogy bajor Hubert kuzin szállítja, mert minden az övék, meg az ispánjainké. 

              Az istenadta nép meg örül, hogy olcsóbb lesz a kumisz, már akinek jut. Mit csináltál te ebből az országból Papa, mit csináltál Ond vezér népéből? Tudom, ez egy félázsiai nép, vagy tán egészen az, de azért többet érdemeltek volna.

             Nem kánonjogot fogok tanulni, hanem opciós árazást, mint a vámosok, pénzváltók és kufárok. Jönnek a normannok,  tán Amerikát is felfedezik újra, lesz egy kis progresszió, egy kis élet,  valami amit nem tudsz elvenni tőlem, Papa.

             Áldjon meg a mi istenünk, az öregisten, a Nagy Toportyán, akit elűztél, akit eladtál, s aki mégis úgy néz rád fent a csillagokból, mint  fiára.  

                                                                                                      Emmerich d'Arpadhouse