Repülni low-cost, enni ló-koszt

Érdekes összeállítást olvastam az interneten arról, mit eszünk a repülőgépen, miért érezzük vagy nem érezzük a kaja ízét a nagy magasság miatt, és hogy milyen utakra milyen étkezés szolgál.

Bevallom, mint a jó ételeket szerető, de egyben a repülésért egyenesen rajongó ember, számomra is nagyon érdekes ez a kérdéskör, amelyben két szeretett tevékenységem kapcsolódik össze. De azt is bevallom, az elmúlt időszakban kezdett csökkeni az érdeklődésem a fedélzeti ételek iránt. Lehet, hogy már elfásultam egy kicsit, de az is lehet, hogy utazásaimat egyre sűrűbben tarkítják olyan low-cost járatok, amelyeket nem véletlenül ejtenek olykor némi becéző, némi kritikai éllel ló-koszt repüléseknek is. Bár zabot vagy hasonló tápot még nem láttam a fedélzeten, de az biztos, embernek való étkezés nincs. De hát többek közt ettől is low a cost, vagyis alacsony a költség, nekem is, meg a low-cost légitársaságnak is.

Ami a hagyományosokat illeti, talán már a várakozásaim sem a régiek. A kilencvenes évek elején például egyes szép hosszútávú repüléseken ugyan elképesztően finom és bőséges volt a menü, pláne, ha nem a turistaosztályon ücsörögtem, de mostanság szinte minden légitársaság gépén érezni, hogy a cégek rá vannak szorulva a takarékoskodásra. Nem mondom, hogy feltétlenül rossz az étkezés, de az biztos, hogy most már nem feltétlenül a menüvel akar egy légitársaság elkápráztatni.

És talán igazuk is van, elég sokan tartják manapság már fontosabbnak a pontos érkezést a bőséges étkezésnél. Némi túlzással mondhatnánk, a láthatóan óvatosabb kínálat nem mennyei fogások, hanem a kerozin szagát juttatja az ember eszébe, mármint nem azt mondom, hogy üzemanyagtól bűzlik a hal, hanem hogy az üzemanyag pokoli ára határozza meg, mennyi marad a fedélzeti ellátásra.

Egyébként viszonylag gyakorlott utazóként sosem ülök üres gyomorral a gépre, mert tudom, hogy az éppoly kellemetlen lehet valami dobálós időben, mintha teleettem volna magam start előtt, de ez annyit jelent, hogy nem is vagyok épp farkaséhes, mire felszolgálják a kaját. Fiatalabb utastársaim láthatóan nem így vannak, sokszor látom, amint valaki szinte rárobban a táljára, de nekem például már az sem olyan vonzó, hogy ha eléggé tele van a gép: számomra a finom ízek nemigen férnek össze a szűkösség élményével.

Sosem felejtem el, mennyire utáltam azt az egyébként ízletes vacsorát, amit egy százharminc kilós útitársam könyöke alól voltam kénytelen kicsipegetni. És még egy frenetikus élmény: valamikor régesrég alkalmam volt hazakísérni a nemzeti légitársaság egy vadonatúj gépét Seattle-ből Európába, összesen voltunk tizenketten a száznegyven személyes utasszállítón, és akkor ért az a megtiszteltetés, hogy vacsoraidőben én lehettem a steward, azóta sem esett jól annyira étel a levegőben, mint amikor nemcsak hogy bőven volt helyem kényelmesen fogyasztani, de én melegítettem és én szolgálhattam fel magamnak a fedélzeti fogásokat.

Márványi Péter jegyzete

Nagyobb adó, nagyobb magasság - kisebb zaj?
Légitársaságok feketelistája: kivel ne repüljünk?