Mennyibe került kezdetben a szovjet-amerikai űrverseny?

Az űrverseny mindig a földi hatalom megszerzése érdekében történik – nyilatkozta az egyik űrkutatás szakértő-politológus. Aki a világűrben úttörő, annak nagy tekintélye lesz a Földön. Kerüljön az bármibe is. Mert az oroszoknak – illetve akkor még a szovjet állampolgároknak – bizony nagyon sokba került. Rubelmilliárdokat költöttek rá, miközben szűkös volt az áruválaszték és mai fogalmaink szerint nagyon szegényen éltek milliók.

A lap azt is idézi, hogy mennyi volt akkor Jurij Gagarin fizetése – nos, körülbelül ötszáz rubel, igaz, ez akkor kiemelkedő bér volt, majdnem annyi, mint a pártfőtitkáré, bár utóbbiét nem kötötték senki orrára. De Gagarin az életét kockáztatta érte. És aztán bele is halt, de már itt, a Földön.

Az amerikaiak hamar felzárkóztak, alig telt el egy hónap, és 1961. május 5-én Alan Shepard amerikai űrhajós végrehajtotta az első űrrepülését. A hatvanas években – de kutatások és fejlesztések szintén már előbb is – a nagyhatalmak rubel- és dollármilliárdokat költöttek az űr meghódítására. Csak ez az USA-ban élőket kevésbé viselte meg, mert ott nem váltak földdel egyenlővé a városok és nem halt meg 26 – más források szerint – 27 millió ember.

„Az első szovjet műhold fellövése és Gagarin űrrepülése egy hosszú eseményláncolat következménye volt. A békés űrkutatás kezdetben nem volt célja sem a Szovjetuniónak, sem az Egyesült Államoknak” – fogalmaz a Kommerszant, bár ez ma sem sokat változott, lásd a kémműholdak tucatjait.

Az űr meghódítása a II. világháború után, a nukleáris fegyverkezési versenyből született. 1946. május 13-án a Szovjetunió Minisztertanácsa elfogadott egy rakétafegyverekről szóló határozatot. Ez, mint ahogyan az összes későbbi, űrrel kapcsolatos tény, adat, rendelkezés, utasítás természetesen szigorúan titkos volt.

E határozatot követően alakult meg Kalinyingrádban a 88. számú Tudományos Kutatóintézet (NII-88), amely 1996 óta Koroljov nevét viseli, aki e különleges ágazat legnagyobb tekintélyű tudósa, kutatója, egyben pártembere volt. 1946 augusztusában őt nevezték ki a részleg főtervezőjévé. Fő feladata akkor a nagy hatótávolságú ballisztikus rakéták fejlesztése volt. Még abban az évben kiépítettek egy kísérleti lőteret, itt tesztelték az első ballisztikus rakétákat.

Időközben kutatóintézeteket hoztak létre a hadügyminisztérium égisze alatt. 1954 májusában az SZKP KB határozatot fogadott el egy nukleáris robbanófej hordozására alkalmas interkontinentális ballisztikus rakéta fejlesztéséről, amelyért Koroljov, a legnagyobb tekintélyű tervező lett a felelős. A hatodik ötéves terv (1956-1960) során a Szovjetunió 48,4 milliárd rubelt tervezett elkölteni az összes rakéta- és rakétafegyver gyártására, ami évente körülbelül 9,68 milliárd (akkori) rubelt jelentett. Összehasonlításképpen: 1956-ban a Szovjetunió állami költségvetésének kiadási oldala 568,8 milliárd rubelben volt meghatározva.

1948 nyarán Mihail Tyihonravov, az űrkutatási főosztály helyettes vezetője jelentésében kifejtette, hogy az új rakéta gyakorlatilag bármilyen hatótávolságot képes megtenni. Sokan helytelennek tartották, hogy a kutatás eltérjen a katonai fókusztól, elvégre csak három évvel előtte ért véget a háború. Szergej Koroljov azonban értékelni tudta Tyihonravov munkásságát és megbízta a tudósokat, hogy fejlesszenek ki egy egyszerű mesterséges holdat és térképezzék fel az emberes űrrepülés kilátásait.

Már 1950-ben felmerült a Nemzetközi Geofizikai Év ötlete, amelynek keretében különböző országok tudósai egy összehangolt program szerint végeznének geofizikai kutatásokat. A konferencián és a munkálatokban összesen 67 ország, köztük a Szovjetunió tudósai vettek részt.

A vetélkedés élesedett

1954. október 4-én, a nemzetközi bizottság római ülésén az amerikai képviselők azt javasolták, hogy a Nemzetközi Geofizikai Év keretében tudományos felszereléssel ellátott mesterséges műholdakat lőjenek fel. 1955. március 14-én az USA közölte, hogy megvalósítható egy amerikai tudományos műhold felbocsátása, amelyet Eisenhower amerikai elnök is jóváhagyott.

A versenyben az oroszok sem akartak lemaradni, ezért a főtervezők feljegyzést nyújtottak be Nyikita Hruscsovnak, az SZKP Központi Bizottságának titkárának a Föld mesterséges műholdjának létrehozásával kapcsolatos munkálatokról. Eszerint a szovjetek még csak előzetes tanulmányokat végeznek, miközben az amerikaiak már előrehaladtak a folyamatban.

A szovjetek gyorsan rákapcsoltak, mindegy hány milliárd rubelbe került, de az amerikaiak megelőzése presztízskérdés volt. 1956-ban Koroljov megragadta az alkalmat, hogy megmutassa az SZKP KB első titkárának a műhold modelljét, és elmagyarázza, hogy a Szovjetuniónak jó esélye van arra, hogy elsőként indítson műholdat, Koroljovnak sikerült meggyőznie Hruscsovot arról, hogy a műholdon végzett munka nem fogja késleltetni az interkontinentális ballisztikus rakétákon végzett munkálatokat.

Szükség volt egy új pályára az interkontinentális ballisztikus rakéták teszteléséhez, mert a régi, Kapusztyin Jarban alkalmatlan volt erre.

1955. február 4-én egy szigorúan titkos memorandumot küldtek az SZKP Központi Bizottságának, amely szerint az új telephely felépítése körülbelül 3-4 évet vesz igénybe, és körülbelül 400-500 millió rubelbe kerül. Az első R-7 rakéták indítása már 1956-ban megkezdődött, de kellettek az űrváros létrehozásához vasútvonalak és autóutak is. A katonákból álló építőmunkások sokáig nagyon rideg körülmények között, vasúti kocsikban és sátrakban laktak. Ily módon épült fel Bajkonur, Kazahsztán területén.

Rakétaverseny a Földön és a világűrben

Két évvel később, 1957. május 15-én került sor az R-7 rakéta első, sikertelen indítására a kísérleti helyszínen. A negyedik indítás, augusztus 21-én, végre sikeres volt. Augusztus 27-én a szovjet újságok a TASZSZ hírügynökség jelentése szerint egy szupernagy hatótávolságú, interkontinentális, többlépcsős ballisztikus rakétát indítottak. A tesztek sikeresek voltak, teljes mértékben megerősítve a számítások pontosságát és a választott útitervet. A rakéták soha nem látott magasságba repültek és megérkeztek a kijelölt célterületre. A kapott eredmények azt mutatják, hogy a világ bármely pontjára lehetséges rakétákat indítani.

Az Egyesült Államok lemaradt a Szovjetunió mögött a ballisztikus rakéták fejlesztésében – hangsúlyozza a Kommerszant cikke. Igaz, az amerikaiak ezen sokáig nem búslakodtak. Miután a Szovjetunió augusztusban sikeresen tesztelte a Szemjorkát, vagyis az R-7-et, az amerikaiak megpróbálták felgyorsítani a programot. Egy második kísérlet szeptemberben szintén kudarccal végződött. Csak a harmadik lett sikeres.

Időközben Koroljov úgy döntött, hogy gyorsan kifejleszt és felbocsát egy egyszerű, könnyű műholdat az űrbe. Ez a döntés lehetővé tette számára, hogy megelőzze az amerikaiakat. Eközben az Egyesült Államokban a Vanguard 1957 márciusi felbocsátása nem valósult meg, és áprilisra a projekt költségei elérték a 110 millió dollárt. Eisenhower elnököt ugyanis nem sikerült meggyőzni a költségvetés növeléséről. A késedelem oka a felszereléssel volt összefüggésben – nem annak készültségével, hanem a költségével. Az elnök később elismerte, hogy egy már bejelentett műhold felbocsátásának lemondása lehetetlen, de utalt arra is, hogy sietni kell.

A Szputnyik volt az első műhold

A szovjetek 1957. október 4-én fellőtték a világ első műholdját, a Szputnyikot. A gömb átmérője 58 centiméter volt, súlya 83,6 kilogramm. A műhold négy antennával volt felszerelve az akkumulátorral működő adók jeleinek továbbítására. A felbocsátás után 315 másodperccel a műhold levált a hordozórakéta második fokozatáról, és jelét azonnal hallani lehetett az egész világon. A rádióadók három hétig működtek, maga a műhold pedig 92 napig repült, 1958. január 4-ig. 1957. november 3-án a Szovjetunió felbocsátotta a Szputnyik-2 űrszondát. Az első élőlényt, egy Lajka nevű kutyát pályára állították.

Az első, szovjet embert fellövő űrhajó kísérletei röviddel a műhold munkálatainak megkezdése után kezdődtek, és azzal párhuzamosan folytak. A Vosztok űrhajót egy háromfokozatú hordozórakétával akarták pályára állítani. Eközben az Egyesült Államokban elindították a Mercury-t, a hasonlóan embert szállító űrprogramot. Az USA elismerte, hogy ezt nemzeti prioritásnak fogja tekinteni.

A szovjetek egy utópisztikus programot fogadtak el 1959-ben. Ennek lényege az volt, hogy létre hozzanak egy tudományos állomást a Holdon vagy annak régiójában az ottani kutatások és a megfigyelési adatok Földre történő továbbítása céljából. Űrrakétákat fejlesszenek ki elsősorban a Marsra és a Vénuszra való repüléshez, hogy tanulmányozzák ott az élet jelenlétét.

A cél természetesen az volt, hogy az eredményeket visszajuttassák a Földre. Olyan, akkor még sci-fibe illő terveket kezdtek el szövögetni, mint az első emberes űrrepülés. De közben legalább ilyen fontosnak tekintették a rádiófelderítési, navigációs, rádió- és televíziós közvetítési céllal fellőtt rendszerek tesztelését, valamint geofizikai, meteorológiai, ionoszférikus és csillagászati ​​kutatásokat, valamint új, nagy teljesítményű hordozórakéták fejlesztését, vegyi és nukleáris üzemanyaggal működtetve.

Már az ötvenes években bolygóközi állomásokban gondolkodtak

A távoli jövőbe vezetett az automatikus és lakható (emberek számára elfogadható körülményeket biztosító) bolygóközi állomások fejlesztése és az ott végrehajtandó kutatások. 1955 és 1960 között a Szovjetunió körülbelül 20,19 milliárd akkori rubelt költött űrprojektekre,

Egy 1969-ből származó, nyilvánosságra hozott dokumentum szerint az amerikaiak alábecsülték a szovjet kiadásokat az űrverseny kezdetén, ezzel szemben a CIA – Gagarin repülése után – túlbecsülte a szovjet űrkiadásokat, úgy vélve, hogy azok már 1962-ben meghaladták az 1 milliárd dollárt, majd évente növekedtek, elérve a 2,66 milliárd dollárt.

Az Egyesült Államokban a Mercury programra fordított kiadások 1958 és 1963 között elérték a 268,7 millió dollárt. A program keretében hat űrrepülést hajtottak végre, köztük négyet orbitális pályán.