Milliók emelkedtek ki a nyomorból - visszatért a múlt baljós árnyéka

A Quankang egyik gyártócsarnoka belülről. (Fotó: New York Times)

A felkapaszkodott gyárosoknak előtt pedig egy új feladat áll: ismételten meg kell újulniuk, ha nem akarják, hogy összeomoljon az, amit eddig felépítettek. Olcsó összeszerelő üzemből minőségi gyártóvá válni: ez ma Kína egyik legnagyobb kihívása. Ez azonban nem sikerülhet a kormány segítsége nélkül.

A kínai statisztikai hivatal hétfői jelentése szerint az ország gazdasága az elmúlt 28 év leggyöngébb növekedését produkálta 2018-ban - ez persze relatív, mert még így is 6,6 százalékos volt az erősödésük. Az eredmény mindazonáltal meglepő, hiszen Kína az elmúlt időszakban úgy vágtatott, hogy egészen a világ második legerősebb gazdaságává küzdötte fel magát, és most már a kereskedelmi háborúban magával az USA-val izmozik az első hely megszerzéséért. Az eddig valóban dübörgő gazdaság azonban a jelek szerint nagyjából elment a falig, és hogy új lendületet vegyen, újabb korszakváltás vált szükségessé az iparban.

A New York Times most egy családi vállalkozás történetével mutatta be a kínai termelés elmúlt 30 évének óriási kanyarjait. A főszereplő Sao Csunju, aki három évtized alatt a futószalag mellől üzlettulajdonossá küzdötte fel magát, két elektronikai gyárral és kétezer munkással.

Változó idők

Ahhoz képest, hogy Kínát a világ első szándékból még mindig egy hatalmas, de olcsó összeszerelő üzemmel azonosítja, mára jócskán megváltozott ez a helyzet. Régen kevesebb gyár és több igyekvő dolgozó volt, ma már viszont több a gyár, és a munkáltatóknak szinte könyörögni kell azért, hogy gyárban vállaljanak állást, foglalja össze röviden Sao a Magyarországon is ismerős helyzetet.

A gazdaság fejlődésével az olcsót most már ki kell húzni a gyárország mellől, mert a fejlődéssel az emberek igényei is megemelkedtek: jobb életkörülményeket és magasabb fizetést követelnek maguknak. Kínának most be kell fogadnia a nagy hozzáadott értékű gyártást, az automatizációt és az innovációt, ha meg akarja tartani a meredeken felfelé ívelő fejlődési görbéjét. Hogy ez összejön-e, az azon múlik, hogy a Saohoz hasonló, egy gazdasági váltást már sikerrel abszolváló üzletemberek képesek lesznek-e ismét megújulni.

Az elsődleges kihívás most a robotizáció, valamint a szofisztikáltabb, nehezen másolható termékek gyártására való átállás. Ezek azonban borzasztóan kockázatos lépések, és ha nem jönnek be, akkor bedőlhet a teljes cég. Sao, a főnök eddig csak a családjára számított - felesége, Ju felügyeli a gyártást, a pénzügyet és az adminisztrációt, míg 27 éves fiuk a kutatás-fejlesztési részleg feje - ám most először elfogadta a kínai kormány segítségét. Új gyárat nyit, ahol robotizált gyártósoron készítenek majd az eddigi egyszerű, okostelefonos alkatrészek helyett jóval bonyolultabb, okosotthonokba való berendezéseket. Sao hosszú utat tett meg, míg idáig elért: a története kezdetén még nem az üzleti terveket forgatta, hanem a kalapácsot.

A futószalag mellől a főnöki székbe

Sao Jiujiang városában született. 16 évesen állt munkába asztalosinasként, és nagyjából napi 60 centet keresett, ami alig volt elég az ételre. 1989-ben, 20 éves korában Dél felé vette az irányt, és Sencsenbe költözött. Itt nagy nehezen, de sikerült munkát találnia, ami anyagilag nem volt nagy előrelépés, mert bére még mindig elmaradt a napi 1 dollártól, de legalább nem toloncolták ki a városból, mint a munkanélkülieket egyébként. Egy gyárban sikerült elhelyezkednie, segédként, ám három éven belül már műszakvezető volt, havi 375 dolláros fizetéssel. Felesége és kisfia követték Jiujiangból Sencsenbe.

Sao elmondása szerint reggel nyolctól este 11-ig, vagy akár éjfélig is dolgozott, annyira akarta a túlórapénzt. Nem volt ezzel egyedül, a kollégái is végigdolgozták a napot, de senki sem panaszkodott. 2004-ben megnyitotta saját fémmegmunkáló üzemét, miközben műszakvezetőként folytatta a munkát a gyárban is, immár megosztva az órákat a két üzem között. A fémmegmunkáló cég a Quankang nevet kapta, ami nagyjából annyit tesz: "minden rendben." Az élet a plusz munkahellyel persze csak bonyolultabb lett, így Sao és Ju hazaküldte a fiát a nagyszülőkhöz nevelődni, mint a családos, migráns dolgozók többsége. Két év múlva a szomszédos Tungkuan városába költöztek, ahol olcsóbban vesztegették a gyárépületeket.

Az új városban mp3 lejátszók és mobiltelefon-tokok gyártásával kezdték a munkát. A nehéz első lépések után felvirágzott a cég, és felsorakozott azon, seregnyi beszállító mellé, melyek az egyik erős alapját adták a kínai elektronikai gyártóipar felvirágzásának. A gazdaság fellendülésével azonban egyre több rivális bukkant fel, az árak felszöktek, és Saonak és feleségének lépnie kellett, ha túl akartak élni ebben a környezetben is. 2015-ben elkezdtek a Huaweinek és a Xiaominak is szállítani, az okostelefonos headsetek fém alkatrészeit gyártották nekik. Dollármilliónyi kölcsönt vettek fel, és beruháztak 120 szerszámgépbe, ami be is jött. Ismét szaladni kezdett a szekér, míg a riválisok újra fel nem vették velük a lépést.

"Kínában, amint van egy terméked, ami jól fogy, egy csomó cég azonnal rohan, és elkezdni ugyanazt gyártani"

- magyarázza Sao. Hogy ezt a továbbiakban kivédjék, arra jutottak, hogy el kell kezdeniük nehezebben lemásolható cikkeket előállítani. Az irány jó, a körülmények viszont egyre kedvezőtlenebbek. Fogy a munkaerő, aki marad, az pedig jóval magasabb fizetést követel. Saoék 2004-ben még fejenként havi 150 dollárnyi fizetést juttattak a munkásoknak, azóta ez az összeg megötszöröződött, és ahogy a dolgok állnak, akár meg is nyolcszorozódhat. A Quankang, mint a legtöbb kínai gyár, szállást és étkezést is biztosít a munkásoknak. Mellé négyféle szociális juttatást is adott, de ma már hatfélét kell.

Csak előre

Hogy túléljenek, előremenekülnek: Sao és Ju 2017-ben nagyszabású automatizáció mellett döntöttek. A Quankang most a Xiaomival dolgozik okosotthonokba való klímaberendezéseken: megtervezik és le is gyártják őket. A következő lépés cégüknek három teljesen automatizált gyártósor felállítása, az elsőt már márciusban üzembe helyeznék.

Hogy ez sikerülhessen, a családi cég története során most először elfogadta az állami támogatást. A modernizálás keretében új gyártócsarnokot nyitnak a szomszédos Hunan tartományban, ahol a helyi vezetés szinte ingyen adja nekik a földet, mert jobban érdekeltek az adóbevételekben és a munkahelyteremtésben, mint a földek eladásával előteremthető összegekben.

Sao lépése nem egyedi a kínai gyártási szférában. Az ország iparának első fellendülése annak volt köszönhető, hogy a Kommunista Párt békén hagyta a vállalkozókat, a következő nagy lépést viszont most már csak akkor tudja megtenni a szektor, ha a párt visszatér a színre, és anyagilag támogatja a modernizációt. Ami önmagában még korántsem garantálja a sikert. A tét óriási, ám Sao is tudja, hogy ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy felszínen maradjanak:

"A gyáraink nem olyan nyereségesek, mint régen, de ha már ezzel foglalkozunk, akkor törünk tovább előre, mert mögöttünk csak a szakadék van. Ha visszalépünk, lezuhanunk."