Az idén február 28-án kitört iráni válság kezdete óta él a remény a világgazdaság szereplőiben, hogy ami történik – elsősorban a Hormuzi-szoros lezárása, illetve az Arab-öböl olaj- és gáztermelésének csökkenése – csak átmeneti zavar, és a dolgok majd visszaállnak a megszokott kerékvágásba, ha a szemben álló felek így vagy úgy elrendezik a vitás kérdéseket.
Ez persze lehet, hogy eleve hiú remény volt, de az utóbbi néhány napban olyan fejlemények történtek, amelyek azt valószínűsítik, hogy a világkereskedelem – és ezzel a világ – már soha nem lesz ugyanolyan, mint a konfliktus kezdete előtt.
Fizetőssé tehető egy tengerszoros?
Ha visszaemlékezünk néhány héttel ezelőttre, a most összeomlani látszó iráni-amerikai megállapodás egyik tisztázatlan pontja az volt, hogy szedhet-e vámot Irán a Hormuzi-szoroson áthaladó hajók után. Az irániak akkor azt mondták, hogy nem vámot, hanem „díjat” fizettetnének a biztonságos áthaladás biztosítása fejében – de könnyen belátható, hogy a kettő között legfeljebb elvi, nem pedig gyakorlati különbség van.
Erre akkor az Egyesült Államok válasza az volt, hogy márpedig senki sem fizettethet semmit a szoroson való áthaladásért, hiszen ez egy szabad tengeri útvonal, amelyet a nemzetközi jog értelmében sem lehet lezárni vagy „fizetőssé” tenni. Ez az álláspont összhangban volt azzal, amit az Egyesült Államok legalább a második világháború vége óta következetesen képviselt – és ha kellett, akár erővel ki is kényszerített –, azaz a világtengerek, a hajózás, a tengeri kereskedelem szabadságát.
Fotó: MTI/AP/ISNA/Amirhoszein Horgui
Persze jogosan lehet felvetni, hogy az Egyesült Államoknak ez nem holmi önzetlen, elvi alapú álláspontja, hanem a világgazdaság legerősebb szereplőjeként, legnagyobb importőreként és jelenleg Kína mögött második legnagyobb exportőreként elemi érdeke is volt. Mindenesetre a játékszabályok világosak voltak, és ezeket az 1994-ben életbe lépett ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) is rögzítette.
Július 13-án viszont Trump azt írta egy Truth Social bejegyzésében, hogy visszaállítja az iráni kikötők az egyezmény megkötésekor megszüntetett blokádját, illetve „méltányossági alapon” a Hormuzi-szoroson áthaladó rakományok értékének 20 százalékát (!) kitevő „költségtérítést” fizettetne annak fejében, hogy az Egyesült Államok fenntartja az útvonal biztonságát.
Most azt hagyjuk is, hogy mennyire tartja fenn a szoros biztonságát Washington, amelynek Izraellel közösen indított katonai akciójára válaszul zárta le Irán a szorost. Amit Trump minden ígérete ellenére sem tudott újra teljesen megnyitni. (A szoroson jelenleg is a békebeli forgalom töredéke halad át, az Iráni Forradalmi Gárda pedig időnként demonstratív módon meg is támad néhány hajót, hogy megmutassa, márpedig teheráni jóváhagyás nélkül se ki, se be nem lehet hajózgatni.)
Ennél is fontosabb talán, hogy az amerikai elnök ezzel az egy bejegyzéssel gyakorlatilag zárójelbe tette mindazt, amiről fentebb beszéltünk, azaz az Egyesült Államok nagyjából 80 éves, következetes politikáját. Mert ugye lehet egy összeget vámnak, díjnak, költségtérítésnek vagy akárminek nevezni, attól az még fizetési kötelezettség marad, és ha a Hormuzi-szoroson való áthaladásért kérik, akkor bizony az egy korábban szabad és ingyenes hajózási útvonal megadóztatása lesz.
Igaz, Trump kedden már – szokása szerint – visszakozott: egy újabb bejegyzésben közölte, az Öböl-menti nagy olajtermelő országok (Szaúd-Arábia, Katar, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein és Kuvait) nagyszabású, az Egyesült Államokban végrehajtott beruházásokkal „ellentételezik” majd az amerikai haderő által biztosított védelmet.
Csak hát egyrészt joggal lehet azt mondani, hogy ha a védelmi pénzt nem aktatáskákban szedik be, hanem „kötelezően ajánlott” beruházások formájában, attól az még védelmi pénz.
Veszélyes vizekre eveznek
Másrészt ezzel az egésszel Trump olyan szellemet engedett ki a palackból, amelyet nagyon nehéz lesz visszagyömöszölni. És ez nem az első ilyen a Hormuzi-szoros ügyében. A júniusban aláírt, a békéhez vezető utat elvben kijelölő Iszlámábádi egyezmény 5. cikkelyében ugyanis az Egyesült Államok – Donald Trump aláírásával – Iránt tette meg a Hormuzi-szoroson való biztonságos áthaladás biztosításának , és például az aknamentesítés felelősévé – azzal a megkötéssel, hogy mindezt a többi, a szoros partjai mentén fekvő állammal, elsősorban Ománnal egyeztetve teszik.
Ezzel tehát az Egyesült Államok lemondott arról a jogáról, hogy beleszóljon a szoros ügyeibe, hiszen azok intézését a partmenti államok kezébe helyezte. Ezután azt közölni, hogy az Irán által kijelölt és a saját felségvizein átvezető útvonal nem megfelelő, majd hozzájárulást követelni az amerikai haderő részére, igencsak érdekes lépés.
De ha eltekintünk a Hormuzi-szoros konkrét ügyétől, az Egyesült Államok lépései akkor is nagyon veszélyes precedenst teremtenek. Először is az iszlámábádi egyezménnyel tulajdonképpen elismerték, hogy egy fontos hajózási útvonal partjainál található államoknak joguk van saját hatáskörben meghatározni, kinek mit, hogyan és mennyiért szabad csinálni azon a bizonyos útvonalon.
Ezek után, ha mondjuk Spanyolország és Marokkó úgy dönt, hogy díjat szed a Gibraltári-szoroson való áthaladásért, akkor milyen elvi alapon tiltakozhatna ez ellen az Egyesült Államok? Hiszen az ő elnökük írta alá, hogy ez így rendben van… De ugyanez igaz Indonézia, Malajzia és Szingapúr, illetve az Indiai-óceán és a Csendes-óceán közti hajóforgalom ütőerének számító Malakka-szoros, a török tengerszorosok, azaz a Boszporusz és a Dardenellák, vagy éppenséggel a Vörös-tengert és az Ádeni-öbölt összekötő Báb el-Mandeb szoros és a partjain fekvő államok viszonylatában is.
Ha ezeken az eddig szabadon és ingyenesen használható átjárókon el kell kezdeni díjakat (vámokat, adókat, költségtérítéseket, akármiket) fizetni, akkor az nagyjából minden áru szállításának költségeit meg fogja növelni az egész világon.
Az ilyen lépések nyilvánvalóan megsértenék az UNCLOS 26. cikkelyét, amely a parti vizek tekintetében kimondja:
„(1) Idegen hajókra nem vethető ki díj csupán a parti tengeren történő áthaladás okából.
(2) A parti tengeren áthaladó idegen hajóktól csak a hajóknak nyújtott különleges szolgáltatások ellenértékeként szedhető díj. Ezeket a díjakat megkülönböztetés nélkül kell kivetni.
A különleges szolgáltatáson itt olyasmit értettek, mint mondjuk egy meghibásodott hajó vontatása, és nem azt, hogy díjat kell fizetni azért a „kiváltságért”, hogy nem lőnek az adott hajóra.
De az UNCLOS 44. cikkelye egy másik fontos rendelkezést is tartalmaz a tengerszorosokra vonatkozóan:
„A tengerszorosokkal határos államok nem akadályozhatják a tranzitáthaladást és megfelelő módon nyilvánosságra kell hozniuk a szoroson való áthajózás vagy átrepülés tudomásukra jutott veszélyeit. A tranzitáthaladás joga nem függeszthető fel.”
Ezt Irán egyértelműen megsértette a konfliktus folyamán – de az Egyesült Államok is azzal, hogy jogilag háború nélkül (hiszen formális hadüzenetre, hadiállapot beállására nem került sor Irán és az Egyesült Államok között) blokádot hirdetett az iráni kikötőkre.
Megint csak: ezek után miért ne mondhatnák azt a fentebb említett, tengerszorosok partjainál fekvő államok, hogy akkor ezentúl X állam hajói és árui áthaladhatnak, Y állam hajói és árui viszont nem haladhatnak át az adott szoroson?
Mondanunk sem kell, hogy az ilyen lépéseknek is beláthatatlan következményei lehetnének. És ugyan lehet azt mondani, hogy szankciókkal vagy éppen katonai erővel fenyegetve jobb belátásra lehetne bírni azokat az államokat, amelyek szorosaik megadóztatását vagy részleges, esetleg teljes lezárását terveznék, csak hát éppen Irán ellen bizonyította be az Egyesült Államok, hogy ha egy állam elég kitartó és elég sok olcsó drónt és rakétát épít, akkor bizony az amerikai haditengerészet és légierő is csak széttárja a kezét.
Jön a 200 dolláros olajár?
Csakhogy a Trump-kormányzatnak sikerült még ennél is messzebbre elrúgni azt a bizonyos pöttyöst. Ők ugyanis nem partmenti államként, hanem a Hormuzi-szorostól nagyjából 10 ezer kilométerre található hatalomként közölték, hogy akkor bizony a jövőben pénzt kérnek az áthaladás biztosításáért. Ha ezt megteheti az Egyesült Államok a Hormuzi-szorosban, akkor miért ne tehetné meg máshol?
Vagy miért ne vonulhatna fel a kínai haditengerészet a Malakka-szoros vagy a Báb-el Mandeb környékére, és mondhatná, hogy akkor mostantól ők egy baráti összeg fejében biztosítják a rendet?
Mindenesetre a Reuters a héten már arról írt, hogy a jemeni húszik (természetesen iráni támogatással és felhatalmazással) lezárhatják a Báb-el Mandeb szorost is. Itt halad át egyrészt a globális tengeri kereskedelmet a Szuezi-csatornán keresztül bonyolító teherhajóforgalom egy jelentős része, másrészt Szaúd-Arábia olajexportjának is egy része, amelyet eddig nem érintett a Hormuzi-szoros lezárása. A húszik korábban is támadták az itt haladó hajókat, amelyre egy Egyesült Államok vezette koalíciós erő válaszolt katonai csapásokkal, de a teljes lezárás eddig nem merült fel. Kérdés persze, hogy erre képesek lehetnek-e a húszik, hiszen azért az ő katonai képességeik nem mérhetők Iránéhoz, a Báb-el Mandeb pedig jóval szélesebb, mint a Hormuzi-szoros.
Egy magas rangú jemeni húszi vezető mindenesetre hétfőn arról beszélt, hogy amennyiben Szaúd-Arábia csapásokat mér Jemenre, akkor lezárják az útvonalat, és az olajárak akár 200 dollárig is felszökhetnek. (Az iráni válság során eddig 120 dollár körül volt a Brent-olaj hordónkénti legmagasabb ára, amely aztán a tűzszünet idején 60 dollár környékére esett, majd mostanra a 80-90 dolláros sávig emelkedett vissza.)
A húszik elleni esetleges katonai akciókba az Egyesült Államok mellett más, Iránnal direkt konfrontációt nem vállaló államok is beszállhatnak. Tehát a konfliktus hamarosan átterjedhet egy másik fontos tengerszorosra is, rövid távon mindenképpen tovább destabilizálva a világgazdaságot.
De mint láttuk, könnyen elképzelhető, hogy ez is még csak a kezdete lehet egy olyan új kornak, amikor a tengerek, a tengeri kereskedelem szabadsága és biztonsága immár nem lesz alapvetésnek tekinthető – és ebben bizony Irán mellett a korábban a világtengerek szabadságát minden erejével őrző Egyesült Államok is nagy szerepet játszik.
