Az élet túl rövid, jó opera pedig rengeteg van
Manapság nem potyognak úgy az égből az új operák, mint mint a műfaj aranykorában. Az új művek nem csak hogy ritkák, de eladni is nagyon nehéz őket: ezeket az előadásokat csupán a rendszeresen operába járó közönség nézi meg. Azok a nézők, akik évente egyszer vagy kétszer mennek el az operába, ritkán jutnak el ezekre az előadásokra: évi 1-2 látogatással nem lehet sokkal ambiciózusabb céljuk annál, hogy életük végére egy nagyjábóli képet kapjanak az opera alapjairól. Ők nem jutnak el sem a kevésbé ismert klasszikus művekig sem pedig a kortárs operákig. Ezt természetesen nem róhatjuk fel senkinek: az emberek egyszerűen nem élnek elég sokáig ahhoz, hogy elérjenek a célig.
Mikor egy operaház kedvezve a vájtfülű közönségnek bemutat egy ilyen produkciót, és ne adj‘ Isten valaki betéved az egyik ilyen előadásra, gyakran kuncogva, értetlenül üli végig, majd a szünetben pezsgővel a kezében nagy hangon ecseteli partenrének, mekkora zagyvaság az egész, és vajon mikor énekelnek már végre rendesen.
Erről persze nem tehet: ezekhez a zenékhez képzettség kell. Sokan félredobják a kortárs zenei műveket, elintézik őket egy „szörnyű“ jelzővel. Olyan ez, mint amikor az ember a gourmet-fesztivál alatt megszökik a társaságból, hogy a közeli kifőzdében feltűnésmentesen betoljon egy borsófőzeléket, mert már nem bírja tovább a libamáj-bonbont.
Ki vállalja fel a kockázatot?
A kortárs műveket és az új opera-bemutatókat így leginkább kisebb fesztiválokon lehet látni, mintsem a nagy házakban, hiszen sokkal nehezebb őket eladni. Érdekes módon a libamáj-bonbonra sokkal könnyebben adnak ki nagyobb pénzeket az emberek... Sztárokat is csak nagy ritkán tudnak megfizetni ezekre az előadásokra. (Persze az operasztárok igazán megtehetnék, hogy ezeket a produkciókat pusztán a műfaj iránti elkötelezettségükből fakadóan, annak életben maradása érdekében megcsinálják még akkor is, ha elsajátításuk sokkal több gyakorlást és tanulást igényel, mint a klasszikus műveké. Halkan legyen mondva, de az operaénekesek nem egyszer megtapsolják ezeket a kottákat.)
Félreértés ne essék, az operaházak igenis foglalkoznak ezekkel a művekkel, saját kereteiken belül. Például a Magyar Állami Operaház mondhatni élen jár az ügyben. A múlt év elején bemutatták Aribert Reimann lenyűgöző Lear királyát (ami az operaház egyik legjobb előadása) és évről évre bemutatnak egy-egy új operát is. Ugyanakkor a kortárs zeneszerzők sem megbecsülve sem megfizetve nincsenek rendesen: gondoljunk csak bele, egy menő DJ egy 2-3 órás buliért százezer eurókat felmarkol, míg egy zeneszerző több éves kínkeserves munkáért kapja ennek a töredékét.
Persze az igazgatók sincsenek kedvező helyzetben, hiszen a mű ismerete nélkül kell évekre előre fizetni és tervezni a premiert, ami nem kis felelősség - nem csoda, hogy ódzkodnak tőle. Szóval az, hogy a párizsi opera sztárokat szerződtet, bemutat egy új darabot és azt hét alkalommal rögvest műsorra is tűzi, egy hatalmas hír.
Az új operát a méltán világhírű Luca Francescino jegyzi. Az 1956-os születésű zeneszerző a milánói konzervatórium után Karlheinz Stockhausen és Luciano Berio mentorálásával tanult. 1984-ben érte el az első nagy sikert, mikor 3 művét is beválogatták az amsterdami Gaudeamus International Composers Awardra. Onnantól mondhatni sikert sikerre halmoz, kis- és nagyzenekari művei és operái is nagyszerűek.
Egy kortörténetbe ágyazott szerelmi háromszög
Az új operáról nem sokat tudunk előre mondani, hiszen sem a darab librettóját sem zenéjét nem ismerhetjük. S így látatlanba nem is nagyon hivatkoznánk Balzac alapművére sem - hiszen gondoljunk csak bele, mennyi köze van az eredeti Carmennek az operaverzióhoz vagy A kaméliás hölgynek a Traviátához...? Alig valami.
A rend kedvéért: a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága az Emberi színjáték egyik legizgalmasabb s legkedveltebb regénye. Egy gyönyörű fiatalember, a más történetekből is ismerős Jacques Colin történetét meséli el, akibe beleszeret egy nála idősebb férfi és mindent megtesz a fiatalember érvényesülése érdekében, azonban a fiú olthatatlan vágyat érez Párizs leghírhedtebb kurtizánja iránt. De a könyv nem csupán egy izgalmas szerelmi háromszög, hanem egy nagyon érdekes kortörténet Párizs olyan szegleteiből, ahová ritkán kapunk betekintést.
Az egyik főszerepet, Asiét Komlósi Ildikó alakítja, akiről már beszéltünk korábban. Azóta annyi történt, hogy a művésznő kapott egy Kossuth-díjat és továbbra is elkápráztatja a magyar és a nemzetközi színpadok közönségét. Reméljük, hamarosan megérik neki egy magyar komolyzenei díj is.
A kortárs operák óriási színházi élményt adhatnak még akkor is, ha nem szívesen hallgatjuk őket az autópályán. Azért nem hallgatjuk őket, mert nem csupán szépek, hanem hatnak is ránk. (Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy a klasszikus művek tetszelegnének, de azért egészen más a hatása ma egy Addio del passatónak, mint 150 évvel ezelőtt).
A színpadon a zene olyan érzelmeket jelenít meg, melyeket más műfajok nem tudnak megmutatni, ugyanakkor a valóságban ott vannak velünk. Vagyunk valamilyenek, amihez képest mondunk vagy cselekszünk valamit, amihez képest gondolunk vagy érzünk valamit. Ez az a hatalmas plusz, amit ezek a művek képesek megmutatni és ez az, amitől a közönség néha sokkot kap, mert túlságosan valódi.
Az előadás honlapja >> Jegyek 41 és 160 euró közötti áron kaphatóak.
De jó előre szólnak, úgyhogy fel lehet rá készülni. 
