Hatalmas felvásárlást jelentettek be - megint kitör az őrület?

A Shell nem kispályázik: egyből 50 százalékot ígért rá az utolsó tőzsdei árra, és így 70 milliárd dollárért veszi meg a BG-t. A befektetők 13,5 fontot kapnak, ami az utolsó 90 nap átlagárához képest 52 százalék, igen kellemes ajándék.

Olajboom

Nincs mese, 5-6 év olajboom után jól megy az olajiparnak, és a tavalyi heves olajáresést arra lehet felhasználni, hogy egy-egy olcsóbbá váló céget megvegyenek. A Shell esetében ésszerű és reális ez a bővülés: a cég már olyan nagy (200 milliárd dollár) hogy méretét tekintve akár célba veheti a világ legnagyobb olajcégét, az Exxont.

A BG-nek több milliárd dolláros projektjei vannak Brazíliában, Kelet-Afrikában, Ausztráliában, Kazahsztánban és Egyiptomban, köztük a világ legkomolyabb cseppfolyósított gáz projektjei. A piac egy ideje már potenciális felvásárlási célnak tartotta a BG-t, különösen azt követően, hogy a tavalyi olajáresés hatására a cég árfolyama június óta 28 százalékot esett, míg a FTSE olaj-, és gázipari index csak 17-et, a Shell Amszterdamban pedig csak 3,3 százalékot. Az ügylet így több szempontból is ésszerűnek tűnik.

Ilyen nagy ügyletek a 2000-es évek elején zajlottak, amikor a BP megvásárolta az Amoco-t és az Arco-t, az Exxon megvette a Mobilt, a Chevron pedig egyesült a Texacoval. Ezek az ügyletek ésszerűnek és gyümölcsözőnek bizonyultak. Aztán a 2006-2007-es nagy olajár emelkedésnél a mánia jelei mutatkoztak: egyes olajcégek teljesen megvadultak, és ész nélkül akartak vásárolni.

Az előző őrület

A legjellegzetesebb, és hozzánk legközelebb álló példa az ÖMV esete volt, amikor mindenáron, bármennyiért hajlandó lett volna megvenni a Molt. Ez több okból ésszerűtlennek tűnt: először is nem mérlegelték kellőképpen, hogy mennyit ér a vállalat. A Mol egy kisebb regionális multi, limitált lehetőségekkel, ráadásul hazájában erős állami szabályozással (bár ez akkor még nem látszott). Vagyis bármilyen összeget nem ér meg, amit az azóta lezajlott események igazoltak is.

Az ügyben aztán több szereplő hozott irracionális döntést. Maga a Mol kétségbeesésében elkezdett még az ÖMV-nél is vehemensebben venni, bármilyen áron. Ehhez partnerekre volt szüksége, de azokat gyorsan megtalálta, nevet és pénzt adtak az ügylethez. Az őrület tetőpontján a Mol és társai 30 ezer forintot adtak egy részvényért, itt már napi 5 millió darab papírt is kaptak, amiből látszott, hogy pár nap alatt megkaphatják a teljes közkézhányadot. Nem volt olyan részvényes, aki itt ne adta volna el papírját, ami mutatta az ár eszement mivoltát.

A bukó

Természetesen itt már az ÖMV is abbahagyta az őrületet, feladta az irracionálissá váló harcot. Aztán jött a 2008-as válság: az olajár 150-ről 35 dollárra zuhant, a cégek és a befektetők hirtelen veszteségeik miatt pénzzavarral küzdöttek, mindenki eladott, amit tudott. A Mol és partnerei ültek drága papírjaikon, az ÖMV viszont a Mol csomagját eladta az oroszoknak, akik már az őrület idején is ácsingóztak rá. Aztán hamar rájöttek, hogy nem túl nagy értékhez jutottak, de találtak egy pillanatot, amikor rá lehetett mérni egy, hogy is mondjuk, nem túl árérzékeny vevőre. A válságot követő felpattanásban kissé feljebb szaladt a Mol ára, mint indokolt lett volna, és akkor az oroszok megragadták a lehetőséget, hogy igen jó áron, 24 ezer forinton eladják az új magyar kormánynak, aki épp akkor lelkesen vágott bele a nemzeti tulajdon vásárlásába.

A legnagyobb bukó így aztán a magyar államhoz került, jóllehet az nem realizálja, miután feltehetőleg hosszú ideig megtartja a részesedést. Az ár azóta a felére esett, sőt rövid időre még ennél kevesebbet is ért. A papír épp mostanában talál magára, mai 14 000 forintos ára igen szép eredmény a pár hónappal ezelőtti, 11 ezer alatti mélyponthoz, de még fényévekre van az állami bekerülési ártól.