A jóédesanyátok... (politikafilozófiai értekezés)

      A közpénzből kistafírozott stefkahuthblog lehozott egy cikket azzal a címmel, hogy "Magyarország soha nem volt cinkosa egyetlen diktatúrának sem".  

      Amikor a magyar állami hivatalnokok zsidó asszonyok nemi szervében kutakodtak, majd ezen zsidó asszonyokat vasúton egészen a gázkamrákig szállították, nem volt cinkosság. Az, hogy a náci Németország katonai szövetségese volt Horthy Magyarországa, háborús bűncselekményeket is elkövetve, nem volt cinkosság. Az, hogy 1968-ban a magyar csapatok részt vettek Csehszlovákia megszállásában, az sem volt cinkosság. Az, hogy a Varsói Szerződés és a KGST tagja volt Magyarország, és ma is az lenne, ha az amerikaiak nem nyomják be a szovjeteket az altalajba, az véletlenül sem volt cinkosság, azzal színezve, hogy Kádár János a hetvenes évek végén a legnépszerűbb gauleiter volt a kommunista blokkban.

     Tekintsünk el már attól, hogyan nyalja be magát egy bizonyos másik Magyarország Putyin orosz diktátor egy bizonyos altesti hézagába, hogy hány jobberkápó szolgálja egészen közvetlen formában az orosz szövetségi hírszerzés érdekeit, és hogyan takarítanak el secperc alatt egy tibetit, aki hangosabban veszi a levegőt, amikor nálunk jár a kínai kommunista párt vezetője. Magyarország kifejezetten arról híres, hogy sikerült neki szinte minden diktatúrának a cinkosává lennie, és csak azért nem lett a Malawi diktátor cinkosa mert nem találták meg a nevét a telefonkönyvben. 

     Semmi szégyenérzet nincs ezekben a pöllencsekben? Jó, tudom, hogy semmi, de ez akkor is figyelemreméltó.