Van egy város, ahová nem turistaként érkezem. Hanem azért, mert régen ott volt családi történetünk egyik fontos helyszíne. Nagyvárad nekem egyet jelent apámnak és bátyjának, Palinak egyik legfontosabb gyerekkori állomásával, ahol jó ideig éltek Marcsó nagynénjük védőszárnyai alatt, ahol nyugalmat leltek. Ahol több évig járhattak békében iskolába, ahol gyerekszínészként a helyi nagyszínházban játszottak, és ahonnan aztán különös, kalandos és számomra sokáig megfejthetetlen életútjuk egészen a távoli Üzbegisztánig vezetett.
Most, évtizedekkel később, apám nyomában járom a partiumi várost. Közben felfedezem a szecesszió lenyűgöző építészeti örökségét, Ady Endre egykori törzshelyét, a híres szerelmi történet szomorú titkát, és egyre inkább úgy érzem: vannak helyek, amelyeket képtelenség kívülálló utazóként megtekinteni. A város szépsége és a múlt mindenütt jelen lévő emlékei miatt olyan mélyen megérint Nagyvárad, hogy nem csoda, eddig még soha nem jártam itt: nem akartam szembesülni családunk különös, fájdalmas történetével.
Fotó: Klasszis Média/Vágó Ágnes
Egy kisfiú, aki túl korán tanulta meg, mit jelent elveszíteni a biztonságot
Apám egyszer, időskorában, valahová a távolba meredve azt mondta a halála előtt nem sokkal: „Milyen szép, nyugodt gyerekkorom volt!” Akkor ott, az ágya mellett, emlékszem, döbbenten néztünk össze mindannyian, akik körbeálltuk, hogy ezen vajon mit érthet? Mert sok mindent lehet állítani, de hogy szép, nyugodt gyerekkora lett volna, azt egyáltalán nem.
Gyakorlatilag csoda, hogy túlélte. Ha valakire, hát apámra ezt nyugodtan el lehet mondani. Pesti évekkel kezdődött a gyerekkora, amelyet szinte azonnal beárnyékolt édesanyjának korai tragédiája – így bátyjával közösen apjuk egymaga maradt velük. A számomra sosem látott nagypapa gyorsan újraházasodott, és rövidesen két újabb gyermekkel bővült a család.
Élhetett volna ezután békében és jómódban a hattagúra bővült Vágó-család, hiszen minden adott volt hozzá: az elődöknek hála évtizedek óta jól menő likőr- és esszenciagyárunk volt. Csakhogy jött a két háború közötti gazdasági válság, és vele együtt a családi vagyon teljes elvesztése, amiben azért nagyban közrejátszott az is, hogy Vágó nagypapa a lóversenypálya törzsvendégének számított – ahol aztán szerencse híján eljátszotta a teljes gyárat.
Ekkor került apám Pali bátyjával együtt Nagyváradra, a nagynénjükhöz, aki a Károlyi híd tövében virágboltot vezetett, és egy közeli kis zegzúgos utca egyik házában lakott. Épp szemközt azzal az épülettel, ahol a Nagyváradi Napló szerkesztősége volt, Ady Endre egykori munkahelye.
Innen indul a családunk egyik szála, amely miatt most, sok-sok évtizeddel később, megérkezem ebbe a városba.
A város, amelyet színesre festett a szecesszió
Nagyvárad már az érkezés pillanatában belopja magát az utazó szívébe. Pedig nem harsány módon akar turistákat hódítani, nem kívánja minden utcasarkon bizonygatni, hogy mennyire különleges.
Amúgy az odaútra egy jótanács az autóval indulóknak: érdemes Budapestről Debrecen felé menni – mert végig autópályán, gyors, kényelmes sztrádán vezet az út, nem pedig kanyargós, kátyúkkal megrakott kisebb utakon, mint a közelebbi változatnál. És a város felfedezéséhez még egy ötlet, tapasztalat alapján: érdemes a belvárosi parkolóházak egyikében letenni az autót. Nekünk például egy 3,5 órás városnézést követően mindössze 800 forintnak megfelelő lejt kell fizetnünk – ami a pesti parkolóházakhoz szokott utazónak nevetséges összeg.
Érkezésünket követően azonnal kiderül: a Sebes-Körös (ami a városon keresztül folyva egyáltalán nem tűnik sebesnek, inkább csak lassan csordogál) két partján elterülő városnak van valami sajátos, elegáns nyugalma.
Mintha a régi polgári világ egy darabja maradt volna meg itt, a széles utcák, a sok-sok zölddel, virágokkal bélelt parkok, a kávéházi teraszok, a díszes homlokzatok és templomtornyok között.
A város építészeti öröksége különösen gazdag. A századforduló Nagyváradát, Erdély Párizsát a gazdasági fejlődés, a polgárosodás és a kulturális pezsgés egyszerre alakította. Ekkor születtek azok az épületek, amelyek ma is meghatározzák a belváros arculatát, és amelyeket mind, szinte egytől egyig, gyönyörűen rendbe raktak, renováltak.
Fotó: Wikipédia/Chainwit.
Az is szembetűnő, hogy itt a szecesszió, az Art Nouveau nem pusztán egy építészeti stílus a sok közül. Hanem az egész történelmi belvárost meghatározó jellemző, ami egységes, mégis változatosan színes, Közép-Európában páratlan városképet teremtett.
A stílus jellegzetességeit könnyű felismerni: a hullámzó, növényi motívumokkal díszített vonalvezetést, a virágos ornamentikát, a kovácsoltvas erkélyeket, a színes kerámiadíszeket, az aszimmetrikus homlokzatokat és a mesésen színes üvegablakokat. A természet formái mindenütt beköltöznek a házak falai közé.
Nagyvárad építészeti arculatának kialakításában olyan neves alkotók játszottak meghatározó szerepet, mint Komor Marcell és Jakab Dezső, a magyar szecesszió kiemelkedő építészpárosa, illetve a Vágó testvérek (a testvérpár nevét több helyütt is olvasva felkapom a fejem). Az építészeti örökség jelentős részét nemcsak megőrizni, hanem helyreállítani is sikerült.
A rekonstruált, eredeti színeikben és részleteikben újjászülető paloták láttán az embernek az az érzése, mintha egy századeleji képeslap részleteiben sétálna.
A Fekete Sas, egy korszak jelképe
A nagyváradi séta kihagyhatatlan állomása a Fekete Sas-palota, a város talán legismertebb épülete. Az 1907 és 1908 között, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján épült palota nem egyszerűen szép házegyüttes, hanem korszakának híres jelképe.
Fotó: Wikipédia/Chainwit.
A milánói Galleria Vittorio Emanuele II. hangulatát idéző passzázsba belépve rögtön megértjük, miért számít a város egyik legnagyobb építészeti attrakciójának. Az épület két utcát összekötő belső átjáróját hatalmas, színes üvegkupola borítja, amelynek központi motívuma a szárnyait kitáró fekete sas.
A fények, a színek és a díszítőelemek különös játékot alkotnak. Örömmel vesszük észre, hogy a passzázsban ma is üzletek, vendéglátóhelyek működnek, így a palota nem egy halott múzeumi díszlet, hanem a város mindennapjainak része.
És pont ez Nagyvárad egyik legrokonszenvesebb tulajdonsága: a múlt nem szorult ki a jelenből, hanem mindenütt élményszámba megy.
A Darvas–La Roche-ház: egy polgári világ mesés szépsége
Ha van épület, amelyben a szecesszió minden finomsága és eleganciája tetten érhető, az a Sebes-Körös partján álló Darvas–La Roche-ház.
A Vágó testvérek (ismét büszkeség a névazonosság miatt) tervei alapján 1909 és 1910 között épült villa a közép-európai szecesszió egy különösen értékes alkotása. Ma Art Nouveau Múzeumként működik, amely kihagyhatatlan program.
Már az épület külső megjelenése is figyelemre méltó, de az igazi élmény a belső terekben várja a látogatót. A századelő gazdag polgári világának ízlése, a gondosan megtervezett bútorok, a növényi motívumokkal díszített üvegfelületek, a különleges részletek mind arról mesélnek, hogyan éltek, milyen környezetben töltötték mindennapjaikat a kor jómódú nagyváradi polgárai.
És ez egy általán nem hivalkodó, puccos gazdagság, sokkal inkább az, ami az egész városra jellemző: a kifinomult ízlés és a részletek iránti érzékenység.
A ház nem csupán az építészeti stílust mutatja be, hanem egy letűnt életformát is láthatunk. A szobákban, a konyhában, a tágas, napsütötte teraszon szinte biztosak vagyunk abban, hogy mindjárt ott terem a ház egykori lakója.
A Hold, amely több mint kétszáz éve járja az útját
A város egyik legkülönlegesebb látnivalója kétségtelenül a Holdas templom, román nevén Biserica cu Lună.
Az ortodox templom tornyán látható aranyozott holdgömb nem csupán egy díszítőelem. Egy 1793-ban készült különleges szerkezet működteti, amely a Hold fázisait mutatja több mint két évszázada: a gömb forgásával jelzi, éppen mekkora részét látjuk égi kísérőnknek.
A szerkezetet Georg Rueppe órásmester készítette. Különlegessége az is, hogy működéséhez nincs szükség folyamatos kézi beállításra.
A templom tornya fölött járó arany holdgömb miatt is érdemes egy pillanatra megállni és körülnézni:
Nagyvárad tényleg a templomtornyok városa. A különböző felekezetek építészeti öröksége egymás mellett él, és a város látképét meghatározó tornyokból szinte minden irányban találunk egyet.
Egyben ez jelzi a város lakóinak hozzáállását: számukra nem számít, ki honnan érkezik, milyen vallási felekezethez tartozik – úgy vélik, mindenki abban hisz, amiben akar, egyformán állnak minden idegenhez és szeretettel fogadják.
Kávéházak, paloták, Ady városa
A Calea Republicii, vagyis a mai sétálóutca a nagyváradi polgári élet egyik legszebb bizonyítéka. A Moskovits- és az Apolló-palota, a színes homlokzatok, a kovácsoltvas erkélyek és a kávéházi teraszok között sétálva könnyű elképzelni, milyen lehetett itt az élet a századelőn.
Akkoriban Nagyvárad nem csupán kereskedelmi és gazdasági központ volt, hanem a magyar szellemi élet fontos találkozóhelye. Írók, költők, újságírók, művészek és a város értelmiségi polgársága éltek itt, ültek a kávéházak teraszán, és tértek be a szerkesztőségekbe, írói műhelyekbe.
Köztük volt Ady Endre, aki újságíróként 1900-ban érkezett Nagyváradra (amely akkor még Magyarország, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt), és 1903-ig dolgozott a városban. Itt bontakozott ki igazán költői egyénisége, itt, az akkori Emke Kávéház (ma Astoria) teraszán találkozott Brüll Adéllal, szerelmével és múzsájával, akit Lédának nevezett el. És itt került kapcsolatba azokkal a szellemi körökkel, amelyek később a Holnap irodalmi társaság és antológia megszületésében is szerepet játszottak.
Fotó: Wikipédia/Wikizoli
Nem véletlenül emlegette Nagyváradot a Körös-parti Párizsként. A város pezsgő kulturális élete, kávéházi világa, polgári eleganciája és nyitottsága valóban sokban emlékeztetett a kor nagy európai városaira.
A nagyváradi Ady-emlékek között van egy kevésbé ismert, tragikus történet, amelyről sokáig alig esett szó. 1907 augusztusában Léda, azaz Brüll Adél Nagyváradon egy kislánynak adott életet. A gyermek halva született. Nem csoda: mind édesapja, mind édesanyja szifiliszes volt, ráadásul Léda láncdohányosként is sokat hozzátett ahhoz, hogy a kislány idő előtt, még a méhében meghalt. A tragédia mindkettőjük számára mély fájdalmat jelentett.
A történet különös és sokáig homályban maradt részlete, hogy Ady saját gyermekének tekintette a kislányt. A gyermek születésének és halálának körülményeiről, valamint a költő apaságáról az irodalomtörténeti kutatásokban találunk utalásokat, de sok részlet máig nem tisztázott.
Egy cukrászda, amely ma fontos múzeum
Az Ady Endre Emlékmúzeum az egykori Müller-kávéház, a váradiak által csak Müllerájnak nevezett nyári kioszk épületében kapott helyet, a mai Traian parkban, előtte Ady szobrával az egykori kávéház teraszán.
Az épületet 1895-ben emelték, és a fiatal Ady egyik törzshelye volt az Emke Kávéház mellett. Nem egyszerűen kávézni járt ide: a teraszon volt a törzsasztala, ahol nyaranta riportjain és publicisztikáin is dolgozott.
Fotó: Klasszis Média/Vágó Ágnes
Az 1955-ben megnyitott emlékmúzeumot 2020-ban újították meg. Az itt berendezett kiállítás elsősorban a költő nagyváradi éveire, újságírói munkásságára, személyes kapcsolataira és a város kulturális életére fókuszál. A tárlaton első kiadású kötetek, kéziratok, levelek, fényképek és korabeli dokumentumok idézik fel életét.
Különösen érdekes az a rész, amely a századelő szerkesztőségeinek és kávéházainak hangulatát adja vissza – korhű kellékekkel. Itt közelebb kerülünk Adyhoz, a fiatal, kezdő újságíróhoz, aki a Körös-parti város kávéházaiban keresi a helyét, ír, vitatkozik, szerelmes, és közben megtalálja a saját hangját.
És most vissza hozzád, Apu – amikor elindultál a nagy ismeretlenbe
Miközben a Fekete Sas üvegkupolája alatt sétálok, a szecessziós paloták homlokzatait nézem, és a Sebes-Körös partján megállok egy pillanatra, azon gondolkodom, vajon te hogy láttad ezt a várost kisfiúként. Milyen lehetett akkor a Károlyi híd környéke? Hol volt pontosan a nagynénéd virágboltja? Ott, ahol ebédelünk a többiekkel, a híd mellett lévő Dock étteremben? A rám maradt régi felvétel alapján, ahol bejelölted a virágbolt helyét – ez tűnik a legkézenfekvőbbnek.
Fotó: Klasszis Média/Vágó Ágnes
Milyen lehetett az az otthon, amelyben Pali bátyáddal laktál? Hogy maradt meg benned a nagyváradi utcák, házak, iskolatársak, a színházban eltöltött idő emléke? Ezeket sosem árultad el, így magam próbálom összerakni a történetedet azokból a mozaikdarabokból, amelyeket annak idején elmeséltél.
Azt például, ahogy véget ért számotokra a békés nagyváradi kitérő. Mert ez a város csak egy volt a bonyolult életedben. A nácizmus közeledtével Palkó bátyáddal együtt el kellett indulnotok, és a nagynéni kikísért titeket a vonatállomásra, ahonnét Párizsba készültetek. Azonban, ezt sokszor elmesélted, rossz vonatra szálltatok, és nyugat helyett az orosz határ felé indultatok. Prutnál léptétek át a román-orosz határt, amelyet aztán rögvest lezártak, amikor véletlenül mindketten oroszföldre kerültetek. Két gyerek egy ismeretlen, hatalmas országban.
Fotó: Klasszis Média/Vágó Ágnes
A határ túloldalán egy pillanat alatt nagyot változott az életetek: a tizennyolc éves bátyádat leszállították a vonatról, és elvitték orosz katonának, te pedig ott maradtál egyedül, magyar kisfiúként egy hatalmas, ismeretlen országban, amelynek még a nyelvét sem ismerted.
Most, hogy járom Nagyvárad utcáit, egyre inkább azt érzem, nem is ezt a gyönyörű várost keresem igazán. Hanem benne téged. És visszajövök még, mert bár látok már sok részletet az életednek ebből a részéből, de rengeteg még a kérdőjel bennem.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Forintot, eurót és dollárt is talált a hivatal, amit azonnal befizettek a kincstárba. 
