|
| A Quankang egyik gyártócsarnoka belülről. (Fotó: New York Times) |
A felkapaszkodott gyárosoknak előtt pedig egy új feladat áll: ismételten meg kell újulniuk, ha nem akarják, hogy összeomoljon az, amit eddig felépítettek. Olcsó összeszerelő üzemből minőségi gyártóvá válni: ez ma Kína egyik legnagyobb kihívása. Ez azonban nem sikerülhet a kormány segítsége nélkül.
A kínai statisztikai hivatal hétfői jelentése szerint az ország gazdasága az elmúlt 28 év leggyöngébb növekedését produkálta 2018-ban - ez persze relatív, mert még így is 6,6 százalékos volt az erősödésük. Az eredmény mindazonáltal meglepő, hiszen Kína az elmúlt időszakban úgy vágtatott, hogy egészen a világ második legerősebb gazdaságává küzdötte fel magát, és most már a kereskedelmi háborúban magával az USA-val izmozik az első hely megszerzéséért. Az eddig valóban dübörgő gazdaság azonban a jelek szerint nagyjából elment a falig, és hogy új lendületet vegyen, újabb korszakváltás vált szükségessé az iparban.
A New York Times most egy családi vállalkozás történetével mutatta be a kínai termelés elmúlt 30 évének óriási kanyarjait. A főszereplő Sao Csunju, aki három évtized alatt a futószalag mellől üzlettulajdonossá küzdötte fel magát, két elektronikai gyárral és kétezer munkással.
Változó idők
Ahhoz képest, hogy Kínát a világ első szándékból még mindig egy hatalmas, de olcsó összeszerelő üzemmel azonosítja, mára jócskán megváltozott ez a helyzet. Régen kevesebb gyár és több igyekvő dolgozó volt, ma már viszont több a gyár, és a munkáltatóknak szinte könyörögni kell azért, hogy gyárban vállaljanak állást, foglalja össze röviden Sao a Magyarországon is ismerős helyzetet.
A gazdaság fejlődésével az olcsót most már ki kell húzni a gyárország mellől, mert a fejlődéssel az emberek igényei is megemelkedtek: jobb életkörülményeket és magasabb fizetést követelnek maguknak. Kínának most be kell fogadnia a nagy hozzáadott értékű gyártást, az automatizációt és az innovációt, ha meg akarja tartani a meredeken felfelé ívelő fejlődési görbéjét. Hogy ez összejön-e, az azon múlik, hogy a Saohoz hasonló, egy gazdasági váltást már sikerrel abszolváló üzletemberek képesek lesznek-e ismét megújulni.
Az elsődleges kihívás most a robotizáció, valamint a szofisztikáltabb, nehezen másolható termékek gyártására való átállás. Ezek azonban borzasztóan kockázatos lépések, és ha nem jönnek be, akkor bedőlhet a teljes cég. Sao, a főnök eddig csak a családjára számított - felesége, Ju felügyeli a gyártást, a pénzügyet és az adminisztrációt, míg 27 éves fiuk a kutatás-fejlesztési részleg feje - ám most először elfogadta a kínai kormány segítségét. Új gyárat nyit, ahol robotizált gyártósoron készítenek majd az eddigi egyszerű, okostelefonos alkatrészek helyett jóval bonyolultabb, okosotthonokba való berendezéseket. Sao hosszú utat tett meg, míg idáig elért: a története kezdetén még nem az üzleti terveket forgatta, hanem a kalapácsot.
A futószalag mellől a főnöki székbe
Sao Jiujiang városában született. 16 évesen állt munkába asztalosinasként, és nagyjából napi 60 centet keresett, ami alig volt elég az ételre. 1989-ben, 20 éves korában Dél felé vette az irányt, és Sencsenbe költözött. Itt nagy nehezen, de sikerült munkát találnia, ami anyagilag nem volt nagy előrelépés, mert bére még mindig elmaradt a napi 1 dollártól, de legalább nem toloncolták ki a városból, mint a munkanélkülieket egyébként. Egy gyárban sikerült elhelyezkednie, segédként, ám három éven belül már műszakvezető volt, havi 375 dolláros fizetéssel. Felesége és kisfia követték Jiujiangból Sencsenbe.
| Sao története nem egyedi, a "kínai álom" megvalósulásával több tízmillióan emelkedtek fel. Részletek a Privátbankár.hu korábbi cikkében. >>> |
Sao elmondása szerint reggel nyolctól este 11-ig, vagy akár éjfélig is dolgozott, annyira akarta a túlórapénzt. Nem volt ezzel egyedül, a kollégái is végigdolgozták a napot, de senki sem panaszkodott. 2004-ben megnyitotta saját fémmegmunkáló üzemét, miközben műszakvezetőként folytatta a munkát a gyárban is, immár megosztva az órákat a két üzem között. A fémmegmunkáló cég a Quankang nevet kapta, ami nagyjából annyit tesz: "minden rendben." Az élet a plusz munkahellyel persze csak bonyolultabb lett, így Sao és Ju hazaküldte a fiát a nagyszülőkhöz nevelődni, mint a családos, migráns dolgozók többsége. Két év múlva a szomszédos Tungkuan városába költöztek, ahol olcsóbban vesztegették a gyárépületeket.
Az új városban mp3 lejátszók és mobiltelefon-tokok gyártásával kezdték a munkát. A nehéz első lépések után felvirágzott a cég, és felsorakozott azon, seregnyi beszállító mellé, melyek az egyik erős alapját adták a kínai elektronikai gyártóipar felvirágzásának. A gazdaság fellendülésével azonban egyre több rivális bukkant fel, az árak felszöktek, és Saonak és feleségének lépnie kellett, ha túl akartak élni ebben a környezetben is. 2015-ben elkezdtek a Huaweinek és a Xiaominak is szállítani, az okostelefonos headsetek fém alkatrészeit gyártották nekik. Dollármilliónyi kölcsönt vettek fel, és beruháztak 120 szerszámgépbe, ami be is jött. Ismét szaladni kezdett a szekér, míg a riválisok újra fel nem vették velük a lépést.
"Kínában, amint van egy terméked, ami jól fogy, egy csomó cég azonnal rohan, és elkezdni ugyanazt gyártani"
- magyarázza Sao. Hogy ezt a továbbiakban kivédjék, arra jutottak, hogy el kell kezdeniük nehezebben lemásolható cikkeket előállítani. Az irány jó, a körülmények viszont egyre kedvezőtlenebbek. Fogy a munkaerő, aki marad, az pedig jóval magasabb fizetést követel. Saoék 2004-ben még fejenként havi 150 dollárnyi fizetést juttattak a munkásoknak, azóta ez az összeg megötszöröződött, és ahogy a dolgok állnak, akár meg is nyolcszorozódhat. A Quankang, mint a legtöbb kínai gyár, szállást és étkezést is biztosít a munkásoknak. Mellé négyféle szociális juttatást is adott, de ma már hatfélét kell.
Csak előre
Hogy túléljenek, előremenekülnek: Sao és Ju 2017-ben nagyszabású automatizáció mellett döntöttek. A Quankang most a Xiaomival dolgozik okosotthonokba való klímaberendezéseken: megtervezik és le is gyártják őket. A következő lépés cégüknek három teljesen automatizált gyártósor felállítása, az elsőt már márciusban üzembe helyeznék.
Hogy ez sikerülhessen, a családi cég története során most először elfogadta az állami támogatást. A modernizálás keretében új gyártócsarnokot nyitnak a szomszédos Hunan tartományban, ahol a helyi vezetés szinte ingyen adja nekik a földet, mert jobban érdekeltek az adóbevételekben és a munkahelyteremtésben, mint a földek eladásával előteremthető összegekben.
Sao lépése nem egyedi a kínai gyártási szférában. Az ország iparának első fellendülése annak volt köszönhető, hogy a Kommunista Párt békén hagyta a vállalkozókat, a következő nagy lépést viszont most már csak akkor tudja megtenni a szektor, ha a párt visszatér a színre, és anyagilag támogatja a modernizációt. Ami önmagában még korántsem garantálja a sikert. A tét óriási, ám Sao is tudja, hogy ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy felszínen maradjanak:
"A gyáraink nem olyan nyereségesek, mint régen, de ha már ezzel foglalkozunk, akkor törünk tovább előre, mert mögöttünk csak a szakadék van. Ha visszalépünk, lezuhanunk."
Dráma nincs, gyengülés van. 
