Carlos Puigdemont katalán elnök megfontoltabb politikusnak tűnik, mint korábban. Elszánt híve a katalán függetlenségnek, de végül nagyon bölcsen úgy döntött, hogy ezt nem úgy akarja megvalósítani, hogy nem csak Spanyolországgal csap össze, de még az Európai Unióval, sőt az egész világgal is. Látszott ugyanis, hogy ezt a módszert szinte senki nem támogatja. Úgy tűnik, a világ tanult abból, ami Koszovó esetében történt.
A felszabadultak
Azt már korábban elemeztük, hogy Európában lényegében legalább 150 éve tart az a folyamat, ahol a mások által leigázott vagy egyszerűen csak szerencsétlen történelmi okok miatt más országok fennhatósága alá került népek felszabadulnak, és önálló államot alakítanak. Kezdődött a folyamat az 1878-as berlini konferenciával, ahol a Balkán államainak egy része került ki az oszmán iga alól, folytatódott az 1912-es balkáni háborúval, amikor az oszmán törököket végképp kiűzték Európából, majd jött az első világháború, melynek végén több nép felszabadult, és végül a hidegháború vége, amikor majdnem mindenki országot kapott.
A rossz példa
Maradtak a koszovói albánok, akik nem akartak Szerbia része maradni, a NATO viszont kiszabadította őket, és engedte is nekik a népszavazásos különválást Szerbia beleegyezése nélkül. Itt szabadultak el az indulatok: az Oroszországtól elszakított orosz részek erre hivatkoztak, sőt maga Putyin elnök is ezzel indokolta, hogy a Krímnek joga van szavazni a hovatartozástól. Skóciának nagyon bölcsen megengedte Nagy-Britannia, hogy döntsenek, nem is akartak elszakadni. Végül maradtak a katalánok, akik ugyan alapítói a mai Spanyolországnak, mégis szeretnének különválni, pontosabban szerettek volna erről szavazni.
Az érem két oldala
A spanyol anyaállam komoly dilemmával nézett szembe, hogyan kezelje a kérdést. Engedélyezze a népszavazást, és akkor el kell fogadnia, ha el akarnak szakadni, vagy alkotmányos jogaival élve elfojt minden szeparatista kezdeményezést. Végül is utóbbit választotta, és ezt nem lehet neki felróni, hisz minden ország igyekszik megőrizni integritását, ráadásul a nemzetközi közösség is arra hajlik, hogy ha egy mód van rá, minden változatlanul maradjon, nem támogatják az önálló országok alakulását, csak ha az érintett ország, melynek egy része leválik, egyetért vele.
Úgy gondolják ugyanis, hogy nemcsak Katalóniának igazságtalan, ha nem válhat le, hanem Spanyolországnak is igazságtalan, ha egy 500 éve meglévő részét levágják. Így az általános vélekedés az, hogy lehetőleg szülessen kompromisszum a felek között, tárgyaljanak, ameddig csak szükséges. Persze ezt roppantmód megnehezíti Koszovó példája, hisz ott senki nem tárgyalt Szerbiával, és nem is volt rá tekintettel.
Először tárgyal
Visszatérve a konkrét esetre: látszott, hogy a katalán függetlenséget egyelőre alig támogatja valaki, így az új ország ténylegesen nem is tudna megalakulni, hisz nem ismernék el mások. Polgárai továbbra is csak spanyol útlevéllel vagy személyivel utazhatnának bárhová, nem is beszélve arról, hogy európai unióság tagság kérdése is megoldatlan. Az EU ugyanis nem szabályozta megfelelően, mi van, ha egy tagország két (vagy több) másik országra válik szét, így a kiváló országot automatikusan kizárják, noha ez nem feltétlenül igazságos, hisz az a terület és lakói tagok voltak, tehát jogutódok.
Igazság vagy nem igazság, a katalán vezetőnek szembe kellett néznie a realitásokkal. Ha ellenséges vele Európa, és még spanyol rendkívüli állapotot, esetleg durván elfajuló helyzetben az erőszakot kockáztatja (nevezhetjük szabadságharcnak is), akkor ez esetleg felelőtlenségnek minősülhet. Így mindenképp célszerűbb, ha tárgyalások következnek több szinten, és ha végképp nem sikerül semmiben előrelépni, akkor később, akár évek múlva is megtehetik ezt a lépést.
Kína és Oroszország megakadályozta, hogy hét, Észak-Koreához köthető hajót felvegyenek az ENSZ szankciós listájára. 
