Az Iránnal kapcsolatos nemzetközi feszültségek több, mint 35 éve, a sah rendszerének megdöntése után kezdődtek. Szélsőséges, fanatikus iszlám és nacionalista rendszer jutott akkor hatalomra, amelyik rögtön szembekerült a nyugattal, különösen Amerikával. Hamarosan szomszédjával, Irakkal is háborúba keveredett, ami nem vezetett sehová, több év értelmetlen öldöklés nélkül mindkét fél kimerülésével ért véget.
Atomfenyegetés
Az ország szembenállása a nyugattal később kissé enyhült, végül amikor megjelent a rendkívül agresszív, a világot gyakran fenyegető elnök, Mahmud Ahmedinezsád, akkor a helyzet újra eldurvult. Ekkortól vette üldözőbe Irán Izraelt is, és amikor megkezdte atomprogramját, minden fenyegetett ország úgy érezte, hogy ezt csírájában el kell fojtani. Egy ilyen harcias rendszer kezében az atomfegyver igen veszedelmes dolog, ki tudja mire szánják el magukat.
Izrael nem is akart várni, rögtön bombázni akarta az atomprogramban résztvevő iráni üzemeket, adott esetben ő maga vetette volna be az atomfegyvert megelőzésképpen. Ez ugyancsak ijesztő perspektíva volt a világ számára, ezért győzködni kezdték Izraelt, hogy várjon, inkább keressenek olyan megoldást, ami a béke fenntartása mellett is hatékony lehet, még mielőtt Irán elkészülne az atomfegyverrel.
Hatékony eltántorítás
A hatékony megoldás meg is lett: olajembargót hirdettek Irán ellen. Először kérdéses volt, hogy működhet-e, hisz az ilyen szankciókat sokszor kijátsszák. Viszont Irán földrajzi helyzetéből adódik, hogy nem is volt olyan nehéz az embargót betartatni. Nyugatról Irak határolja, délnyugatról és délről a Perzsa-öböl és az Indiai óceán, rogyásig amerikai és egyéb hajókkal, keletről a nyugattal mostanában inkább együttműködő Pakisztán és Afganisztán, északról a gázkitermelő Türkmenisztán és az olajjal teli Kaszpi-tenger. Kína lehetett volna az egyetlen nagy vásárló, de egyrészt ő sem igazán vágyik iráni atomfegyverre, másrészt a szállítás is igencsak megnehezült volna. Kínának sokkal egyszerűbb lett a korlátlanul rendelkezésre álló arab olajat vásárolni.
A váratlanul hatékony megoldás sarkallta tavaly arra a nyugatot, hogy Oroszországgal szemben is hasonlóan lépjen fel. Ott viszont csúfos kudarc következett. Nem vették figyelembe, hogy Putyin hatalmas országa ellen sokkal kevésbé hatékony az embargó, a Föld kilenced részén terpeszkedő ország bárhol, bárkinek eljuttatja olaját, ráadásul Európa erőteljesen függ az orosz gáztól és részben az olajtól. Emellett sokkal kisebb az embargóban résztvevők motivációja is: Putyin mégiscsak néhány oroszlakta területre vetett szemet, míg Irán konkrétan a fél világot fenyegette.
Beadja a derekát
Irán olajország, ugyanúgy ki van szolgáltatva az olajexportnak, mint Oroszország, Nigéria, Venezuela vagy Szaúd-Arábia. Ha leáll az olajkivitel, összeomlik a gazdaság, nincs alternatíva. És pontosan ez történt, az irániak nagyon elégedetlenek lettek. Őket nem érdekli vezetőik fegyverkezése, viszont megszokott életszínvonaluk annál inkább, legyenek bármilyen nyugatellenesek is. Így megválasztottak egy szelídebb elnököt, aki kezdettől békülékenyebb hangnemet ütött meg. Végül másfél éve Irán megkezdte az atomprogram leállításáról szóló tárgyalásokat hat országgal (Egyesült Államok, Kína, Németország, Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia), melyek utolsó fordulója most Svájcban zajlik. Most meglett a keretmegállapodás, már csak a végső, részletes megállapodás van hátra.
A világnak az a fontos, hogy az eredmény biztosan garantálja, hogy egy adott pillanattól kezdve nagyjából egy éven belül Irán ne tudjon nukleáris fegyvert fejleszteni. Ebben az esetben, ha mégis kiújul az ellenségeskedés, van idő tárgyalásos úton, szükség esetén szankciókkal, végső esetben pedig katonai úton beavatkozni. Iránnak pedig az a fontos, hogy otthon tálalható megállapodást hozzon össze. Nem tűnhet úgy, hogy kapitulált, hanem látszólagos eredményeket, győzelmeket kell prezentálnia népének. Még egy kis pávatánc, és a végső megállapodás hamar meglesz.
Oroszországban kezdeményezték, hogy felfüggeszthetővé váljon a terrorszervezetté minősítés. 
