Róma újonnan megerősítette az európai politikai megatrendet, amelyet a Brexit óta láthatunk: megrendült és jobbra csúszó politikai centrum, összecsukló hagyományos baloldal és lázadás az európai elitek ellen. Macron megválasztása Franciaországban csupán kisebb kitérőnek bizonyult. Ahogyan tehát az Egyesült Államokban, úgy az Európai Unióban is javában mállik szét a második világháború utáni politikai felépítmény.
Orbán a példakép
Olaszországban a jelenlegi vezetéssel szembenálló, euroszkeptikus erők nyerték el a voksok több, mint felét, így bizonytalan, hogy milyen kormány alakulhat. A populistáknak kezére játszott a bevándorlás, az euróövezet költségvetési megszorító csomagja és a korruptnak lefestett politikusi gárda. A választások egyik nagy győztesének, az Északi Ligát vezető Matteo Salvininek a magyar miniszterelnök a példaképe és a hazai NER program mintájára építené az olaszt. Salvini szerint „Orbán megvédi a határokat, megvédi a bankokat, megvédi a pénzt (sic) és blokkolja a bevándorlást”.
Az 5-Csillag-Mozgalom 31 éves vezetője, Luigi Di Maio a választások másik nagy nyertese. Nápoly mellől származik, ahol a Camorra maffia-szervezet és a munkanélküliség az úr és a dél-olasz szavazók nagy reménységet látnak most a fiatalemberben. A Mozgalomban mindenesetre biztosra veszik, hogy nélkülük nem lehet kormányt alakítani az országban.
Az egyértelmű kimenetel nélküli végeredmény komoly árnyat vet az eurózónára, amelynek az olasz gazdaság a harmadik legnagyobb tagja. Bár egy ügyvezető kormány rövid távon enyhítheti a feszültséget, az előretört pártok egyike sem akar hallani a maastrichti 3 százalékos költségvetési korlát betartásáról. A feszültség tehát kódolva van Berlinnel, Hágával, Helsinkivel, vagyis az eurozóna prudens, északi tagjaival.
A nagy olasz hanyatlás
|
| Káncz Csaba |
A nagy kérdés természetesen a zombi-állapotba dermedt olasz bankrendszer, amelyet egy stabil kormányzatnak kellene kipucolni a beépült érdekcsoportoktól, de ilyen kormányzat nincs a láthatáron. A bankok jelenítik meg a vérszívó érdekcsoportokat, a rossz gazdálkodást és korrupciót, amely a la dolce vitával Olaszország jelképe lett. Márpedig a 180 milliárd eurót elért nem teljesítő hitelállománnyal egy felelős kormánynak kezdenie kell(ene) valamit, de valójában egyetlen pártnak sincs átfogó, hiteles gazdasági programja.
A pazarlás, korrupció és a maffia mélyen beivódtak Olaszország politikájának és társadalmának mindennapjaiba. Egy 2014-es felmérés szerint az olaszok csupán három százaléka gondolja, hogy a politikusok bármit is tesznek értük, és csak 15 százaléknak van bármilyen bizodalma az olasz állam iránt. Márpedig az olasz hanyatlást meg kell állítani, ha az európai integráció fennmaradását kívánjuk: mialatt az elmúlt évtizedben az EU gazdasági kibocsátása nominálisan 8.4 százalékkal nőtt – közte 12.3 százalékkal Németországban -, azalatt Olaszország kibocsátása 5.4 százalékkal csökkent.
Káncz Csaba jegyzete.
