Kövérmagyarország

       Kövérmagyarországban nem az inherens bajuszmagyar, zsírmagyar, páleszmagyar attitűd a legborzasztóbb, hanem az ugarmagyar tehetségtelenség, ami szétzabálja azt a kilencvenháromezer négyzetkilométert, amin a mindenfélemagyarok osztoznak. Akik ezt az országot kívülről nézik, hajlamosak azt hinni, hogy csak egymagyar van, aki egész életét újfajta népcsoportok kitalálásával tölti, akiket mindenféle hasznos tevékenység helyett lehet utálni. Az egymagyar még a másik egymagyart is utálja, ő csak a sokmagyart szereti, de sokmagyar csak egy van, mindig egy, hol fehér lovon, hol a  krumplileves mellett, hol valamelyik falusi stadionban a szotyolahalom közepén. 

     Nemkövérmagyarország ritkán kerül a címlapra, ha mégis, akkor olyan jellegzetes nemkövérmagyar városokban történik valami a nemkövérmagyarral, mint London vagy Chicago, pedig Nemkövérbudapest is van, és szinte bizonyosan Nemkövértaktaharkány is. 

   Geográfiaiag leginkább kisebb szigetekről beszélhetünk, néha csak korallzátonyokról, amelyeket még nem nyelt el a kövérmagyar tenger. Pár híd köti össze csak  a nemkövérmagyar szigeteket, egyre gyakoribbak az áramkimaradások, de azért még léteznek, még megtalálhatók, ha komolyan keresi őket  az ember.  Nemkövérmagyarországon akár egy életet is le lehetne élni. Kell hozzá egy kis elszántság, de még nem teljesen reménytelen.

     Valamiért ez is sok Kövérmagyarországnak, amelyik Azúgynevezettvilágmintolyannak üzent hadat. Tekintettel arra, hogy Azúgynevezettvilágmintolyan továbbra sem találja  a térképen a hadüzenet küldőjét és kizárólag az azúgynevezettvilágmintolyan béli kisdedek ijesztgetésére képes felhasználni a kövérmagyarokat, Kövérmagyarország kénytelen Nemkövérmagyarország tönkretételébe fektetni minden energiáját, amit még nem használt fel a muszlincok és iszlámukik, tehát a Kövérmagyarországot lehetőleg nagyobb ívben elkerülők, vagy azon csak kényszerből áthaladók gyűlöletére.

    Kövérmagyarországon a kövérmagyarok Isten által való megvertsége, nagyra termettsége, sajátos,  gólokra nem váltható futballokossága, és tizenkilencedik századi, egyre nehezebben értelmezhető irodalmi alkotásokban megnyilvánuló felsőbbrendűsége képezi a kötelező gondolmányokat, amelyek mellett csak a nemkövérmagyarok életének megkeserítése jelenti a kövérmagyarok örömét. A kövérmagyar minden rossz okát a nemkövérmagyarban keresi, hisz biztosan miatta rossz a híre, nem a lapályos ökörhúgyszag és a barnásan izzó utálatfáklyák miatt, amelyek mellett a Nagy Kövérmagyar Gondolkodók böffeneteit tanulmányozzák a pártfőiskolákon. 

   Népek Krisztusa, sőt népek nógrádigyörgye, népek kerényiimréje a kövérmagyar, egyedül Európa szívében (emésztőrendszertani szempontból ez talán nem legpontosabb fogalmazás), bezárkózva a saját nyelvébe, ami véletlenül sem a magyar nyelv, hanem valaminő kövérmagyar dialekt, amelyikből az alanyok és állítmányok után szinte minden tárgyat is eltulajdonítottak, és néhány nagyon kínos jelző maradt csupán. 

   Megint mondott valamit egy kövérmagyar, a szokásosnál is kövérmagyarabb kövérmagyar, valami igazán furcsa illatút és állagút, és csak néznek Azúgynevezettvilágmintolyan népei, de azért nem olyan nagyon sokáig, mert éppen más dolguk is akad. A nemkövérmagyarok sejtik, hogy ez megint nekik szólt, ők nem ültek egyenesen, alsó-középtartásban, ők nem szültek rendesen, ahogy a középmagyar nőnek, sőt az igazán kövérmagyar férfiaknak is kell.

   Valamit nyilván megint elvesznek tőlük, valamit, amire nincs szüksége a középmagyaroknak, azt sem nagyon tudják mire való, de azért még se legyen másoknak. Bele volt ez már kalkulálva, minden bele volt már kalkulálva, még egy ennyire de ennyire kövérkövérmagyar sem tud már meglepetést okozni. Mennek a dolgok a maguk módján, szagosabbak az utcák, a színük is ismerős, nembézs. Mi meg megírjuk, elrakjuk, elraktározzuk azokra az időkre, amelyek vagy eljönnek, vagy sem. 

  UTÓIRAT: ÉRVSEBÉSZ KOLLÉGA VERSE

 A rozmár és a pacsirta

(Airvchaibaisse Delafontaine verse)

Oly szép volt a rozmár! Bár a bajsza roppant,
munkátlan, mióta a világra pottyant.
Szellemi társa az Erdő Pacsirtája
(afféle udvaroncként gondolj reája)
Nem tudom, mit toltak, füvet-e vagy piát,
de megtalálták a női princípiát,
nem zavarva őket jelen, jövő, s tények.
S fiadzani kezdtek legott a nőstények:
Lett légyen akár csak egyéjes kalandja,
tojást rakott kígyó, vízityúk és hangya,
Reggeli hányinger várt a nyúlra, nyestre,
krokodil és zerge együtt mentek gyesre.
Kölkedzett a farkas, bár dagadt a lába,
(nem kezdett soha önmegvalósításba).
S nem maradt, ki kérdje, mi a férfi baja,
fáj a prosztatája, vagy kihullt a haja,
kávét vagy teát kér, amíg kívül parkol,
kívánkozik-é, hogy kimossák a szarból,
kocsmában se kapcsolt neki senki tévét,
kórházban nem volt, ki levegye a vérét,
oviban senki sem törölte az orrát,
mert szoptattak otthon a volt szinglihordák.
A princípiumnak nem volt immár híja,
épp csak nem maradt, ki keressen nyugdíjra.

S hogy mi a tanulság? Nézd az öreg funkcit:
Így jár, ki nem tisztel se istent, se ... embert.