Szörnyek évadja

       A teljesen leépült Schmidt Mária, aki valamelyik Nobu vacsoraszámlájáért kapta meg a Széchenyi-díjat, végre imádott Szálasija modorában őrjönghet, a hitlerista operatőrnő gyerekeket rugdos, a mandineres Rajcsányi sunyin falovazik, a vérvád sajnos már foglalt, az exügynök püspök szíriai óvodásokat öletne Jézus szent nevében. Most aztán adhatják, mi lényegük. 

       Övék a hatalom és a dicsőség, reménykednek, hogy most talán tényleg megölhetnek valakit, talán megengedi nekik a Gazda, hogy legalább egyetlen arab gyereknek szétloccsanthassák a falon a koponyáját. Nem hiába égték le életüket a tehetségtelenség poklában, most eljött az ő idejük. 

       Persze nem történik semmi. A Gazda is tudja, hogy meddig engedheti ki a kutyáit az erdőbe. Figyelik a kezét. És azok az emberek ott a mezőn, a hidegben és az esőben nem az írástudó szörnyetegektől félnek. 

       Igen, semmi sem fog történni, mindenki megkapja a pénzét, ki harmincezret, ki harmincmilliót és aztán mehet a dolgára. Még szétkennek egy kis szart a Bokréta orcáján, aztán jönnek az unalmas hétköznapok, és ezrével az emberek át a határon, és minden napra jut majd valami szégyenkezni való. 

       Kertész Imre őszinte és mély depressziójával nincs bajom. Szembesült azzal, hogy imádott Európája nem olyan, mint amilyennek képzelte, vagy talán a regénye Kertész Imre nevű hőse képzelte úgy, nem fontos. A világ félelmetes. Ingyen is elég félelmetes tud lenni, nem kell ahhoz harmincezer forintnyi poszt, felügyelőbizottsági tagság a szeretőnek, kaszinókoncesszió a szépségkirálynő stricijének, százalék a rablott holmiból a gázszerelőnknek, fogászunknak, háziborászunknak, félni mindenki tud, félni én is tudok. 

       Hány nyugati ember életét váltotta meg az a halott szír kisgyerek a parton. Hányan élték át az apja fájdalmát, hányan voltak képesek egyetlen pillanatra kiszabadulni a rájuk száradt önzésből, hányan néztek szembe azzal, hogy a halálban és a szenvedésben egyek vagyunk. 

       Ma felmentünk oda, ahol régen laktunk. És az Avenue de France-on jöttünk le, ott ahol azon a májusi napon is lejöttem, és ugyanannál a török helyen ettünk kebabboxot frites nélkül, ahol akkor ettem és pont ugyanazt, mielőtt leértem volna a Bar Tabac-ba. Az én második életem ott kezdődött el, a Bar Tabacban, és az a szír kisgyerek ott a mezőn, akibe ez a mocskos náci belerúgott is megérdemel egy második életet. Nem félhetek tőle, drága Kertész Imre, én annyira de annyira megértem Önt, de nekem nincs jogom attól a gyerektől félni, mert az olyan lenne, mintha magamtól félnék. És hát persze.... Tudom jól, mi képesek vagyunk arra, hogy féljünk magunktól, mert a lelkiismeretünk ( igen, én is megismertem azt, ami Houellebecq-et és Kertészt egész életében kísérte, Churchill fekete kutyáját, csak nem tartott sokáig) néha belénk mar. 

        Big J.C. az ágyam szélén ül és aprósüteményt majszol. Azt nem mondtam, hogy könnyű lesz - mosolyog rám, ha könnyű volna, nem lenne benne semmi érdekes.