Szép alakítás
Kezdettől hihetetlennek tűnt, hogy az évekig fenyegetőző, majd bárhová eljuttatható nukleáris fegyverét végül tavaly ténylegesen előállító Kim Dzsongun által tett 180 fokos fordulat, a békeoffenzíva tényleges megbékélést hozzon. A ravasz diktátor eljátszotta minden idők egyik legnagyobb békülékenységi alakítását, túltéve apján és nagyapján, na meg Hitleren, aki egyfolytában békéről beszélt a 30-as évek közepén, miközben gőzerővel készült a világ meghódítására.
Észak-Korea ura hirtelen fontos tényező lett: a kínai elnök kétszer tárgyalt vele (sajnos, nem tudjuk, pontosan miről), külügyminisztere Moszkvában járt, eljátszott egy nagy összebékülést népe déli felével (utána békeszerződés helyett szidni kezdte őket), végül magához hívta az amerikai külügyminisztert az oroszlánbarlangba, és adott neki ajándékba három amerikai foglyot. A dinasztikus kommunista diktátor hirtelen a béke bajnoka lett.
Csak a teljes leszerelés
Igen ám, de aki a lényegre figyel, élen Amerikával, az csak azzal foglalkozik hosszabb távon, hogy mi lesz Észak-Korea atomrakéta-arzenáljával. A cél az, hogy leszerelje, de neki ez esze ágában sincs, legfeljebb gesztusokat tesz, mint a nukleáris tesztterület elbontása, hisz arra már nincs szüksége, ráadásul nem nagy ügy bármikor fúrni pár alagutat ilyen célra.
Amerika pedig egyértelművé tette, hogy számára csak a teljes nukleáris leszerelés elfogadható, és vélhetően az új, harcias külügyminiszter, Mike Pompeo bőséges CIA-s tapasztalatával elég jól kipuhatolta Phenjanban, hogy ennek elérésére nincs esély. Ráadásul mintha maga Kim Dzsongun is direkt gorombáskodni kezdett volna, hogy kimeneküljön a találkozóból, talán attól félve, hogy ott túlságosan nyilvánvalóvá válnak tényleges szándékai, és akkor az amerikai elnök újra bedühödik, és minden ott folytatódik, ahol tavaly abbamaradt.
Lett volna mit veszíteni
A csúcstalálkozó presztízsszempontból talán jól jött volna Kimnek, de végül így is szép diplomáciai sikersorozatot gyűjtött be, most már távolról sem az elszigetelt pária. Az amerikai elnökkel való tényleges találkozótól viszont megijedhetett: átgondolhatta, hogy vele nem működik, ha az 1950-es háború miatt kesereg, vagy más témákkal húzza az időt. Trump hamar a lényegre térne, és megkérdezné, hogy mi is van a teljes nukleáris leszereléssel, amiért cserébe csak szankciómentességet, gazdasági együttműködést ajánlana.
A nagyobb presztízsveszteséget persze mégiscsak az amerikai elnök szenvedné el: tárgyalni menne a főgonosszal, majd üres kézzel kérne vissza. Ezt végül elődei sem tették meg, és ő is elkerüli. Egy csúcstalálkozónak csak akkor lenne értelme, ha előre minden részletben megegyeznek a felek. Az északi leszereléshez azonban valami nagyon komolyat kellene cserébe adni: több nagyhatalom garanciáját Észak-Korea sérthetetlenségére, sőt, ehhez talán Dél-Koreának is csatlakoznia kéne, hogy atomfegyverek híján ne kelljen Észak-Koreának nagy haderőt fenntartania népe déli felével szemben.
