A legfontosabb: ne érdekeljen, hogy hülyének néznek

Kezdjük egy régi történettel: 2012-ben elindult az első, crowdsourcing alapú rakétaprojekt, a DIYROCKETS. Hogyan jött az ötlet, hogy közösségi tudásból építsenek rakétát?

Az alapötlet még akkor merült fel bennem, amikor a non-profit szektorban dolgoztam az Ashokánál, nagyjából 2000 környékén. Ekkor dolgoztuk ki a Changemakers versenyünket, ami abból állt, hogy feltettünk egy szociális problémát az internetre, a több száz jelentkező csapatnak pedig prezentálnia kellett a saját megoldását. Eközben merült fel bennem a kérdés, hogy vajon hasonló módon képesek lennénk-e elég tudást és nyersanyagot összegyűjteni ahhoz, hogy űrrakétát építsünk?

Amikor a Singularity University-hez kerültem, akkor ismerkedtem meg a különböző új technológiákkal és gyártási módokkal – ezeknek köszönhetően pedig az űreszközök gyártási költsége ma már a töredékére esett. Mert hát, mi igazából egy űrrakéta? Egy számítógép, amire egy óriási hajtóművet szereltek, meg egy speciális szoftver. (nevet) Ekkortájt kapták fel  3D-nyomtatást is, amivel még olcsóbb lett a különböző, speciális darabok előállítása, a kérdés pedig ismét ott motoszkált a fejemben: hogyan tudnánk ezeket a technológiákat arra használni, hogy rakétahajtóművet építsünk?

Nem én voltam az egyetlen, a NASA és több hobbimérnök is dolgozott már a probléma megoldásán; voltak, akik komplett, működő, de játékméretű rakétákat gyártottak otthon. Amikor felvetettem az ötletem, az emberek azt mondták, hogy nem lehet közösségi forrásból rakétahajtóművet építeni, ez őrültség, felejtsem el. Úgyhogy már csak dacból belevágtam, feltettem a felhívást az internetre, és találtam hozzá egy designcéget, aki szponzorálta az egészet. Nem volt ez több, mint egy kísérlet: csak azt akartam bebizonyítani, hogy igenis össze lehet hozni az embereket bármilyen célból, legyen az szociális probléma, vagy egy rakétahajtómű.

Épp ezért lepődött meg, amikor sikerült.

Pontosan! Eredetileg 80 csapat regisztrált a versenyre, ami már önmagában nagyon meglepő volt, tíz

Darlene Damm Forrás: Singularity University

közülük ráadásul teljes anyagot küldött magáról: terv, üzleti modell, nyersanyagok, tervrajz, ott volt minden. Egy szakmai zsűri emellett azt is vizsgálta, hogy mennyire kooperatívak ezek a vállalatok (mert, lássuk be, a mai napig nincs nagy hajlandóság kollaborációra az űriparban), így végül kiválasztottuk a legjobb három csapatot, akik készen álltak arra, hogy rakétát készítsenek. Ekkor döbbentem rá, hogy én erre egyáltalán nem vagyok kész. Ez az egész egy szociális kísérlet volt, nem álltam készen arra, hogy ténylegesen egy űrcéget alapítsak és rakétákat kezdjek gyártani – ennyire nem gondoltam előre.

A verseny győzteseiről persze nem feledkeztünk meg, a San Diegói első csapat például már megépítette a saját rakétáját, még tesztelték is, egyébként a csapattagokat azonnal felvették a Boeinghez és a Rocket Lab-hez. Én azonban a verseny után visszaléptem, és megpróbáltam rendezni magamban a tapasztaltakat. Az már biztos, hogy jó úton jártunk, hiszen a tudást összehordták a jeletnkezők, de üzleti modellt még nem találtunk ki rá. Ki tudja, valamikor később talán mégis céget alapítunk és beszállunk az iparba, kisebb űreszközökkel, műholdakkal... Jelenleg több mint 20 millió mérnöknek van LinkedIn regisztrációja, ha őket össze tudjuk hozni egy közös cél érdekében, már megérte az egéz.

Nem csak az űripar fejlődik rohamtempóban, a hétköznapi életünket is megváltoztatják az új technológiák, mint a 3D nyomtatás, a robotika, a biotechnológia vagy a mesterséges intelligencia. Hogyan hat ki ez a munkánkra? Ön szerint mennyire jogos az az örökké szajkózott félelem, hogy a robotok elveszik a munkánkat?

Nézze, bizonyos értelemben már most elvették egy csomó ember munkáját – a kiskereskedelemben dolgozókét biztosan, de hamarosan sorra kerül a fuvarozás, a gyártás és a mezőgazdaság is. Erre az embereknek fel kell készülnie, méghozzá úgy, hogy új üzleti modelleket találunk ki. Ötletek már vannak, Elon Musk például egy sajátos, „fogyasztókból szolgáltatók” modellt talált ki az önjáró autókra. Ha például veszünk egy robotkocsit, de épp nem használjuk, akkor addig kiadhatjuk taxinak. Az emberek nekünk fizetnek az autó használatáért, ami, mivel önjáró, elviszi őket oda, ahova akarják, aztán pedig hazajön, a bevételt pedig arra fordítjuk, amire akarjuk. Hasonló ötlet merült fel a megújuló energiát használó házak kapcsán is, a termelt energiát visszaforgathatjuk a rendszerbe, vagy eladhatjuk a helyi közösségnek.

Forrás: Singularity University

Ami biztos, hogy a robotok és mesterséges intelligencia fejlesztése töredékére csökkenti majd a gyártás költségét, ami egy örömteli dolog a gyártónak, a dolgozónak azonban kevésbé, hiszen így olcsóbb lesz robotokat alkalmazni. Egy másik lehetséges modell, hogy megadóztatják ezeket a robotokat, a befolyt pénzt pedig szétosztják a munkások között, így mondhatni a helyére került gép, ami dolgozik helyette, még fizet is neki, amiért elvehette a munkáját. Ez azonban felveti a kérdést, hogy ki birtokolja a robotokat. A gyár? Az állam? Ha megnézzük, az infrastruktúra kialakítása sok országban az állam feladata, az iskolák, utak, gyárak fenntartása, ugyanez lehetne a robotok esetében is.

Ez a robotok ipari felhasználása. Mi a helyzet a hétköznapi életünkkel, hogyan tudnánk együtt élni a gépekkel?

Én úgy gondolom, hogy a robotok számos szociális kérdésre is megoldást jelenthetnek. Az önjáró autók például csökkentik a balesetek számát, és lehetővé teszik, hogy az idős emberek is szabadon járjanak a városban, anélkül, hogy ezzel magukat és másokat veszélyeztetnének. Emellett vannak humanoid robotok, amik gondozóként vagy akár társként funkcionálnak, ilyen formán szintén szociális problémákat oldanak meg. Vannak emberek, akik egyenesen odáig mennek, hogy akár barátként vagy társként tekintenek a robotokra, ez szintén egyfajta szociális igényt elégít ki.

Az oktatásban is nagy szerepük van az ilyen robotoknak, cikkünket a témában itt olvashatod. >>>

Ha körbekérdezünk a magyar emberek között a technológia fejlődéséről, az mindig „majd lesz”, az valami „nyugati dolog”, amire nekünk jó eséllyel legalább 20 évet kell majd várnunk, miközben ezek a technológiák már ma rendelkezésünkre állnak. Hogyan veheti fel egy ilyen mentalitás a versenyt ebben a globális változásban?

Érdekes, hogy a nyugatot említi – tavaly októberben egy konferencián jártam Kínában, ahol azt tapasztaltam, hogy a Szilícium-völgy borzalmasan lemaradt Kínához képest. Amerikai mesterséges intelligencia-fejlesztők azon keseregnek, hogy nem tudják tovább képezni magukat, mert a szakirodalom kizárólag kínaiul érhető el! (nevet) Az országok más-más tempóban haladnak, és másban érdekeltek, így a technológiai fejlődés rendkívül széttagolódik. Az azonban nagyon sokat segít, hogy a technológia nagy része digitális – főleg szoftverek –, így gyorsan és könnyen terjeszthető. Ezekre biztosan nem kell 20 évet vagy még többet várni, mert már vagy elérhetők, vagy maximum 5 éven belül a világ bármely sarkába eljutnak. Ez történt a robotokkal, a 3D nyomtatással és minden mással is. A változás gyorsabb, mint az emberek hinnék, ezt kell tudatosítani bennük.

Pont emiatt óriási kereslet van a mérnökökre és az informatikai szakemberekre – utóbbiból csak Magyarországról több mint 20 ezer hiányzik. A fiúkat könnyebb megnyerni ennek a szakterületnek, azonban ahogyan Amerikában, úgy Magyarországon is hiányoznak a nők a techszektorból. Hogyan lehetne őket is idecsábítani?

Nekem személy szerint a teljes gondolkodásmódomat kellett átalakítanom az évek során. Korábban azt gondoltam, hogy ha az iskolában tanultam – vagy épp nem tanultam – valamit, azzal soha többé nem találkozom az életben: egy lehetőségem volt beletanulni valamibe, és kész. Ez azonban nem így van, és ezt magamon tapasztaltam. Amikor elkezdtem a DIYROCKETS-projektet, nem volt mérnöki diplomám, történelmet végeztem a Stanfordon, majd nemzetközi kapcsolatokat a John Hopkins SAIS-on. Viszont borzasztóan érdekelt az űr és minden, ami ezzel kapcsolatos, úgyhogy konferenciákra jártam és elkezdtem utánaolvasgatni az interneten, amíg végül rá nem jöttem, hogy igazából magamat tanítom; hogy abból sokkal többet tanulhatok, ha dolgozom valamivel, mint abból, hogy ezt az iskolában sajátítottam el.

Forrás: Singularity University

Az áttörést számomra az jelentette, amikor egy nap kaptam egy LEGO robotkészletet, és egész éjjel bütyköltem, programoztam, teljesen elvarázsolt. Amikor láttam, hogy a robot, ez a gyerekjáték fordul, mozog és azt csinálja, amit én mondok neki, akkor jöttem rá, hogy ugyanezt más, sokkal komolyabb technológiákkal is meg lehet csinálni. Ez az, ami lelkesíti az embereket. Ismerek egy (női) tudóst a CERN-nél, aki azzal foglalkozik, hogy hatalmas adathalmazokat adagol egy szuperszámítógépnek, ami milliónyi szimulációt futtat arról, hogy hogy nézhetett ki az univerzum a keletkezés pillanatában. Egy szuperszámítógép és egy szoftver, ennyi kell ma ahhoz, hogy megválaszoljuk azokat a kérdéseket, amire száz évvel ezelőtt a tudósok egy életen át keresték a választ. Az a játékkészlet döbbentett rá arra, hogy a technológia túl izgalmas és alapvető ahhoz, hogy ne vegyek részt benne.

Nőként azonban az élet más területein sem egyszerű. Magyarországon a politikai szereplők kevesebb, mint 10 százaléka nő (Ausztriában ez az arány 33,3, Németországban 36,5 százalék!), és ahol a miniszterelnök „nőügyekkel nem foglalkozik”. Egy ilyen környezetben pedig kevés az egyéni elszántság. Mit tehet a társadalom, ha láthatóan „fentről” nem jön kezdeményezés?

Elszántságra igenis szükség van. A projekt kapcsán számtalanszor mondtam el magamnak, hogy nem érdekel, ha hülyének néznek az emberek – és egyébként most sem érdekel –, én akkor is végig fogom ezt csinálni, akár tetszik, akár nem, akár van rá engedély, akár nincs. Nőként ugyanakkor észrevettem, hogy az emberek sokkal többször jeleznek vissza, legyen az pozitív vagy negatív. A rakéta-projektben gyakorlatilag senki sem hitt rajtam kívül, folyamatosan kritizálták, hogy ez őrültség, a rakétatudomány egy zártkörű dolog, ezt nem lehet közösségi erőből megcsinálni. Az indulás napján egy ismerős félrehívott, és közölte velem, hogy „nem elég, hogy egy rossz döntés (a projekt), de láthatóan direkt akarok rossz döntést csinálni”. Én pedig megmakacsoltam magam. Honnan tudhatom, ha sosem próbálom meg? Az eredmény pedig látható: ha kész lenne az üzleti modell, minden rendelkezésre áll egy új űrtechnológiai vállalathoz, és ezt közösségi erőből és tudásból hoztuk össze. De ha nem próbálom meg, sosem jövünk rá, nem igaz?

Forrás: Singularity University

Trump megválasztása óta rengeteget tüntetést szerveznek a nők az Egyesült Államokban, az egyik legnagyobbat egy több mint 4 millió tagot számláló, titkos Facebook csoportban szervezték. A nők ilyen kis csoportokban ténykednek a közösségi oldalon, saját szabályrendszerrel és saját vezetéssel. Ezek a csoportok pedig nagyon jól működnek. Képzelj el egy lapot, ahol felvetsz egy ötletet, és egy napon belül 15 ezer hozzászólás érkezik rá – és egy sem mondja, hogy lehetetlen, vagy nem tudod megcsinálni. A nők felismerték, hogy ilyen módon tudnak hatást gyakorolni, ha már fentről nem lehet, és napi szinten is segítik egymást, a munkában és a magánéletben egyaránt. Ezek a csoportok megmutatták, hogy a siker nem feltétlenül jelenti azt, amit eddig gondoltunk róla, és hogy nem kell fentről, az állam felől érkeznie valaminek ahhoz, hogy működhessen. Érdekes figyelni ezeket a szerveződéseket, és ki tudja – talán ezek indítják majd el a változást Magyarországon is. Egy próbát megér.