A központi bank (nemzeti bank, tartalékbank) monetáris politikai függetlensége körül hosszú idők óta folynak szakmai és politikai viták. Az 1970-es évek inflációs hullámai nyomán a központi bankok a fejlett országokban a korábbinál sokkal nagyobb cselekvési szabadságot kaptak az új típusú jegybanktörvényekkel. Meg is lett az eredménye.
Az empirikus vizsgálatok szerint azokban az országokban jellemzően sokkal nagyobb az infláció, ahol kevésbé független a jegybank. A nemzeti bank döntési autonómiája ugyanis segít megvédeni az országot attól, hogy a választási eredményre koncentráló kormány a pénzügyi politikát az aznapi érdekei szerint manipulálja, inflációs következményekkel.
A rendszerváltással nálunk is a monetáris ügyekben független nemzeti bank lett a cél, az Antall-kormány az 1991-es jegybanktörvény megalkotáskor az európai mintának megfelelő szabályozásra törekedett. Onnantól a jegybank nem kormányszerv, elnöke nem kormányzati tisztviselő. Máig büszke vagyok, hogy a kormánytól de jure és de facto független központi banknak első elnöke lehettem. Később még kellett finomítani a jegybanktörvényen, de a rendszerváltozáskori modell működött, azzal léptünk be az EU-ba. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) az európai központi bankok rendszerének a tagja.
A 2010-ben megnyíló orbáni időszakban is hivatalos elv maradt a jegybank monetáris függetlensége, amit főként akkor hangsúlyoztak, amikor a kormányfő bizalmi embere lett az elnök. Az MNB gyakorlati működése gyors változásokón, funkcióbővülésen ment át, nyilvánvalóan kormányzati támogatással.
Minden jogszabályi változtatást a bankot érintő kormánydöntés esetén alaposan vizsgálja az Európai Központi Bank (EKB), hogy nem sérül-e a központi bank személyi, intézményi, anyagi vonatkozású függetlensége. Az EKB számos kritikai megállapítást tett a kétévente közölt konvergenciajelentésben; a kifogások ismétlődnek, mint ahogy a most publikált 2026-os jelentésben is. Visszatérő motívum, hogy túl gyakori nálunk a törvénymódosítás. Kényes ügy a jegybank és a részvénytulajdonosa (a kormány) közötti eredményelszámolás, különösen az utóbbi években, amikor az MNB a jegyzett tőkéjét sokszorosan meghaladó mértékben veszteséges.
Fotó: MTI
Az MNB-t érintő jogalkotásban valóban különös fordulatok következtek be. A sokkoló hírekben szereplő ügyekhez a 2013-as, alapvetően ma is érvényes jegybanktörvény nyitott meg kapukat, amikor a részvényes, vagyis a kormány az MNB működési költségeit, eredményelszámolását érintő tulajdonosi jogokat engedett át.
Ezek a többletjogok egyáltalán nem kellettek az MNB-nek a jegybanki teendők ellátásához, az intézmény elsőrendű céljának az eléréséhez.
A jegybanktörvény szerinti legfőbb rendeltetés a fizetőeszköz értékállóságának szolgálata: „(1) Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása. (2) Az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül támogatja a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitásának fenntartását, ellenállóképességének növelését, a növekedéshez való fenntartható hozzájárulásának biztosítását és a rendelkezésére álló eszközökkel a Kormány gazdaság-, valamint a környezeti fenntarthatósággal kapcsolatos politikáját.”
Az MNB-ról szóló törvény sem addig, sem 2013-tól nem engedélyezte az üzleti, vállalkozási tevékenységeket avagy az állam hatáskörébe tartozó szakpolitikai feladatok végzését, mint például egyetemalapítást, vagy állami fejlesztéspolitika folytatását, kedvezményes vállalati hitelek nyújtásával vagy kockázatos (ám baráti) cégek kötvényeinek jegyzésével. Különösen úgy abszurd a Matolcsy-féle jegybank árnyékkormányzati szervként való működése, ha a vállalkozói, spekulatív műveleteken képződő nyereség a bankot és alapítványait, azok vállalatait illeti, a veszteség viszont az egyetlen részvényes (a Pénzügyminisztérium) közvetítésével az adófizetőket terheli. Ilyen modellre nem volt, nincs példa Európában.
Mégis, a 2013-as törvénymódosítással megnövelt hatáskörével visszaélve, az MNB akkori vezetése az intézmény költségei terhére vagy az egyébként a tulajdonosnak (az államnak) járó nyereséget igénybe véve hatalmas összegeket vitt ki alapítványokba.
Erre a különös gyakorlatra a független sajtó azonnal rákérdezett. Szakértők észrevételezték a jegybanki szerepmódosulást, mint újabb unortodox gyakorlatot. Az EKB sokféle kritikai megfigyelést tett a jegybank félig kormányzati (kvázi-fiskális) tevékenységei kapcsán.
Fotó: DepositPhotos.com
A Matolcsy-vezette intézmény nem jegybanki jellegű aktivitása azonban a kormányt és kormányzó pártokat nem zavarta. Sőt két képviselő (Mengyi Roland és Bánki Erik) beterjesztésében az Országgyűlés olyan jegybanktörvény-módosítást (ez volt a 2016-os XXXI. törvény) fogadott el, amely gátolja az MNB tulajdoni körébe tartozó vállalkozásoknál a külső betekintés lehetőségét. Nyilvánvalóan nem a monetáris függetlenség szavatolása volt a motívuma a törvénymódosítóknak.
A Matolcsy-ügy legújabb, kriminális fejleményeit tegyük itt félre; ezekben parlamenti és egyéb vizsgálatok vannak folyamatban.
Általánosságban viszont megállapítható, hogy a világban a központi bank működési módját tekintve jelentős nézetváltozások következtek be, a jogi keretekben is történtek lényeges változások az utóbbi negyedszázadban.
A központi banki függetlenség újragondolása
A 2008-as pénzügyi válság, a sorozatos gazdasági és nem-gazdasági karakterű krízisek nyomán a jegybankok nimbusza is meggyengült, a teljes függetlenségük körüli nemzetközi egyetértés megrepedt. Christine Lagarde, az EKB elnöke eredményként mutathatta fel a minap, hogy a pénzügyileg fejlett világban öt központi bank közül négy függetlennek tekinthető, de azt is hozzátette, hogy történt e vonatkozásban visszalépés, és jelenleg is vannak kritikusai, sőt hatalomban levő ellenzői a jegybanki függetlenségnek.
Említhetjük a legnagyobb hatású nemzetállami intézmény, a Federal Reserve (Fed) ügyét. A Fed úgy központi bank, hogy egyben a világ pénzügyi architektúrájának tartóoszlopa – vagy az volt eddig. A súlya most is meghatározó, de mégis egyetlen ország pénzügyi intézménye, monetáris hatósága; az illető állam, az USA – főleg Trump második elnöksége idején – mind kevésbé hajlandó a katonai, pénzügyi, diplomáciai hegemón szerepből adódó implicit kötelezettségeknek eleget tenni. A klímatárgyalásokból, az ENSZ keretei között megalkotott emberi jogi megállapodásokból, a nemzetközi kereskedelmi intézményrendből való kilépésével, kimaradásával az Egyesült Államok politikai vezetése lépésenként üresíti ki a második világháború után kemény munkával létrehozott nemzetközi rend intézményeit.
A NATO vagy az IMF-tagság ügyében eddig még nem jutott el az amerikai elszigetelődési folyamat, de kimutatható, hogy újabb izolációs korszakában az Egyesült Államok fokozatosan távolodik a szerződésekre vagy hallgatólagos megállapodásokra épülő nemzetközi jogi-közgazdasági-intézményi rendtől.
Egyebekben attól az intézményi felfogástól is, amely szerint a központi bankot nagyfokú autonómia illeti. Trump elnök rendszeresen beszól a Fed elnökének, gyakran személyeskedve követeli az irányadó kamatok mérséklését.
Abban persze semmi új nincs, hogy egy politikus alacsonyabb kamatszintet, olcsóbb hitelt szeretne látni, pláne választás előtt. Kedvezőbb hitelezési viszonyok között ugyanis – minden más feltétel változatlansága mellett – az emberek (vagyis: a szavazók) többet költenek, elégedettebbek, a vállalatok több beruházásba fognak, új munkahelyeket teremtenek, megpezsdül a gazdaság.
Trumpnak különösen nagy szüksége lenne erre most. A megválasztása előtt bombasztikus gazdasági ígéretekkel ámította az amerikai polgárokat, akik a demokrata kormány gazdasági működésével valóban meglehetősen elégedetlenek lettek, egyebek között a Biden-i években bekövetkező poszt-Covid inflációs hullám miatt. Trump vámháborúi nyomán azonban a végre beinduló inflációmérséklődési folyamat 2025-ben leállt. Az importvámokat szankciós eszközként, politikai nyomásgyakorlásra használó elnöki taktika ugyanis növeli a piaci bizonytalanságot, az pedig nem tesz jót sem a gazdasági kilátásoknak, sem a dollár vásárlóerejének, sem az amúgy is drámaian eladósodott szövetségi állam kamatfizetési kondícióinak.
Trump pozíciója világos: szeretne olcsóbb hitelkamatokat. Csakhogy a központi bank a mandátuma értelmében köteles fellépni az inflációs folyamatok ellen; legerősebb eszköze ilyen helyzetben pedig éppenséggel az irányadó kamat emelése. Ha nem átmeneti, hanem tartós jellegű az áremelkedés, akkor mielőbb érdemes monetáris szigorítással hűteni a túlforrósodó gazdaságot, és lehűteni a további inflációra számítók várakozásait.
A Fed viszonylag új elnöke nem mutat készséget, hogy kövesse Trump instrukcióit, noha tőle kapta a kinevezését. De még ha lojális is lenne, a döntéshozó testületben nincs egyedül. Azt is tudja, hogy ha engedne a nyomásnak, azzal nem tenne jó szolgálatot a republikánusoknak és az elnöknek. A pénztulajdonosok, gazdasági szereplők gyorsan levonnák a következtetést: a központi bank nem elég autonóm, követi a politikai elvárásokat – az ilyennek pedig gyorsuló pénzromlás a szokásos következménye. Ha Trump megkapná, amit kért, a jelzáloghitelek, bankkártya- és fogyasztói hitelek kamatai felfelé kúsznának a jövőbeli áremelkedést anticipálva – pont az ellenkezője lenne, mint amit remél.
Ezért jobb a klasszikus jegybanki függetlenség. Fellépett azonban egy olyan új jelenség, ami miatt szükségszerűen átpolitizálódik a központi bank működése: a fejlett országok némelyikében a jegybank eszközei között igen nagy arányt tesz ki az állampapír.
A legtöbb ország jogrendje – meg a közgazdasági logika – tiltja a központi banknak, hogy hitelt nyújtson a kormány számára, attól közvetlenül vásároljon állampapírt. Elvégre a központi költségvetésnek a pénzügyi piacokon kell szert tennie kölcsöntőkére, a befektetők számára is elfogadható kondíciók mellett. A jegybank azonban vásárolhat államkötvényt, kincstárjegyet a másodpiacon, elfogadhat állampapírt hitelnyújtáskor fedezetként, teljesen jogszerűen. Monetáris hatóságként terelgetheti a bankokat az állampapírvásárlás felé a maga piacszabályozó, likviditást szabályozó eszközeivel. Rövid távon tehát tud segíteni az állampapírokat piacra zúdító kormánynak (meg maradhat semleges is).
Ami a jegybankoknál levő állampapír-állomány méreteit illeti, a japán jegybank és a Fed feltűnően eltér az euróövezeti viszonyoktól: az előbbieknél a kormány adósságpapírjainak nagy hányada található a jegybank könyvében. Az EKB viszont sokkal konzervatívabb maradt: ha a központi bank jegybankpénzt ad állampapírért cserébe, akkor pénz teremt, maga is hozzájárul az inflációs folyamathoz. Nem csoda, hogy a Bundesbank hagyományaira építő európai jegybanki felfogás e vonatkozásban óvatos.
És bizony, az euróövezetben az inflációs norma alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban (Japán roppant sajátos külön eset). Az euróövezeti kamatszint is mérsékeltebb az amerikainál. Ismét egy példa arra, hogy a kormánytól távol maradó professzionális jegybank erős garanciája a pénz értéktarállóságának.
A magyar eset igen különleges
A hazai pénzügyi folyamatok látszólag szemben haladnak a világfolyamatokkal: máshol az infláció nagy és inkább növekvő pályán halad, nálunk viszont az inflációs indexek 2 százalék alatti-körüli értékei egészen jól mutatnak. Máshol az állampapírok hozama, a bankközi kamatok szintje emelkedett, és nem látni, hogy mikor és hogyan csökkenne, itthon ezzel szemben a kamatok, állampapírhozamok 2026 április 12. után nagyot estek.
Ám csak látszólagos a forgalommal való szembehaladásunk. Ami nálunk történt az országgyűlési választást követően, az korrekció. Majd lassan kialakul az inflációs trend, beáll a forintárfolyam. Reményeink szerint tovább csökken az érzékelt országkockázatunk, azzal az állampapírjaink felára is tartósan közeledik a kisebb kockázatú uniós országokéhoz.
A kamatteher most súlyosan nehezedik a magyar államra; ha kötelezettségeink aránya a visegrádiak szintjére visszatérne, komoly ballaszttól szabadulnánk meg. Ez nem csak remény immár, hiszen már maga a végig vitt euróbelépési folyamat, és aztán az euróövezeti tagság intézményi garanciának tekinthető.
Ebben az új és ígéretes helyzetünkben viszont rendkívüli izgalmat okoz nálunk (remélhetően országon kívül kevésbé) a volt MNB-elnökhöz tapadó rendkívül súlyos ügyek sora. Felmerült, hogy az európai viszonyok között példa nélkül álló botrány mennyire tépázza meg Magyarország, a magyar pénzügyi rendszer, a fizetőeszköz reputációját. Azokkal értek egyet, akik szerint a visszaélések elhallgatása, letagadása okozott eddig is igazán nagy eszmei, sőt valamilyen módon anyagi kárt is, nem pedig a mostani tisztázás.
Csalások, visszaélési kísérletek máshol is előfordulnak, a büntetőjogi következmények megjelenése része a normalitásnak.
Ettől még vannak gondok az MNB eurózóna-érettségével, ahogyan azt az EKB jelentése hosszan részletezi. Súlyos ügy az MNB tőkehiánya. Annak rendezéséről az érvényes törvény igen feltételesen szól: „(3) Ha a saját tőke hosszabb ideig a jegyzett tőke szintje alatt van, a központi költségvetés terhére közvetlenül az eredménytartalék javára történő térítéssel biztosítani kell, hogy elfogadható időn belül – a pénzügyi függetlenség elvének való megfelelés érdekében – legalább a jegyzett tőke mértékének megfelelő mértékű saját tőke álljon az MNB rendelkezésére. (4) A részvényes az eredménytartalék javára pénzben tőkejuttatást nyújthat.”
A világos rendezésre nyilván egyáltalán nincs most forrás a költségvetésben. Az pedig, hogy a jegybank a jövőbeli nyereségeiből majd fokozatosan visszapótolja a tőkevesztést, az igen távoli jövőbe viszi el az ügyet. Ezen a ponton a tőke rendezetlensége, amint a törvénycikk utal is rá, a központi bank pénzügyi függetlenségét korlátozza.
Az euróövezetbe való belépés makrogazdasági előfeltételeinek a teljesítése mellett tehát lesz még teendőnk a jegybank jogi-intézményi megfelelésével is.
A Benchmark rovat cikkei itt érhetők el.
Akár 1500 milliárd dollárt is érhet a vállalat. 
