Hőkupola ide vagy oda, a globális klímavédőknek annyira nem sürgős

Csalódottan állhattak fel az asztaltól tavaly novemberben Brazíliában az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) kéthetes, 30. Éghajlatváltozási Konferenciája (COP30) után a klímaváltozás elleni fellépésről egyeztető országok (közel 200 állam és az Európai Unió, az Egyesült Államok nélkül) delegációi és szakminiszterei.

Bár a globális klímavédelemről szóló diskurzust fenntartották a résztvevők, valójában „nem sikerült olyan mértékben előrehaladni, mint amit az Európai Unió és a globális közösség elvár, valamint a tudomány indokol” – értékelte a találkozó eredményét akkor a Privátbankár megkeresésére Schaffhauser Tibor, a Green Policy Center senior klímapolitikai tanácsadója.

A „kerékkötőknek” akkor is leginkább a fosszilis energiahordozók kitermelésére támaszkodó olajországok (élükön Szaúd-Arábiával), valamint India számítottak, amelyek nyomására végül egy meglehetősen felvizezett záródokumentumot fogadtak el. A paprikás hangulatú brazíliai klímavédelmi csúcsról bővebben ebben a cikkünkben olvashatnak:

Megakadás a novemberi csúcs előtt

Az Amazonas-medencében, Belém városában megrendezett klímacsúcsról a résztvevők tehát anno vegyes érzésekkel távoztak, de szinte azonnal elkezdődött a felkészülés az idei novemberi, Törökországban megrendezendő COP31-re (vagyis az ENSZ soron következő, 31. Éghajlatváltozási Konferenciájára), amelynek elnökségét ezúttal Törökország és Ausztrália együtt töltik be.

A folyamat egyik fontos állomása volt júniusban a németországi Bonnban megrendezett ENSZ-klímatárgyalás, amelyen Schaffhauser Tibor még az idei első félévben az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét betöltő Ciprus szakmai delegációjának tagjaként vett részt.

„Bonnban főleg szakértői szinten folytak az egyeztetések. Az volt a cél, hogy megszülessenek a döntéselőkészítő anyagok a novemberi klímacsúcsra. Sajnos azonban már ez a mostani fórum is át lett politizálva, ezért nem sikerült minden szakmai és technikai kérdést elrendezni”

– vonta meg az összképet a Green Policy Center senior klímapolitikai tanácsadója.

Ez annak fényében mindenképp csalódás, hogy a tavaly novemberi, belémi klímakonferencia kihívásai miatt még az Európai Unión belül is elindult egy reformfolyamat azzal kapcsolatban, hogyan tud a blokk eredményesebben fellépni a klímatárgyalások során. Az iráni háború okozta energiaválság miatt sokan gyorsabb energiaátmenetre szólítottak fel, míg az ENSZ Közgyűlése határozatot fogadott el az államok felelősségéről a klímaváltozás elleni fellépésben.

Ezekből a törekvésekből nem sok minden köszönt vissza a bonni klímatárgyaláson. Sőt, az egyeztetések végül patthelyzettel zárultak: az országok legalább három kulcsfontosságú klímavédelmi területen – köztük az alkalmazkodás és a kibocsátáscsökkentés ügyében – nem tudtak megállapodni a zárókövetkeztetésekről.

A szembenállók

A globális klímavédelmi egyeztetéseken az országok alapvetően két csoportra oszthatók. Az ambiciózusabb államok táborába tartoznak az éghajlatváltozás és a tengerszint-emelkedés problémájával különösen sújtott kis szigetországok, valamint a legkevésbé fejlett és a fejlett országok (élen az Európai Unió tagállamaival).

A másik oldalon az olajországok (Szaúd-Arábia vezetésével), valamint India állnak.

„Ezek az országok érdekeltek abban, hogy a tárgyalásokon a szén-dioxid-kibocsátás-csökkentési munkaprogram megmaradjon, vagyis fel tudják mutatni, hogy elkötelezettek a klímaváltozás elleni küzdelemben. Konkrét vállalások helyett azonban azt szeretnék, hogy ez a munkaprogram csupán workshopokra, az egyes országok, delegációk közötti tapasztalatcserére korlátozódjon” – magyarázta Schaffhauser Tibor.

Kína pedig egy érdekes, inkább köztesnek tűnő pozíciót vett fel.

A kínai álláspont

„Kína egyre inkább a nemzetközi klímaegyüttműködés fenntartása mellett érvel, sokkal progresszívebben áll az energiaátmenet felgyorsításához. Ez persze jól felfogott érdeke is, hiszen az ország levegőminősége miatt muszáj zöldítenie, másrészt pedig a zöld technológiák legnagyobb globális előállítója” – tette hozzá a szakértő.

A mérleg másik serpenyőjében viszont Kína sokszor inkább az Európai Uniót próbálja maga előtt tolni. „Nem blokkolja a közösség törekvéseit, de nem is érdekelt abban, hogy konkrét globális célkitűzések, kötelezettségvállalások szülessenek.”

Kérdésünkre Schaffhauser Tibor elmondta azt is, hogy ennek egyrészt versenyképességi okai vannak, hiszen ezek a vállalások akár a kínai ipar működésének korlátozásához is vezethetnek. Másrészt pedig „a kínai történelmi tapasztalatok is azt mutatják, hogy pórul járhatnak, ha más országok mondják meg, milyen vállalásokhoz tartsák magukat.”

Ettől függetlenül érezhetően javul az együttműködés a nyugati országok és Kína között a klímavédelmi küzdelem területén. Június végén az Európai Unió, Kanada és Kína együtt szervezték meg Brüsszelben a 10. alkalommal megtartott éves miniszteri találkozót (Ministerial on Climate Action), 30 kormány minisztereinek és képviselőinek, valamint nemzetközi szervezetek tisztviselőinek részvételével.

Fájdalmas az Egyesült Államok hiánya

A globális klímavédelmi fellépés tekintetében a nyugati országok között már nem említhetjük meg az Egyesült Államokat, amely Donald Trump amerikai elnök kezdeményezésére 2025. január 27-én másodszor is arról értesítette az ENSZ-t, hogy kilép a 2015-ben elfogadott Párizsi Klímaegyezményből. A megállapodás elhagyása az értesítést követően jogi értelemben egy év múlva, 2026. január 27-én lépett hatályba.

Az amerikaiakat azonban egyértelműen visszavárják a tárgyalóasztalhoz, ezt a kínai delegáció ezúttal is jelezte. Kína amellett érvelt, hogy úgy kell megalkotni a szabályokat és a vállalásokat, hogy ha „az egyik barátunk visszatér (itt az Egyesült Államokra utalt a kínai delegáció)”, úgy ők is részesei lehessenek a megoldásnak.

Az Egyesült Államok hiánya a globális klímavédelmi küzdelemben nemcsak azért fájó, mert a világ második legnagyobb szén-dioxid-kibocsátója (Kína után, Indiát, Oroszországot és az arab országokat megelőzve), hanem azért is, mert jelenleg nem járul hozzá az ENSZ égisze alatt működő nemzetközi klímavédelmi alapok finanszírozásához.

A forráshiány elkerülése érdekében a tagállamoknak 27 százalékkal kellene növelniük a befizetéseiket, amivel Kína lenne a legnagyobb hozzájáruló a globális klímavédelmi célokhoz. Ezt a távol-keleti szuperhatalom igyekszik elkerülni. „Ezért a kevesebb klímavédelmi tanácskozás és az ülésekkel járó költségcsökkentés lehet inkább a járható út” – tette hozzá Schaffhauser Tibor.

Így érhetnek el eredményt a gáncsoskodó országok

Az egységes klímavédelmi fellépés „ellenlábasai”, így az olajországok és India leginkább két eszköz bevetésével tudják lassítani a tárgyalások előrehaladását – folytatta a szakértő.

Az egyik a finanszírozás kérdése. „Az olajországok vagy a fejlődő országok számonkérik a fejlett államokat, hogy nem adnak elegendő forrást a számukra, hogy abból finanszírozzák az energiaátmenetet.”

A másik pedig az EU-s klímavédelmi szakpolitikák kritikája. Ennek ékes példája az Európai Unió által 2023-ban elfogadott karbonvám (CBAM) ügye: ennek célja, hogy az unió területére importált termékek után a kevésbé szigorú környezetvédelmi szabályok alá eső, harmadik országbeli beszállítóknak is (az európai vállalatokhoz hasonlóan) meg kelljen fizetniük a szén-dioxid-kibocsátás költségét.

A Globális Dél cégei az Európai Unió ezen szabályait nem klímavédelmi eszközként, hanem kereskedelempolitikai korlátozásként fogják fel. „Úgy állítják be, hogy a karbonvámmal az EU direkt beavatkozik a fejlődő országok fejlődésébe, amivel sérül az igazságos átmenet (amelynek van egy szegénységfelszámolási missziója is) koncepciója”

– magyarázta Schaffhauser Tibor.

Nem a hőkupolán volt a fókusz

A júniusban és július elején egész Európán végigsöprő, Magyarországon 42 Celsius-fokos abszolút melegrekordot, helyenként áramkimaradásokat és vízhiányt okozó hőkupola fájdalmas aktualitást adott a mostani bonni klímatárgyalásnak.

Ettől függetlenül Schaffhauser Tibor szerint nem ez határozta meg az egyeztetések napirendjét, hiszen a világban majdnem mindennaposak az éghajlatváltozás számlájára írható időjárási anomáliák. Így a tárgyaló felek inkább átfogóbb klímavédelmi témákról tárgyaltak, sajnos nem túl nagy eredménnyel.

Rémisztő, de jelenleg nem létezik globálisan, minden ország által elfogadott konkrét szén-dioxid-kibocsátási cél. Igaz, a 2015-ös Párizsi Klímaegyezményben láthatunk egy egzakt célszámot: hosszabb távon az iparosodás előtti szinthez képest legfeljebb 1,5 Celsius-fokkal emelkedhet a globális átlaghőmérséklet. Ezt egyes periódusokban, például a felszíni tengervizek felmelegedését okozó El Niño jelenség idején már most is átlépjük.

„Bár a párizsi klímacélon túllendültünk, ha megállítanánk a további széndioxid-kibocsátás növekedését, akkor vissza tudnánk esni ebbe a sávba. Nem veszítettük el a harcot”

– vallja Schaffhauser Tibor.

Addig azonban még ahhoz is nagyon sok mindent kell tenni, hogy a novemberi ENSZ-klímacsúcs ne végződjön olyan lehangoló eredménnyel, mint a tavalyi, brazíliai COP30.

A klímapolitikai tanácsadó azonban az interjú végén optimista hangot ütött meg, amit leginkább a COP31 társszervezéséhez köt: „Törökország remélhetőleg a fejlődő, Ausztrália pedig a fejlett országokkal tud könnyebben szót érteni az egyes klímavédelmi részcélok érdekében.”