A párizsi, sőt kisvárosi erőszakos megmozdulások, az immár visszatérő autógyújtogatások, a fosztogató fiatalokból álló bandák képe joggal ijesztő. Akkor is, ha eddig is tudható volt, hogy a külsőségekben és szónoki beszédekben megjelenített „testvériség, egyenlőség, szabadság” csak látszólag érvényesül a bonyolult szerkezetű, fragmentált modern francia társadalom fennálló viszonyai között. Más országokban, más formában is feszülnek hasonló ellentétek a társadalmon belül. Néha tiltakozási hullám vonul át egyidőben több országban, mint 1968-ban, máskor a hazai sajátos módon manifesztálódnak az elégedetlenségek.
Azok címzettje rendszerint az állam, a kormány, de a feszültségek valójában a társadalom ütköző érdekű és eltérő értékrendű rétegjei között fejlődnek ki. Elég csak a környezet, a klíma miatt aggódó és annak védelméért (némi) anyagi áldozatokra képes városias, képzettebb és jobbmódú, fiatalabb rétegek által támogatott zöld mozgalmakra gondolni, akiket mintha egy világ választana el az alsó középosztály széles rétegeitől, a kékgalléros alkalmazottaktól. Az utóbbiak jövedelmi viszonyai nem könnyen teszik lehetővé, hogy elfogadják az egyébként indokolt költségnövekedést, amely az úgynevezett negatív externáliák felszámolásából fakadna. A természeti környezetet terhelő káros mellékhatások (víz-, levegő-, zaj-szennyezés, a klímát veszélyeztető ipari anyagok, szennyező energiahordozók) ugyanis a mai technikai szint mellett nagyrészt kiszűrhetők – feltéve, ha megfizetik a környezetvédelem árát.
A „zöld adók” és a szigorú környezetvédelmi szabályok és tiltások ilyen célt szolgálnak. Csakhogy ezzel drágítják az üzemanyagot, a csomagolóanyagokat, az egészségesebb cikkek árát, korlátozzák a korábban megszokott környezetterhelő, durva technológiák alkalmazását, érintik sokak korábbi életmódját.
A szénbányák bezárása komoly helyi és foglalkoztatási gondokkal jár. A robbanómotorokról való leállás pedig egész gazdasági ágat ráz meg. A konfliktushelyzet, az érdekek ütközése ezen esetekben nyilvánvaló.
A sárga mellényesek kormányellenes mozgalma Franciaországban 2018-ban olyan üzemanyagdrágulásra hivatkozással tört ki, amely mögött a zöld-politika miatti adóemelés is megtalálható okként. Meg egy sor egyéb helyi tényező, amelyek megállapítása alapos szociológiai ismereteket feltételezne. A benzinárat sokalló sárgamellényesek között aztán feltűntek a kormánnyal más okok miatt elégedetlenek, a notórius tűntetők és rendbontók, a vandálok.
Ez csupán egy példa a nyugati társadalmakat meghasító ellentétekre. Van ezen túl számos helyen generációs eredetű mélyen fekvő szembenállás. Ahol nagyvonalú a nyugdíjrendszer (a várható élettartamhoz képest korai a nyugdíjkorhatár, magas a helyettesítési ráta, azaz a friss nyugdíjas mondjuk a korábbi keresetének háromnegyedét kapja nettóban, mint például Franciaországban), ott ugyan a máshol gyakori öregkori szegénység nem feszíti a társadalmat, ám a keresetekhez komoly adó- és járadékelvonások tapadnak. Az emberek, főleg a munkavállalók, nagynak érzik, és joggal az adóterhet, a társadalombiztosítási járulékot. Ha a gazdaság nem húz, és a munkaerőpiac nem szívja fel szinte válogatás nélkül a fiatalokat, akkor tartósulhat a jelentős fiatalkori munkanélküliség. Ilyen a francia, az olasz eset.
Íme néhány példa a belső társadalmi feszültségre, és még elő sem került a bevándorlás és a regionális, kulturális, vallási különbségek ügye, amellyel a felületes kommentálók előszeretettel magyarázzák a zavargások kitörését. A mostani franciaországi esetnél is előkerült a migráns-kártya, egyebek között Magyar Péter részéről. Őt aztán a párizsi Tisza-sziget tette helyre, lévén az ügy lényegesen összetettebb.
Az államok eladósodottsága
A mostani drámai események mögött lényeges, általános gazdasági tényezők is meghúzódnak, ezekről érdemes itt szólni.
Az elmúlt fél évszázadban kifejlődő jóléti állam sok szolgáltatást nyújt a polgárainak, a „bölcsőtől a koporsóig”. Ennek is köszönhető a korábbi nagy jövedelmi aránytalanságok némi szűkülése, a várható élettartam növekedése, a kiterjedt családtámogatás és munkanélküli segélyezés, és az olyan egészségügyi ellátás, amilyenben például az átlagamerikai nem részesül.
Csakhogy nagyon sokban van a rendszer finanszírozása. Az államháztartási kiadások (és ezzel logikai kapcsolatban: az állami elvonások) aránya a nemzeti jövedelmen belül a megelőző korokhoz képest nagyon megnőtt. Az állami újraelosztás mértéke országonként eltérő, de a nyugat- és észak-európai társadalmak esetében a hazai termék felét is kiteszik.
Államháztartási kiadások a GDP százalékában 2025-ben
A sok kiadást az állam nagy elvonásokkal fedezi: a jóléti társadalomban sok adót, járulékot kell fizetni.
Ahol a társadalmi adófizetési kultúra erős, az állam adóbeszedési képessége erős, ott kevésbé okoz gondot a finanszírozás, de az országok többségében elég kényes az államháztartartás pénzügyi egyensúlyban tartásának a kérdése. A francia (vagy a görög, az olasz) eset sok vonatkozásban más, mint a skandináv (a finn, a dán, a svéd) vagy a közép-európai (a német, az osztrák), de még az utóbbiakban is felmerül naponta, hogy bírja-e az állam a finanszírozási terheket.
Az őszinte válasz az, hogy a nagyvonalú jóléti ellátást nyújtó országokban gyakori az állam eladósodottsága.
Az EU tagállamainak bruttó államadóssága a GDP-jük százalékában
Forrás: Eurostat
A helyzet az, hogy a tagországok sora képtelen betartani az EU negyedszázada közösen megállapított fiskális szabályait: az éves államháztartási deficit ne haladja meg a GDP 3, az államadósság pedig a 60 százalékát. A problematikus esetek között van Franciaország, Olaszország is, az unió két alapító tagja, nem csak Görögország. És sajnos Magyarországnak sem itt kellene annyire elöl lenni az államadóssági hányad rangsorában, messze meghaladva az új EU-tagállamokat.
Ami a francia esetet illeti, az EU-átlagot jóval meghaladó államadósságot az elmúlt néhány évben a francia költségvetés viszonylag olcsón finanszírozta, ha nem is olyan kedvező hozamszinten, mint a német állam. Volt egy korábbi kedvező, szinte kegyelmi időszak, amikor a francia és egyéb „Club Med” országok (a közgazdaságtanban, a politikában és a pénzügyi sajtóban ez az elnevezés az Európai Unió déli, mediterrán tagállamait jelöli – a szerk.) államkötvényeit egy-két százalékos hozam mellett is el lehetett helyezni a piacon. Ennek azonban vége. Egy ideje már emelkednek a világban az állampapírhozamok.
Mondhatnánk, hogy a kamatkörülmények normalizálódtak. Ettől azonban még igaz marad az is, hogy az új kamatkörnyezetben egyre drágább az államadósság finanszírozása. Minél eladósodottabb az állam, annál nagyobb mértéket tesz ki a költségvetésében az adósságszolgálat, miközben a jóléti kiadásokra, sőt újabban a védelmi kiadásokra is többet kellene fordítani.
A tízéves lejáratú állampapírhozamok alakulása
A helyzet tehát az, hogy a rendkívüli alacsony – a német Bund esetében negatív(!) – kamatok átmeneti időszakának elmúltával nem csupán az történt, hogy normalizálódtak a hozamszintek, hanem az erősen eladósodott országok számára különösen megdrágult az adósság finanszírozása. Ilyen ország az Egyesült Államok, az éves GDP-jét meghaladó államadósság-rátájával, de ilyen az említett Franciaország vagy Olaszország, szintén jóval 100 százalék feletti adóssághányaddal.
Csapdahelyzetben a kormánypolitika
Az észszerű gazdaságpolitika szabályai szerint vissza kellene fogni az állam további eladósodását, elkerülendő a kamatkiadási spirál beindulását. Ahhoz azonban az éves költségvetés kiegyensúlyozására kellene törekedni, a kiadások visszafogásával vagy ha az nem elég, a bevételek (adók) növelésével, hacsak a gazdaság gyors növekedése nem ajánl kiutat. A gazdasági növekedési kilátások némileg javulnak egész Európában, de a problematikus országok esetében dőreség lenne arra számítani, hogy egyszerűen kinövik az államadósságot.
Ez pedig így csapda.
A francia esetben a diákok elégedetlenek az oktatási ágazat anyagi helyzetével. A gazdák, autósok sokallják az üzemanyagárakat, és állami intervenciót várnak a helyzet javítására. A nyugdíjra jogosultak száma nő, ahogy a francia társadalom (is) öregszik. A széleskörű szociális ellátás pedig nemcsak sokba kerül a büdzsének, de roppant hívogató azoknak, akik – elsősorban a frankofón országokból – Franciaországba igyekeznek az otthoni szegénység elől.
Erős társadalmi támogatottságú kormány számára is hatalmas próbatétel lenne a logikus kiigazítás: a nyugdíjkorhatár emelése, a munkanélküli és szociális ellátás áramvonalassá (vagyis olcsóbbá) tétele, az állami erőforrásoknak a gazdasági növekedést szolgáló területekre való átirányítása. Az elnöki ciklusa vége felé közeledő Macron elnök és az általa kinevezett kormány mögött nincs elégséges támogatás ilyen reformok végrehajtására. A hatalomra aspiráló két szélső erő (a szélsőjobb és a szélsőbal oldalon) éppen ellenkezőleg, újabb anyagi követeléseket támaszt, a tüntetők követeléseit legitimnek nevezi.
Itt a francia fejlemények ügyét, kilátásait félretéve, annyit érdemes kiemelni, hogy a pénzügyi piacok logikus reagálásából következik a francia állampapírhozamok szintjének emelkedése, hiszen az illető ország kockázatosabb ügyfél lett, mint volt eddig. A kamatkiadások növekedése persze még tovább súlyosbítja a francia államháztartás állapotát. A zavargások ténye pedig tovább ront az ország kockázati megítélésén, és lehúzza a növekedési kilátásokat.
Németország után a második legnagyobb európai gazdaságról, a kontinens méretei szerint nagy országról van szó. Franciaországnak bármely ok miatti belpolitikai zavara kihat az egész EU cselekvési, döntési képességére.
A helyzetet különösen ingataggá teszi, hogy belpolitikai bizonytalanság vagy közelgő választás miatt más nagy európai országokban is törékeny a politikai helyzet. A pénz árának drágulása rossz hír az egyébként is gyengécske európai konjunktúrára nézve.
Felértékelődik a magyar áprilisi fordulat
Ez így együtt meglehetősen aggasztóan kép. A mi ügyeink felől viszont elmondható, hogy különösen felértékelődik az áprilisi politikai fordulatunk. Az ugyanis sokat eloszlatott a Magyarországot övező kockázatokból, főként az EU-hoz fűződő kapcsolatok normalizálásával. Annak következménye az uniós pénzforrások újraindulása – a legjobb pillanatban.
Az is komoly előrelépés, hogy az eurócsatlakozási szándék világos kinyilvánításával, valamint a 2027-es költségvetés makrogazdasági kereteinek kijelölésével, az ország megindul a korábbinál kisebb pénzügyi kitettség irányába. Hamarosan, novemberben állást foglalnak a nemzetközi hitelminősítők is a magyar szuverén kockázat ügyében.
Annyi bizonyos, hogy a most vázolt 2027-es makrogazdasági keretek kijelölése nélkül hazánk sokkal sérülékenyebb lenne, és annak is látszana.
A napi, jelenlegi pénzügyi gondokon túl a francia és egyéb jóléti állam esete súlyos gazdasági-társadalmi modellkérdéseket vet fel Európában, és nemcsak a kontinens gazdagabb felén. Mire vállalkozhat az állam, és mire nem? Hogyan található meg az értelmes és társadalmilag elfogadható átváltás (trade-off) az egyaránt fontos társadalmi célok (anyagi jólét és biztonság, klíma- és környezetvédelem, nemzetbiztonsági és védelmi képességek, technológiai korszakváltás) között?
Minden jogos igény kielégítésére nincs egyszerre nincs mód, ám ezt a nyilvánvaló igazságot nehéz megértetni és elfogadtatni a megosztott társadalom eltérő helyzetű és világképű csoportjaival.
A francia ügy kapcsán még sokáig zajlik a társadalmi, tudományos, politikai vita, jóval az után is, hogy – reményeink szerint – kialszanak a pusztítás, rombolás máglyái.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el.
Aki áresésre várt, annak csalódnia kell. 
