Nem kavart vihart a Heti Válasz címlapja (megjegyzésposzt)

     Szőnyi Szilárd retteg. Attól retteg, hogyha bedől a Heti Válasz, ha a Simicska-Nyerges duót végleg lenyomja Orbán, akkor nem veszik fel valamelyik mentőhajóra. A jobboldali újságírás ma a rettegésről szól. Hogyan jelezzük a hatalomnak, hogy tulajdonképpen ugye mi is, csak hát a körülmények, de mi azért a sorok között is, miközben persze néha sajnálatosan rákényszerítenek bennünket arra, hogy olyasmiket, amelyeket persze nem, amelyeket persze ha igen, akkor sem úgy, mert hát úgy mi soha, mert mi mindig.

    Szőnyi Szilárd egy kreacionista, homofób prick, aki elsősorban nem egy kreacionista, homofób prick, hanem egy senki. Magyarországon a senkiség nem probléma, a kreacionista homofóbizmus, vagy a homofób kreacionizmus pedig kifejezetten szexisnek számít azokban a körökben, ahol semjénzsoltot képzelik el tangótáncosként. 

    Ez a poszt azért megjegyzésposzt, mert én sajnos nagyon távol élem az életem az irodalomtól. Houellebecq ugyanis író. Alkoholista, depressziós, szuicid figura, aki néha részegen, háromnapos izzadt ingben ad interjút, de ő egy író. Engem érdekelnek a dolgai, de meg kell küzdenem a saját lehetetlen irodalomtalanságommal és bevallom, egyelőre nem állok túl jól. 

    Houellebecq írt egy levélkönyvet a másik nagy francia botrányhőssel Bernard-Henry Lévy-vel Sarkozy baloldali haverjával, amelyben ezt írja: " Én csak egy redneck vagyok. Egy jelentéktelen író, akinek nincs stílusa, aki néhány évvel ezelőtt elért valamennyi irodalmi hírhedettséget hála néhány irodalmi kritikus megdöbbentő hibájának, akik valahogy elveszítették a cselekmény fonalát. "  " Makacsul és fáradhatatlanul próbálom a legrosszabbat kitermelni (szerk. megj. kontextusában ez inkább tűnik "kiszarni"-nak) magamból, hogy aztán még mindig remegve a közvélemény lábai elé helyezzem."

   Egy kritikusa írja, hogy Houellebecq a francia széppróza flaubert-i hagyományát követve (róla mondta a híres interjújában, hogy egy írónak állandó erekcióban kell léteznie, de ő, mármint Houellebecq nem ilyen, mert időnként elmegy sétálni) az ún. szabad közvetlen módban ír. Ez konkrétan azt is jelenti, hogy nem mindig világos, hogy ki beszél Houellebecq regényeiben, a narrátor, vagy ő. És nem is hiszem, hogy Houellebecq azt akarja, hogy ezt a közvélemény, melynek a lábai elé helyezi a produkcióit, tudja. A depresszióból való menekülés egyik formája lehet a személyiség kiterjesztése, a személyiséggel való játék, az ambivalencia folytonos fenntartása. 

   Houellebecq nem általában vádolja a hatvannyolcas nemzedéket, hanem konkrétan a hatvannyolcas nemzedék egyik tagját vádolja, az anyját, Lucie Ceccaldit, aki elhagyta őt, hogy a kommunista nagyanyja nevelje fel. A borzasztóan nehezen olvasható, de nagyon érdekes "Atomised"-ban van egy Michel (milyen véletlen) nevű karakter, aki egyáltalán nem találja a helyét, képtelen kapcsolatokat építeni és elhagyta (milyen véletlen) az anyja, és a nagymamájához kerül. A Behódolás főhőse (milyen véletlen), alkoholista, szuicid, aki nem találja a helyét.

   Fogalmam sincs, hogyan konstruálja a regényeit Houellebecq, hol kezdődnek a szerencsétlen főhősei és hol végződik Houellebecq maga, az sem biztos, hogy ő tudja, vagy, hogy ez fontos-e egyáltalán.

   Az, hogy Houellebecq könyve Magyarországon a liberalizmus elleni vádiratként kelt (egy nagy frászt kelt) botrányt, ránk és főleg  a mi kis lecsoffadt jobberka értelmiségünkre jellemző. Akik persze átlapozzák (ha egyáltalán belenéznek a könyveibe) a hosszasan leírt maszturbációkat, gépies szexuális aktusokat ("enni nem szeretek, csak szexelni", nyilatkozta egyszer Houellebecq, Szőnyi besírna, ha tudná, és ugyan honnan tudhatná, hogy miről is beszél). 

 Erről szól ez az egész, a leépült keleteurópaiságunkról, a jó és rossz pontokról, amelyek csak gyűlnek az ellenőrzőkben, ahol kurvapecérek adják a tanácsot a szotyolazabálóknak, hogyan baszhatnák rózsásabbra az ő drága népük seggét (nem l'art pour l'art trágárkodás, hanem Houellebecq parafrázis).