“Azt hittem, hogy legalább valami állva maradt. De az összes ház eltűnt, csak a talapzatuk maradt meg” – így emlékszik vissza Masahiro Oka, Ishinomaki kikötőváros lakója a 12 évvel ezelőtti cunamira.
2011. március 11-én a Richter skála szerinti 9-es erősségű földrengés, majd ennek következtében cunami sújtotta Japán keleti partvidékét. A rengés, amelynek epicentruma Tóhoku régió Oshika-félszigetétől mindössze 72 kilométerre, a Csendes-óceánban volt, mintegy hat percig tartott. Ez volt a legerősebb feljegyzett földrengés a távol-keleti ország történetében és a negyedik legnagyobb földmozgás globálisan, és közvetetten ez okozta a fukusimai atomerőmű-balesetet is.
Aki elvesztette családját
Masahiro Oka – akinek történetét a Japan Times elevenítette fel az évforduló alkalmából – egy nappal a tragédia után, gyalog érkezett meg szülővárosába, amelyet úton akkor nem lehetett megközelíteni. Ahogy haladt a romok között a Tsukihama nevű parton, megpillantotta hét éves lányunokáját, Kokorót. Nevén szólította, de nem kapott választ. Szorosan magához ölelte, és vigasztalhatatlanul zokogni kezdett. Majd levette a pulóverét, és ráterítette a halott kislányra.
Később megtalálták Kokoro egy éves lánytestvérének, Irohának és édesanyjuknak, egyben Oka lányának, Hirominak a holttestét is. Oka felesége, Katsuko, valamint második lánya, Emi Oikawa és az ő lánya, az egyéves Atsuki eltűnt. Ők – feleségét leszámítva – a tsukihamai evakuációs központban vesztették életüket, amikor azt elöntötte és lerombolta egy hatalmas hullám. Oka tehát hat közeli hozzátartozóját vesztette el március 11-én, gyakorlatilag néhány perc alatt.
A most hetven éves férfi 2011-ig építőipari munkásként dolgozott. Általában korán reggel elment otthonról, magához véve az ebédet, amit felesége készített neki.
A tragédia után azonban minden megváltozott. Oka már nem látta értelmét a munkájának, szabadságra ment, és elkezdte keresni eltűnt családtagjait, köztük feleségét. Nem tudott továbblépni anélkül, hogy legalább egy kis nyomot ne találjon.
Nem csak Tsukihamát kutatta át, hanem a környező, szintén elöntött területeket is. Fél év után ugyan ismét munkába állt, de szabadnapjain folytatta a keresést hosszú hónapokig, évekig. Részt vett például a Kitakami-folyónál zajló kutatásokban is – ezen a környéken volt az Okawa Általános Iskola is, ahol 84 diák és tanár halt meg.
Tisztában volt azzal, kicsi az esélye annak, hogy megtalálja és hazahozza elhunyt családtagjainak maradványait. Mégis belekapaszkodott abba az érzésbe, hogy talán sikerülni fog.
2016 februárjában átmeneti szállásáról elköltözött egy új, önkormányzati lakóépületbe, amelyet a katasztrófa után, megemelt alapon építettek a Tsukihama-parton.
Új lakhelye közel volt ahhoz, ahol megtalálta unokái holttestét. „Érezni akartam, hogy mellettük vagyok,” mondta a japán lapnak.
Ezidőtájt hagyta abba a keresést. Az eltűntek listája az újságokban már nem szűkült tovább, több mint 2500 ember maradványait máig nem találták meg.
Az emlékeibe kapaszkodik
Oka csak ekkor szembesült igazán azzal, hogy egyedül maradt. „Amíg átmeneti életet éltem, nem is éreztem ezt igazán. Aztán azt gondoltam, hogy most nincs más választásom, minthogy egyedül éljek tovább.”
Már nincs, aki ebédet készítsen neki, ezért munkába indulás előtt ő maga készíti el a rizsgolyókat. Este megvacsorázik egy ital mellett, majd lefekszik.
Bár csaknem öt évet várt azzal, hogy az átmeneti szállásról jelenlegi lakhelyére költözzön, a döntés nem volt kérdéses. „A szülővárosomban akartam tölteni életem hátralévő részét, hogy semmit ne felejtsek el abból, ahol a családom és én éltem.”
Oka a katasztrófa előtti emlékeibe kapaszkodik. Katasztrófa utániak nincsenek, legalábbis nem beszél róluk, életét automata üzemmódban éli. „Már megbékéltem az egyedülléttel,” mondja. Miközben otthonában iszogat, gyakran unokái fotóit bámulja a Buddha-szobor előtt.
“A katasztrófa után közvetlenül még élénk emlékeim voltak. De idővel elhomályosultak”, motyogja szomorúan. Egyedül a családja iránti érzései nem hagyták el. “Sírok, miközben egyedül iszok éjjel. Ilyenkor nincs választásom: addig iszok, amíg megnyugszok.”
A 12 évvel ezelőtti katasztrófában 15 900-an vesztették életüket. Ezen belül az eltűntek száma 2523 a napokban közölt hivatalos adatok szerint.
Az elmúlt 12 hónap volt az első olyan év, amikor már egyetlen áldozat maradványát sem sikerült megtalálni vagy azonosítani. A kutatások az áldozatok után, ha kisebb mértékben is, de folytatódnak.
Sikeresen indították a Szarmat rakétát. 
